JIMIN

Reggel fáradtan kelek ki az ágyból, ismét egy olyan éjszakán vagyok túl, ahol pár órát aludtam. Nem lesz ez így jó – túrok bele a hajamba –, nagyon fáradtnak érzem magam. Ha ez így folytatódik a végén azt veszem észre, hogy kórházban fekszem. Azonban mégsem tudok ellene mit tenni, ezer dolgot megpróbáltam már, hogy el tudjak aludni. De, amint lecsukom a szemem az ő arca villan fel az elmémbe. Mintha csak kísértene engem. Mint hogyha azt szeretné, hogy sose felejtsem el őt. Ezzel büntet, hogy elárultam őt, hogy mocskos gondolataim voltak arról a személyről, akit ő annyira szeretett, és hogy elvettem tőle. Pedig nem akartam. Eszem ágában sem volt Jungkookot elcsábítani, mégis majdnem két hónappal ezelőtt a szobámba játszottam vele, amikor is hirtelen megcsókolt. Még most is emlékszem arra a csókra – simítok végig az alsó ajkamon. Csábító és édes volt, mégis hogy lettem volna képes elutasítani őt? Visszacsókoltam, majd utána a szemébe mondtam, hogy ne csináljon ilyet, mert jár valakivel. És, hogy ezzel mit értem el? A csókunktól számított másnapra felhívott Donghan, elmondta, hogy összevesztek Kookieval. Már akkor bűntudatom lett, nem szerettem volna, ha miattam szakítanak, sose ígértem meg annak a gyereknek, hogy ha nem lesz senkije, akkor vele leszek. Itt követtem el a végzetes hibám, kérlelni kezdtem, szinte már könyörögtem neki, hogy azonnal menjen utána és beszéljék meg a dolgokat. Két éve együtt voltak, és én meg a szám teljesen tönkretettek mindent.

Amikor meghallottam, hogy kórházba került, majd azt, hogy elvesztette az életét szinte összeestem. Nem akartam elhinni, ami történt, magamat hibáztattam, de legfőképpen Jungkookot. Hiszek az ok-okozati törvényben, tehát ha ez alapján gondolkodunk el, akkor javarészt az ő hibája, kisebb részt az enyém, igaz? Vagy csak áltatnám magam?

– Hyung – hallom meg az öcsém édes hangját az ajtólap másik oldaláról –, anya üzeni, hogy siess, mert elkésel!

– Jól van – nyitom ki a gardróbom ajtaját, aminek az egyik oldalán egy teljes alakos tükör van. Utálok belenézni, nem tetszik, ami visszanéz rám. Beesett, karikás szemek, kiálló kulcscsont, ami a póló alatt is elég rendesen kitüremkedik és fáradt, lomha testtartás.

Megrázva a fejem sóhajtok egy hatalmasat, kiengedve minden terhet, ami a mellkasomba ékeskedett, majd kiveszem az iskolai egyenruhám, felöltöm magamra, és elindulok az iskolába.

Régebben mindig volt társaságom útközben, ha nem Donghannal sétáltam, akkor Jungkookkal, valamelyik mindig itt volt mellettem. Sokszor megesett, hogy hárman sétáltunk; olyanok voltunk, mint az elválaszthatatlan láncszemek.

Azonban egy másodperc leforgása alatt történő tett akkora lavinát képes elindítani, hogy az mindent megváltoztathat az eddig stabilnak hitt életedben.

JUNGKOOK

Mióta dugiban elszívok egy füves cigit elalvás előtt el tudok aludni időben, és egyáltalán nem kísértenek rémálmok. De sajnos mire felkelek a nyugtató hatása teljesen kimegy belőlem, így reggel görcsbe rándult gyomorral öltöm ismét magamra az egyenruhámat.

A bejárati ajtón kilépve elköszönök anyától, míg a külső kezemet már lendíteném köszönésre, amikor realizálom, hogy az égvilágon senki se áll a kapuban. Azt hiszem, ez is egy nyomós ok volt arra, hogy kihagyjam a közösségbe járást: de nincs mit tenni, tegnap megígértem Taehyungnak, hogy jövök. Szerinte jót tenne nekem a társaság.

Mielőtt elindulnék a jobb fülembe dugom a vezeték nélküli fülhallgatót, a bal felét a dobozban hagyva zsebre teszem. Donghannal általában mindig úgy sétáltunk egészen Jimin házáig, hogy egy az ő fülébe, egy az enyémbe, és így együtt hallgattuk a kedvenc reggeli rádióműsorunkat.

– Ezt a számot pedig küldeném a törött szívű hallgatóimnak. Most még rossz, de minden eső után kisüt a Nap, úgy, ahogy a mai után is! Élvezzétek a zenét! – invitálja fel a következő dalt a rádiós, majd egy kellemes R&B-t kapcsol be. Amikor meghallom az első akkordot egy ütemet kihagy a szívem: ez volt a csengő hangja. Gyorsan kikapom a szerkentyűt a fülemből, és a zsebembe süllyesztem, jó mélyre. Miatta erősnek kell maradnom.

Észre se veszem, de a lábaim automatikusan Jiminék háza felé indul el, csak akkor realizálom, amikor már a szomszédjának a feljárójánál járok.

Mi a faszt művelek?! - kezdek pánikolni. Bármikor megláthat, és akkor megint elzavar a nagy búsba, sőt biztos még kiabálna is velem, rosszabb esetben egy ütővel agyon verne, hogy az utcájába merészkedtem. Na nem, én ezt nem! – hátrálok lassacskán, mígnem eszeveszett futásban nem kötök ki.

Egészen az iskola kapujáig sprintelek, nem egész öt perc alatt ide is értem. Egyik kezemmel megkapaszkodva fújtatok párat, pihenésképpen pedig a cigaretta mellett döntök.

"Büdös szájjal akarsz majd megcsókolni?" – villan fel lelki szemeim előtt a világ legszebb mosolyával a világ legjóképűbb embere, undorodva felhúzva a száját. Sose szerette, ha cigizek. A gondolatra elmosolyodok, és inkább rá se gyújtok.

***

A suliban fogalmam sincs, mit kezdjek magammal. Az osztálytársaim szokás szerint ignorálnak, a fiúkhoz pedig egyáltalán nem merek odamenni. Hiszen ott van Jimin is; ha odamennék ő azon nyomban felállna, és elsétálna onnan. Sőt, talán bokán is rúgna!

Ebédszünetben mégis úgy döntök, hogy elhagyom a termet. Valódi szándékom az volt, hogy a büfében veszek magam kaját, de amint átlépem a küszöböt Taehyunggal találom szembe magam. Világos barna tincsei kócosan omlanak a homlokára, ennek ellenére mégis látszódnak izgatottan csillogó, nagy, mélybarna szemei. Olyan, mint, aki örül, hogy lát.

– Gyere! – ragad karon, és vonszolni kezd maga után, mindenféle bevezető, felesleges fecsegés nélkül. Ezzel a tettével nem kicsit lep meg, ezért csak egy lesokkolt bábuként próbálok lépést tartani vele. Amikor bekanyarodunk a folyosó végén, már tudom, hogy hová visz engem.

Egy padon ülnek a barátaink, hangosan nevetgélve, köztük Jiminnel. Tudtam, hogy itt lesz!

JIMIN

Legnagyobb meglepődöttségemben pont az a személy ül le mellém, akit a hátam közepére se kívántam. Automatikusan menekülőre venném a figurát, amikor megérzem Taehyung ujjait a térdemen maradásra bírva. Nem akarok ezen is összeveszni vele.

– Huppanj le – biccent felénk Yoongi hyung, mondván, hogy üljön mellém, csak, mert pont mellettem van üres hely.

– Umm... – néz rám érdeklődve, ám nem reagálok rá, mintha ott sem lenne veszem elő a telefonom és kezdek játszani kezdek. - Kösz, de most inkább állnék.

– Ahogy gondolod! Taehyung odaadta a mandarinokat?

Érdeklődve nézek fel várva a reakciójukat. Mandarin?

– Ehh... – vakargatja Tae zavartan az orrnyergét. – Nem adtam oda neki, mert teljesen kiment a fejemből. Hehe, csak mentem és jöttem is!

– Te! – Hyung mintha dühös lenne. – Az azért kellett, hogy meggyógyuljon!

Miért kezdett el hirtelen mindenki foglalkozni ezzel a szemét ládával? Miért van az, hogy meg voltak eddig nélküle, hirtelen meg az összes úgy csinál, mintha minimum az anyja lenne neki. Miért nem hagyják csak szenvedni, mondjuk egyedül...

– Nem gáz, Yoongi, meggyógyultam anélkül is.

– Hogy nem-e gáz? – ad hangot a kiakadásának. – Taehyung, ha nem adtad oda, akkor mi lett velük?

– Szerinted? – nevet fel az említett. – Megettem őket.

– Erre inkább nem mondok semmit! – Yoongi feláll, kiroppantja az ujjait, majd rám néz. Ijesztő egy alak, annyi szent.

– A hétvégén lesz egy buli, jössz?

Remélem, hogy viccnek szánta ezt a meghívást. Nem tetszésemnek hangot adva csettintek egyet a nyelvemmel. Szerinte én tényleg szórakozni akarok? A legjobb barátom, szinte már olyan volt nekem mintha az igazi testvérem lenne, meghalt. Meg kéne ezt ünnepelnem vagy mégis mit gondol?

– Biztos, hogy nem megyek! – morgom vissza neki. Még mindig nem értem, hogyan is képzeli mindezt, hétvégén lesz pont kettő hónapja, hogy itt hagyott engem.

– Akkor ne gyere. – Hallható, hogy meg van sértődve, de pont, hogy nem érdekel, ő ezt nem értheti. – Attól, hogy állandóan miatta sírsz nem fog visszajönni.

Tudom jól, hogy minden szava igaz, de nem érdekel. Én már csak haza akarok menni, bebugozni a szobám egyik sarkába és várni, várni addig, amíg meg nem jelenik előttem. Emiatt inkább nem is reagálok a kioktató mondatára, helyette különböző dolgokon gondolkodom, mit is kellene csinálnom majd, amivel teljesen kiszáll a fejemből ő is és Jungkook is.

– És te jössz? – zökkennek vissza a valóságba. Hányszor mondjam neki, hogy megértse?!

– Igen, persze. – Nem is azon lepődöm meg, hogy nem nekem szólt ez a kérdés, hanem, hogy képes elmenni szórakozni. Ő is nagyon jól tudja, hogy milyen nap lesz az, akkor miért akar menni?

– Chh! – adok hangot ellenszenvemnek épp elég hangosan ahhoz, hogy rám nézzenek. Idegességemben felugrok a padról és elmegyek innen. – Elmentem! – mondom ezt direkt mellette elhaladva.

Nagy, ártatlan, semmit tudó tekintete találkozik az enyémmel, aminek hatására egy pillanatra bele is remeg a lábam.

És ez az egyik legfontosabb ok, amiért kerülnöm kell őt, a testem elárul. A testemet nem érdekli jelenleg mennyire utálom őt, furcsán reagál rá. Pont mint most. Ha DongHan most élne nagyon haragudna ezért.

Beérve a terembe azonnal ledobom magam a padra az arcomat a falapnak nyomva. Egyszerűen csak iskolát kellene váltanom, persze a szüleimnek nem számít mit érzek, nem értik meg.

– Mit csináljak? – suttogom magam elé a fejembe már hatvan-ezeregyszer is elhangzott mondatot.

JUNGKOOK

Annyira tudtam, hogy így fog reagálni! Mondjuk, bármit is mondtam volna a meghívásra akkor is így viselkedne velem. Szerinte nekem nincs jogom semmi jóhoz ebben az életben többé; bár abban igaza van, hogy talán még korai lenne elmennem szórakozni. Nem azért, mert félek mások véleményétől, hanem, mert nem vagyok biztos saját magamban: nem- e fogok ismét lecsúszni a sárga földig, és hülyeséget csinálni.

– Ne is foglalkozz vele! – vereget hátba Yoongi. Alacsonyabb nálam, csakúgy mint Jimin, ezért le kell hajtanom a fejem, hogy erőltetve rá tudjak mosolyogni.

– Nem fogok. Végülis, igazad van. Ha otthon sírok se lesz jobb – vonom meg a vállam, nem törődöm stílusban. Belül persze ez egyáltalán nem volt ilyen egyszerű.

***

Este képtelen vagyok aludni. A bűntudat mardosó érzése próbál felemészteni, miközben a hangok ismét kötelezően hajtogatják a már jól betanult szövegeiket. Úgy csinálnak, mintha én saját magamtól ezeket mind nem tudnám. Mintha minden egyes percben emlékeztetni kellene, hogy le kellett volna ugranom onnan, elzavarva onnan Jimint. Az a fiú is... – fordulok oldalra, a párnába fúrva az arcomat. Teljesen megértem, miért ennyire ellenszenves velem, sőt azt is, hogy még egy levegőt se tud velem szívni, de akkor is zavar; mi több, hiányzik. Olyan, mintha őt is elvesztettem volna, mintha ott akkor őt is elütötte volna a kocsi.

Kell fű! – ülök fel, sietős mozdulatokkal kirántva az éjjeli szekrényem fiókját, de nagy sajnálatomra az alufólia galacsin üres. Hát ilyen a világon nincs már! – gyújtok rá egy sima cigire, miközben elintézek egy telefont.

– Kettő – mondom bele a telefonba, mindenféle köszönés nélkül.

– Park – válaszolja, majd bontja a vonalat. Nem foglalkozva azzal, hogy papucs és pizsama van rajtam, óvatosan kimászok az ablakon, és elindulok a park felé. Mindig itt szoktuk találkozni és cserekereskedelmet folytatni.

Ahogy közeledek a helyszín felé egyre lassabbak lesznek a lépteim. Feltörnek bennem a pár napja történt események. Akkor is ugyanígy cuccot vettem, beszívtam, és elvesztettem teljesen az önkontrollomat. De nem fog újra megtörténni... Nem tehetem, hiszen akkor csak még jobban megutálna.

– Helló! – nyújtom a kezemet a férfinak, aki a park bejáratánál áll.

– Rég találkoztunk. Jól vagy? – kérdezi, megfogva a kezemet. Érzem, ahogy óvatosan a markomba csúsztatja a kis kincset.

– Persze, és te? – teszem zsebre a kezemet, elsüllyesztve a szerzeményem, és előkaparom a papírpénzt, persze csak a markomba gyűr.

– Minden oké velem is.

– Az klassz. Na, megyek, majd később! – karolom át, mintha haverok lennénk, és a zsebébe csúsztatom a fizetséget. Innen pedig elválnak útjaink, ő elmegy, én pedig bemegyek a parkba.

Szeretek itt lenni... Donghannal minden nap suli után idejöttünk ki, sőt volt, hogy Jimin is velünk tartott. Ha tehetném, visszaforgatnám az idő kerekét azokra az időkre, és soha nem engedném, hogy elmúljon.

– Jimin? – pillantom meg az ismerős alakot egy padon ülve. A pad támlájának van dőlve, tekintetét a csillagos égbolton pihenteti. Lámpák gyér fényei tükröződnek vissza sötét íriszeiben, rózsaszínű, telt ajkai pedig aprót elnyílnak egymástól. Egyszerűen egy igazi mestermű ez a fiú. – Szia... – ülök le mellé egy hirtelen jött ötlettől vezérelve.