JIMIN

– Gyere már! – nevetek fel mögém nézve, ahol Taehyung alig bírja már a lábait. Nincs nagyon jó formában, hiszen a házuktól a lelátóig vezető utat végig nyávogta. Szegénynek megfájdultak a lábai.

– Soha többet nem jövök gyalog! – nyafog továbbra is, pedig aztán nem is volt ez olyan nagy távolság, ha pontosítani akarnék, olyan három kilométer körül lehet. Csak Taehyunggal az a baj, hogyha tehetné akkor a vécére is kocsival járna. Ismételten felnevetek az arckifejezését látva. Olyan akár egy gyerek. Megfordulok és belekarolva a karjába húzom magam mellett, amin csak nyöszkölődik.

– Ne színészkedj már! – kacagok fel, amikor felérünk a lelátóra, ahol aztán egy pillanatra meg is némulok. Jungkook egyenesen farkasszemet néz velem. Gondolhattam volna, hogy itt lesz, talán egyedül szeretne lenni. Elharapom az alsó ajkam, majd tovább sétálva felé veszem az irányt. Gyorsan elintézem azt, amiért jöttem, aztán el is megyünk innen.

– Hát te? – szólal meg hol rám, hol TaeTaere nézve.

– Csak meg szeretném mutatni Taenek, hogy ilyenkor, mielőtt még nem sötétedik be, milyen szép innen a kilátás.

Biccent egyet, mint, aki azt mondaná, hogy érti. Gyorsnak kell lennem, látszólag eléggé zavaró tényezők vagyunk számára. A másik fiú felé fordulok, aki még mindig rám dőlve piheg. Akaratlanul is felkuncogok rajta, olyan aranyos.

– Nézd, innen a legszebb a kilátás! – mutatok le a lelátóról. Innen, ha egy kicsit messzebb tekintünk a fáktól, akkor az egész város fényei látszódnak. Barátom, mint, ahogyan azt vártam elámul a látványon. Hát, igen. Elképesztő! Én is szeretem ezt a tájat.

Fél szemmel Jungkookra pillantok, aki még a fejét is másfelé fordítja. Azért kicsit rosszul esik, amiért így a tudtunkra próbálja adni, hogy mennyire nem kíváncsi ránk.

Sóhajtok egyet, aztán Taehyung vállára téve a kezem biccentek neki, hogy menjünk.

– Jungkook – szólítom meg halkan. Felém fordul, szomorú arckifejezéssel várja, hogy mit is fogok neki mondani. Legszívesebben magamhoz ölelném, hogy amennyire csak tudom enyhítsem a fájdalmát. Vajon lesz, amikor már egy kicsit jobb kedve lesz? Talán meg kéne hívnom, hogy lógjon velem és Taehyunggal. Akkor arra az időre, amíg elvagyunk egymással nem gondolna erre. Én is ezért szeretek vele lenni. – Nincs kedved átjönni Taehez? Játszanánk egyet.

– Nincs! – válaszolja kimérten, tekintete tetőtől talpig végig suhan rajtam. Jó, lehet, hogy hagynom kellene, ha egyszer látszik rajta, hogy egyedül akar lenni, igaz?

Sóhajtok egyet lemondóan, elköszönök tőle és elindulunk a barna hajúval, aki alig tudja tartani velem a tempót. Lohol utánam, de nem érdekel, majd odalenn megvárom, jobb, ha minél előbb elmegyek innen.

– Lassíthattál volna... – piheg meg a térdére támaszkodva.

Elmosolyodom, szegény nagyon fáradt lehet. Nincs ő ehhez hozzászokva. Megpaskolom kis buksiját, és ismételten a karjába karolok, hogy rám tudjon támaszkodni.

– Jól vagy? – pillant fel rám másodpercekkel később. – Jungkook nem tűnt valami jókedvűnek.

– Ne aggódj! – borzolom meg mosolyogva a haját. Ő mindig aggódik értünk. – Neki most egy kis egyedüllétre van szüksége, legalábbis azt hiszem.

– Biztos?

– Biztos – húzom biztató mosolyra a szám. – Na, gyerünk! Menjünk vissza hozzád, kíváncsi vagyok az elő ajándékomra!

Suli után Taehyunggal megbeszéltem, hogy a mai nap nála alszom, és mivel éjféltől már tizenharmadika lesz, így ő szeretné először felköszönteni. Hiába mondtam neki, hogy nem olyan fontos ez, ne spirázza túl, ő akkor is.

JUNGKOOK

És itt hagyott, ez el se hiszem! Van képe idejönni jól szórakozni Taehyunggal, mint a világra szóló barátok! Meg van pofája még elhívni magukkal engem is! Nem szégyelli magát?! Pfú, most nagyon felidegesített! Itt hagyott, a fenébe is! – állok fel indulatosan, és elindulok hazafelé. Bassza meg, akármit is gondol, vagy tesz, engem már teljesen hidegen hagy! Ha hirtelen Taehyunggal ilyen jóban lettek, hogy minden szabad percüket együtt kell tölteniük, akkor csak tegye! Ki vagyok én, hogy elrontsak minden jót?! Bassza már meg... – szedem sietősen a lábaimat lefelé a lépcsőfokon.

Egészen hazáig megmarad bennem ez a lendületesség, ott azonban kicsit visszább fogom a lépteimet, nem akarom, hogy még véletlenül is bármelyik szomszédnak gyanús legyek, és beköpjenek a szüleimnek.

Szerencsémre vagy éppen szerencsétlenségemre szüleim még mindig dolgoznak, ezért nem szólnak meg azért, hogy becsapom magam mögött a bejárati ajtót, vagy azért, hogy erőszakosan a sarokba rúgom a cipőmet. Nem szól senki semmiért, mert egyedül vagyok...

Francba már! – dőlök le a bézs színű kanapéra, majd a ráterített barnás plédet inkább a fejemre húzom, hogy ne engedjek utat dühös könnyeimnek. Miért vagyok ennyire féltékeny arra a fiúra, aki először segített kilábalni a mély izolációból?

Hiányzik Jimin társasága, idegesít, hogy mással lóg, mással nevet, vele érzi jól magát, amíg én egyedül emésztem magam pont ő miatta, mert nem tudom hova rakni az érzéseimet vele kapcsolatban. Hülye Jiminnek itt kéne lennie, és nyaggatnia, hogy szeressem! De nem! Inkább békén hagy, hogy majd én döntsek! IDIÓTA!

Meg kell nyugodnom... – tápászkodom fel. A korábbi agresszív mozdulataimnak már a nyoma sem látszik, helyüket átvették a lomha léptek, amelyek szinte vontatnak egészen a szobámig. Ott a zsebembe nyúlva az ágyamra dobom annak tartalmát: alufólia, a telefonom és... egy kis tasak? – vonom fel a szemöldököm. Lassan lehajolok érte, kezembe veszem, de amikor realizálom, mi is ez, azonnal visszadobom a paplanomra. Az a rohadék! A díller a zsebembe csúsztatott egy kis fehér port... Gondolom, hogy erre is rászoktasson. De azt már nem! – fogom meg újra, és bedobom a fiókomba. Inkább majd eladom! A fűvel együtt! – teszem azt is oda, majd ismét duzzogva befekszek az ágyba, hogy elaludjak.

Hát, persze, nem tudok aludni... – veszem a telefonom a kezembe. Fel sem tűnt, de az idő elrepült felettem, és már fél tizenkettő van. Ahh...

JIMIN

Reggel Taehyunggal együtt megyünk az iskolába, amitől egyszerre leszek boldog és szomorú is. A születésnapom előtti estén mindig DongHannal aludtam, ő csak "szülipizsipartinak" hívta ezeket az estéket. Ha most itt lenne, biztosan féltékeny lenne szegénykére, mi több. Talán hisztizne is nekem, amiért nem foglalkozom vele eleget és meggyanúsítana, hogy megcsalom. Remélem, egyszer még együtt tölthetem vele ezt a napot... Várj meg DongHan, lassacskán, apró léptekkel, de el foglak érni!

– Minden rendben? – zökkent ki Tae mély hangja a gondolataimból.

– DongHanon gondolkodtam – mondom el neki az igazat, nem akarok előtte titkolózni. Szerintem ahányszor ő mellettem volt, ennyit megérdemel.

– Azért el ne rontsd miatta a kedved – válaszolja félve, hátha megharagszom miatta, de helyette csak felnevetek.

– Nem rontsa el, ő sose tudta! – mosolygok továbbra is az emlékre visszatekintve. – Csak szép emlékeim vannak vele kapcsolatban. Tudod Tae, egy hónappal ezelőtt nem tudtam volna elképzelni, hogy valaha képes leszek sírás nélkül gondolni rá. De te és Jungkook sokat segítettetek nekem. Köszönöm!

Nem válaszol előbbi köszönet nyilvánításra, ami nem is baj. Vállamnál fogva közelebb húz magához és egy "barackot" nyom a fejem púpjára. Aú!

– Ezt most megkeserülöd! – vigyorgok a szemeibe nézve. Elengedve felnevet, és futásnak ered. Elkapom!

Egészen az iskoláig futunk, ahol a többiek az iskola előtt állva beszélgetnek. Furcsán méregetnek kettőnket, de nem törődök velük, mindaddig, míg Yoongi meg nem szólal.

– Az mi? – mutat egyenesen rám, a nyakam felé. Lefelé pillantok, és megfogom a nyakláncot, amit tegnap este kaptam ajándékul TaeTaetől.

– Taetől kaptam, barátság nyaklánc – mesélem büszkén, ugyanis ilyet utoljára általános iskolába kaptam, és annak is a másik felét egy bizonyos illető elvesztette.

Yoongi közelebb lépve hozzám méregetni kezd, kissé kínos. Nem tudom, mi baja lehet hirtelen, de úgy érzem, hogy köze lehet hozzám.

– Szóval vettél neki egy páros nyakláncot? – A kérdés nem nekem szólt, hanem a párjának. Sóhajtva veszem tudomásul, hogy hyung jelenleg féltékeny és félreérti a dolgokat.

– Nem páros! Ez barátság nyaklánc – válaszolom. Próbálom menteni a menthetőt, de nem nagyon sikerül. Yoongi hyung rám se bagóz, meg sem hallja, amit mondok neki, helyette elkezd vitatkozni a barátjával.

Nem jó dolog azt hallgatni, hogy miattam vesznek össze, szegény Taehyung hiába mondja el neki, hogy nem tetszem neki, hyung továbbra is féltékenykedik, mi több azt mondja, hogy bírhatna a seggével. Ezt rám célozta, mégsem állok bele a vitába.

– Jiminnek sem tetszik! – szólal meg hirtelen a semmiből Jungkook.

– Ezt honnan veszed? – hyung idegessége mintha egy pillanatra eltűnt volna.

– Mert tudom, hogy Jiminnek más tetszik! – vonja meg a vállát nem törődve, majd rám sem nézve tovább sétál az iskola bejáratához.

Jungkook! Utána kellene mennem és megölelnem, amiért ő mindig ott van, amikor ki kell engem húzni a csávából, meg amúgy is, a tegnapi viselkedése óta én is aggódok érte egy kicsit.

Veszek egy mély levegőt, és utána is sietek, azonban mire beérek az ajtón már holt helyét sem találom. Ez meg hova ment? Miért ilyen nehéz veled beszélnem, Kook?

Elindulok a terme felé, hátha már bent van a padjába, és várja az órát, azonban mivel nem mehetek be a tanterembe, ezért odakint megállok. Szólnom kellene az egyik osztálytársának, hogy hívja ki nekem.

– Bocsi – ragadom meg egy fiúnak az egyik karját mielőtt bemenne a terembe –, Jungkookot keresem, szólnál neki, hogy idekint vagyok?

Úgy néz rám, mint egy őrültre. Kookie-nak igaza volt, tényleg nagyon ítélkezőek az osztálytársai.

Nem kell sokat várnom rá, percekkel később kivánszorog, és kíváncsian néz rám.

Ha nem lennének gátlásaim és nem félnék attól, hogy teljesen elfordulna tőlem, akkor talán még a nyakába is csimpaszkodnék egy csókot ejtve azokra a szép ajkaira. De nem tehetek így, ezért inkább a hogyléte felől érdeklődöm.

– Jobban vagy már? – Kérdésemen nem kicsit illetődik meg, de azért bólint.

JUNGKOOK

– Persze – bólintok sóhajtva. Igazából fogalmam sincs, miről beszél, de nincs jelenleg semmi bajom. Meg, ha lenne se biztos, hogy elmondanám neki. Mármint, mégis hogy kéne az arcába mondanom, hogy féltékeny vagyok az újdonsült barátocskájára, aki igazából az égvilágon semmi rosszat nem tett ellenem? Sőt! Nélküle még mindig a szobámban ücsörögnék, magamba roskadva, kerülve az iskolát. Sem ő, se Jimin nem tehet arról, ahogy jelenleg érzem magam. Csupán nem tudom elengendi a múltat, és ezt rajtuk próbálom meg levezetni.

– Rendben – ereszt meg felém egy lágy mosolyt, olyan igazán jimineset. Ilyenkor rózsaszínű, telt ajkait mindig a füléig húzza, szép, hosszúkás fogait mégsem mutatja meg a külvilágnak. Szeretem, amikor így néz; olyan, mint régen, amikor semmi gondunk nem volt, mikor minden napunkat egymás szívatásával, szórakoztatásával töltöttünk. Most pedig mit csinálunk? Olyan idióta kérdéseket fel egymásnak, mint például jobban vagy már? vagy hogy vagy?, amiket nem tudom, hogy feltenni kínosabb, vagy megválaszolni.

– És te? – kérdezek vissza. Legszívesebben megkérdezném tőle, mit csináltak tegnap este még Taehyunggal, miért jöttek fel pontosan a lelátóra, hogyan lettek ennyire jóban, de valami furcsa belső stop tábla valahogy nem engedte. Minden egyes szót, amit ki akartam mondani egy csúnya manó elkapott egy hálóval, és ledáralta.

– Én is jól vagyok, Jungkookie! – Hangja mézes-mázas, mélybarna, majdnemhogy fekete szembogaraival csillogva pillant fel rám, miközben kiejti a nevemet a száján. Furcsán érzem ennek hallatán, talán kipirosodik az arcom is egy kicsit, ezért megköszörülöm a torkom, mielőtt még kínosabbá válna ez a beszélgetés köztünk.

– Örülök neki! – paskolom meg a válát, magamra erőltetve egy mosolyt. – Most viszont megyek órára, nem akarok elkésni – próbálom magam menteni a helyzetből.

– Okés, akkor majd később! – villantja meg nekem a fogsorát is. Hirtelen átszalad a fejemet egy olyan gondolat, hogy ez a mosoly akár gyilkossági fegyver is lehetne; hiszen minél tovább nézem, annál jobban veszek el benne.

– Majd később! – intek sietősen, amikor ismét sikerül megtalálnom a hangomat. Ő is elköszön, én pedig gyors léptekkel fordulok vissza a tanteremhez, ahol látom, hogy az osztálytársaim a szokottnál izgatottabbak. Vajon mi lehet velük? – vizslatom őket, miközben helyet foglalok.

– Elvileg Amerikából jött! – meséli az előttem ülő lány a stégen mellettem ülő másik lány osztálytársunknak.

Kicsoda?

– Úúú, akkor tuti nagyon édi lehet az akcentusa! – jön izgalomba a mellettem ülő, és éppen ebben a pillanatban lép be a tanárnő is a terembe egy ismeretlen arcú fiúval. Amikor az idegen megáll a tanárnő mellett azonnal megértem, miről is beszéltek korábban a kis libák; új osztálytársunk érkezik.

– Hali! – emeli fel a bal kezét, béke jelet mutatva. Erre mindenki sokkolódva kezd el sugdolózni, miszerint hogy lehet, hogy nincs akcentusa, amin meg kell, hogy forgassam a szemem. Hát nem látják, hogy koreai? Biztos vagyok benne, hogy csak külföldön született, de a szülei gyökeres koreaiak. Miközben bemutatkozik nem bírom levenni a szemem a szép, selymesnek tűnő, hosszabb hajáról, széles, gumi mosolyáról, és az érdekes beszéd stílusáról. Kis melegséggel tölt el az, hogy hallgathatom, mégis folyton csak arra tudok gondolni, hogy valahol már találkoztam vele.

 De vajon hol?