JIMIN

A mai napom hihetetlenül furcsán kezdődik; nem elég, hogy a nap olyan alacsonyan van az égbolton, hogy az ember elgondolkodik rajt, hogy pontosan mennyi is az idő, de Taehyung valahogy bejutva a házamba kelteget már egy ideje.

Hogy hogyan is jutott a szobámba az talán sose fog kiderülni, mert nincs annyi erőm se, hogy rákérdezzek, miért és mit is csinál pontosan. Persze, látom, ahogyan lelkesen magyaráz nekem valamit, de nem vagyok annyira éber, hogy érdekelt legyek az ügybe, helyette inkább visszacsukva a szemem, hagyom, hogy babrálja a tincseim.

Mikor realizálom pontosan, hogy mi is történt egy egész adag festék félig-meddig rászárad a tincseimre. Túl késő már lemosni vagy kiabálnom vele, meg aztán, ahogy ránézek az órára rá kell jönnöm, hogy hajnali fél hat múlt. Tae nem tud aludni, vagy mi?

 – TaeTae - nyavalygok előre –, mondd, hogy ez csak valami pakolás, és nem az, amire gondolok.

– Te nem figyeltél arra, amit az előbb mondtam? – nyitja el a száját, egy aprót megsértődve. – Azt álmodtam, hogy rózsaszín a hajad, tehát muszáj volt megvalósítani!

– Rózsaszín? – akadok ki egy kicsit. – Szerinted lány vagyok, vagy mi?

Kisebb kis vitába kezdünk a nemek közti színekről, végül megállapodunk abban, hogyha húzhatok pár tincset az ő hajába is, akkor megbocsátok neki, amiatt, hogy a tehetetlen semmit fel nem fogó álmos Jimint így átverte.

– És most mit csináljunk? – dől mellém le az ágyba, mikorra már mindketten megmostuk a hajunkat. Nem szárítjuk meg, meglepetésnek hagyjuk reggelre. Szívesen válaszolnám neki, hogy aludjunk, de helyette a telefonomért nyúlok.

– Szeretnél rajta közösen játszani?

– Ühüm! – bólint lelkesen, közelebb araszolva hozzám. – Először játssz le, aztán majd én és akinek több pontja lesz, az nyer!

– Benne vagyok! – vigyorodok el szélesen.

Egy régi játékon játszunk, amit talán egyszer már mindenki letöltött a telefonjára. Arról szól, hogy van a kiválasztott karaktered, ami a mi esetünkben egy kisfiú, aki festékszóróval rajzol a falra vagy pontosan nem is tudom mire, és egy rendőr el akarja kapni. A mi feladatunk pedig az, hogy egy vasuti pályán, több vonaton átszaladva meneküljünk előle, miközben felszedjük az arany érméket.

Nem túl érdekes egy játék, mi mégis órákig játszunk rajta, olyannyira, hogy fél nyolckor anyu úgy tör be a szobámba, hogy szóljon, késésben vagyunk.

Még a hajamat sincs időm lecsekkolni, hogy hogyan áll, csak azt látom Taenek milyen. Rajta jól néz ki, de ez nem is volt kérdés. Sietve öltözöm, és pakolok el magamnak mára a suliba.

– Még be kell ugranunk hozzám is! – jelenti ki a mellettem lévő, a cipőjébe belebújva. – Otthon van a táskám!

– Akkor siess már! – forgatom meg a szemem. Van egy olyan érzésem, hogy a mai nap el fogunk késni, ha másról nem is, az első óráról biztosan. Ahj!

JUNGKOOK

Délután ugyanolyan szótlanul sétáltunk hazafelé Jiminnel, mint, ami az utóbbi időkben is jellemző volt ránk. Pontosabban rám.
Egyszerűen nem tudom, mit mondjak neki...

Amikor hazaérek újra átnézem a doboz tartalmát, valamelyiken egy jót nevetek, valamelyik miatt megtelik a szemem könnyekkel, de egyszer sem sírom el magam, ami az elmúlt időszakot nézve elég nagy teljesítmény nálam. Talán azért vagyok erre már képes, mert vannak, akik megbocsátottak nekem?
Azt a képet, amit Jimin készített róla régebben, ahol vizes, és édesen vigyorog rajta, azt kitűzőm a parafatáblámra, ahol sok más közös képünk is lóg. Tudom, hogy egyszer képes leszek levenni ezeket, csak időre van szükségem. Ugye tudod? – pillantok boldog arcára, mint, aki választ vár, de azonnal meg is rázom egy aprót a fejemet, és úgy döntök, hogy egy gyors zuhany után lefekszem aludni. De sajnos hiába fekszem le, egyszerűen nem jön álom a szememre. Folyton az jár a fejembe, mit kellene kezdenem Jiminnel. Vajon, ha Donghan még élne mit mondana az egészre? Menjek, és járjak vele? Ha neki vallott volna szerelmet, akkor biztos azonnal szakított volna velem; amiért így belegondolva nagyon szomorú lennék. Miért csak most kezdem realizálni azt a tényt, amit egészen két évig folyton a fejemhez vágott? Te Jó Ég! – kelek fel dühösen. Kihúzom az éjjeliszekrényem fiókját, és a benne lapuló maradék füvemet megtekerem egy cigarettává. Bassza meg a kurva élet! Egész eddig is tudtam ezt a tényt, miért most kezd el zavarni?

A Nap gyér sugarai kezdik kiégetni a retináimat, annak ellenére is, hogy a fejemet erősen a párnába fúrom. Áfonya illat... Donghan szobájában vagyok? – pillantok fel. Mellettem egy szunyókáló, fekete hajú angyal szuszog. Egy újabb emlék, úgy tűnik... Ez egy éve történt, az évfordulónkon, amikor Hannak még nem volt befestve a haja.

Közelebb húzódva hozzá gyengéden rásimítok kirajzolódó arcélére, majd mutatóujjammal rátérek halvány bordó árnyalatú, elnyíló ajkára, végül egy pihecsókot hintek rá.

– Mmmm – kezd el ébredezni, én pedig tovább csókolgatom, hogy tényleg felébredjen. – Jól van, kelek már – pislog laposokat, majd, ahogy megpillant engem azonnal elmosolyodik. – Jó reggelt, életem! – Először elpirulok a megszólításásra, aztán realizálom, hogy valószínűleg ezt csak álmodom, mivel tisztán emlékszem erre a pillanatra. Mindjárt felkel reggelit készíteni. – Nem vagy éhes?

– Nem – válaszolom, hiszen nem akarom újra átélni azt. Azonban, hogy képes vagyok tudatosan irányítani a mondataimat, az eléggé meglep.

– Ó... oké – vakarja meg az állát zavartan, majd huncut mosoly kúszik az ajkaira, és araszolni kezd felém. – De én éhes vagyok. Adj ételt a férjuradnak – kuncog, miközben egy határozott mozdulattal felém kerül. Ezen akaratlanul is felnevetek, és majdnem megint zavarba jönnék, ha nem tudatosulna újra, mi is történik éppen.

– Han... – komolyodok el, lejjebb húzva magamhoz, mélyen a szemébe nézve. – Miért vagy még mindig mellettem? – vonom fel a szemöldököm kérdően. Miért van itt, ha...

– Mert szeretlek! – mosolyodik el édesen, aztán rámfekszik, és szorosan megölel. – Nagyon szeretlek...

–Én is... – motyogom, átkarolva, szétálló tincseit birizgálva. 

Reggel egyszerűen nem tudom, hová tenni, mi is történt velem az éjjel. Nagyon jól tudtam álmom közben is, mi történik, és Donghan sem úgy cselekedett, ahogyan az emlékeimben. Az iskolába vezető uton is csak erre tudok gondolni, sőt, ahogy beérek a terembe azonnal rá is keresek az egész incidensre.
Sok asztrooldalt átolvasok, mindegyik ugyanazt a választ adja, amire én is gondoltam; ha egy halottal álmodsz, akkor ő éjjel meglátogatott téged.

Első szünetben úgy döntök, odamegyek a fiúkhoz, hogy eltereljem a gondolataimat, de ami ott fogad az sem sokkal jobb, mint ez az egész. Ahogy odaérek a srácok hangos zsivalyára leszek figyelmes, amit először nem is értek, de hamar kiszúrja a szemem a rózsaszín hajú Jimin.
Mi a... - lélegzetem teljesen elakad, egyetlen szót sem bírok kinyögni. Fel sem merül bennem a miértje, csak azon kezdek el gondolkodni, eddig miért nem vettem észre, hogy ilyen angyalian néz ki. Biztos vagyok benne, hogy a Mennyből pottyant le ide közénk, hogy ragyogást hozzon mindenki életébe.

– Hogy tetszik? – fordul felém szégyenlős mosollyal, mire muszáj megköszörülnöm a torkom.

– Gyönyörű vagy... – vallom be. Ez nagyon kínos így. Szavaimra ő is halványan elpirul, és megköszöni. Tovább nincs is lehetőségünk beszélgetni, Yoongi azonnal átveszi a szót. Faggatni kezdi őket, hogy hogyan és miért, mire Taehyung és Jimin hevesen elkezdik mesélni a saját verziójukat.

Mint kiderült, Taehyungnak a fodrászkodás az egyik hobbija, és tegnap kapta ezt a rendkívüli hajfestéket, amit muszáj volt kipróbálnia, csak nem tudta, kin kellene, mert ő nem akart rózsaszín hajat, ráadásul álmaiban is látta a pink Jimint. Ezért éjjelek éjjelén átment Jiminhez, ahová simán bejutott, mert nem volt bezárva az ajtó, megkérdezte tőle, hogy szeretné- e, ő pedig beleegyezett.
Azonban erre mind Jimin nem is emlékszik, elmondása szerint ez mind hazugság, át lett verve.

– És neked akkor, hogy lettek rózsaszín mellírjaid? – kérdezek rá az engem foglalkoztató kérdésre.

– Ez volt az egyik feltétele – biccent Taehyung Chim felé, kissé hisztisen. Ahogy rájuk néz az ember így azonnal azt az érzetet kapja, mintha egy pár lennének... Ami nem kéne, hogy zavarjon, igaz?

– Röhejesek vagytok – forgatja meg a szemét Hoseok, a telefonját nyomkodva. – Amúgy – vált témát –, délután megyek vakrandira. Valakinek van kedve jönni? – néz végig a társaságon.

– Nem élek ilyenekkel – ellenkezik azonnal Namjoon, Seokjin pedig helyeslően bólogat, egyetértve vele.

– Nekem van párom – mondja Yoongi, mire Taehyung szélesen elvigyorodik, még jobban az orrunk alá dörgölve, mennyire örül, hogy hyung végre a párjának szólítja őt.

– Kook? – néz rám Hoseok kérdőn.

– Nekem is van párom... – motyogom, de persze nem merek rájuk nézni. Zavarban vagyok...

– Mióta? – lepődik meg Taehyung, szemeit nagyra kitágítva.

– Már több, mint két éve... – vakarom meg zavartan az államat. Ha hülyének néznek, ha nem, én még mindig Hannal járok, és eszem ágában sincs megcsalni jött-ment idiótákkal.

JIMIN

– Amúgy meg – vágok közbe mielőtt értetlenkedni kezdenének vele. – Minek mész te vakrandira?

– Ismerkedni? – kérdez vissza Hoseok zavartan.

– Higgy nekem, nem jók az ilyen találkák, egyszer Tae szervezett nekem egy ilyen randit, és tudod mi lett a vége? Az, hogy olyan alakkal ismerkedtem meg, aki nem épelméjű! Két teljes évig zaklatott az a barom!

– Pedig eskű normális volt, amíg meg nem ismert téged! – nevet fel Taehyung, amin nem vitatkozom. Ezerszer átrágtuk ezt már kettőnk között, szerinte normális volt, szerintem meg sose volt az.

– Ha ilyen okos vagy – vág nekem vissza élesen Hoseok – , akkor mondd, hogyan kellene ismerkednem?

– Mutasd meg nekik a hasad! – vágom rá viccelődve, tudom, milyen neki, egyszer már láttam, amikor levette a pólóját. És hogy bebizonyítsam az igazam, magunkhoz hívok egy lányt a folyosóról, majd kérdezés nélkül felhúzom barátocskám ingjét. Szerencsére nem szokta betűrni a nadrágjába, így könnyen megy ez a művelet.

– Ejha! – ad hangot a lány a tetszésének. Tényleg szép a hasfala, de nem ennyire.

– Jung Hoseoknak hívják – biccentek az említett felé, aki látszólag nagyon zavarban van. Elengedem a ruha anyagát, és jelzek a szememmel, hogy vonuljon arrébb a lánnyal. Mindig bejön ez a dolog. Mindenkinél. Mutasd be a barátodat valakinek, akivel össze akarod hozni, olyan hangnemmel, hogy érezze a másik, hogyha szóba áll vele, megnyerte a lottót. – Ennyi! – mondom büszkén végignézve a fiúkon. Így kell ezt csinálni, nem pedig hagyni, hogy elmenjen mindenféle őrültekkel találkozgatni.

– Ha neked ez így megy – szólal meg Namjoon értetlenkedve –, akkor te miért is vagy szingli?

– Mert csak! – pillantok fél szemmel Jungkook felé. Mégsem mondhatom azt, hogy foglalt a szívem, hiszen akkor elkezdenének kérdezősködni, amit nem szeretnék. – Nem állok még készen egy kapcsolatra! – hazudok, ami talán nem is annyira nagy hazugság. Hiszen félig-meddig igaz...

– Legnagyobb sajnálatodra, mi? – szólal meg Jin Namjoonra nézve. Hangszíne gúnyos. Ezután piszkálni kezdi őt, hogy a múltkor is mennyire könnyen félrevonult velem, ami miatt az a barom elmondja, hogy igazából semmi sem történt akkor köztünk. Pedig aztán itt senkinek sem volt hozzá igazán köze, még azt is elmondja a fiúknak, hogy mit mondtam anno, hogy mivel utasítottam vissza.

– Tényleg így volt? – suttogja felém Kook, úgy, hogy azt csak én halljam meg. Aprót bólintok, majd megfogom Taehyung kezét, és elhúzom onnan, mondván, hogy menjünk órára. Kínos lett volna ottmaradnom.

Az óra olyannyira lassan megy, hogy Taehyunggal levelezgetni kezdek, szerinte délután együtt kellene lógnunk. Őszintén nem tudom, hogy ez jó ötlet volna, hiszen Yoongi már az előbb is elég vészjósló tekintettel bámult rám, márcsak az hiányzik, hogy megtudja, hogy a kis pasikája egész nap velem tölti az idejét. Ha Tae nem aggódna azért, hogy mennyire féltékeny típus, akkor én sem aggódnék.

Dehát így mit csináljak? Talán el kellene hívnunk hyungot is... Ezt az ötletem meg is említettem neki, de sajnos elég csúnya SMS-t kaptunk válaszul.

"Szarok bele, kivel császkálsz összevissza"

Sóhajtok egyet, amikor meglátom mit írt neki, sajnos ezen nem tudok segíteni. Remélem majd megoldják valahogy.

"Yoongit félre téve, pár nap és itt a szülinapod " – olvasom el a kis cetlit, amit a tenyeréből veszek át.

Megfordítom a lapot és válaszolok neki.

 
"Igen, és? Esetleg szeretnél valamit csinálni? "
Nem vagyok hülye az embereknek mindig van indokuk, ahhoz, hogy megemlítsenek egy ilyen dolgot.
Összehajtogatom a lapocskát, majd megkoccantom a széke háttámláját. Érti a jelzésem, és már nyújtsa is hátrafelé a kezét, hogy átadhassam az üzenetem.

Így megy ez egész óra alatt, mint kiderül vett nekem valamit, és szeretné, ha aznap átmennék, hogy átadhassa nekem. Nagyon aranyos. Kedves tőle, hogy gondolt rám, ám mivel nem lenne illő ezek után elutasítanom, így megígértem neki, hogy elmegyek hozzá.

JUNGKOOK

A nap további részében nem is megyek oda a fiúkhoz, kifogásként pedig azt találom ki, hogy tanulnom kell mindig a következő órára. Ami természetesen hazugság, csak egyszerűen nem akartam Jimint és Taehyungot látni az új hajukkal, ahogyan jól szórakoznak, mint életre szóló barátok. Nem tagadom, egy kis féltékenység lett úrrá rajtam.
Féltékeny lettem Jiminre, hogy milyen jól tudja magát érezni, anélkül, hogy egy pillanatra megállna, és bűntudata lenne amiatt, hogy így viselkedik, és ugyanígy tekintettem Taehyungra is, hogy ennyire lazára tudta venni a figurát, sikerült rávennie Jimint egy hajfestére, ráadásul mindenféle kötöttség nélkül képes vele beszélgetni. Egyszerre akartam lenni Taehyung és Jimin is egyaránt.

Utolsó óra előtt úgy döntök, nem maradok tovább az iskolában. Nem tudtam másra gondolni, csak őrájuk... Illetve a fejem is elkezdett fájni, így úgy döntöttem, mindenhol jobb lesz, mint ott. Először úgy gondolom, kimegyek a temetőbe, hogy Hannal lehessek egy keveset, de hamar eszembe jut, hogy biztosan ott keresnének először, ezért inkább hazamegyek, ahol szerencsére szüleim nincsenek otthon, mert mindketten dolgoznak. 

Ahogy beérek a szobám ajtaján, azonnal ledobom a táskámat, kibontom a nyakkendőmet, és egy gyors mozdulattal megszabadulok az egyenruhámtól, hogy egy szál alsó nadrágba befeküdhessek a védelmet nyújtó takaróm alá. Így a legjobb: elvonulni a külvilágtól, a saját kis gondolataimba, ahol talán sikerül elfelejtenem a furcsa érzéseimet, amikor meglátom Őt. 
Sóhajtva megingatom a fejem, és a párnám alól előhúzom Donghan régi trikóját, amit még a legutolsó ittalvásánál hagyott nálam. Azóta itt van a fejem alatt, és ha csak szükségem van a közelségére, akkor előhúzom, magamhoz ölelem, teljesen elveszek a bódulatban. 
Már éppenhogy, de még mindig az ő jellegezetes illatát hordozza magán a ruhadarab. Annyira hiányzik... 

– Hiányzol... – motyogom, jól magamba szívva az illatot. Tisztában vagyok vele, hogy muszáj lesz egy napon elengednem téged; de vajon mikor következik ez be? Mikor leszek képes túllépni rajtad... – hunyom le a szemem. Érzem, hogy az álmok világa hamar fogságukba akarnak ejteni, de nem hagyom magamat. Mostanában akárhányszor alszok, akkor Donghan meglátogat engem, furcsa üzeneteket hagyva nekem; amiket lehet, csak én értek félre, és a lelkem csak éppen gyógyítja magát. De akkor sincs jóhatással rám, hogy látom, érinthetem, hallhatom, hiszen így egyre nehezebb és nehezebb elengednem a kezét. Vagy lehet, hogy inkább ő fogja még az én kezem? 

Ezekenek a furcsa gondolataimnak inkább nem is hagyok teret; felkelek, a trikóját magamra veszem, meg a kitudja mióta az ágyam mellett heverő fekete melegítőmet is felhúzom, hogy kimenjek a parkba. Úgy érzem, valamiért a mai napot se fogom kibírni fű nélkül, ezért ismerősömnek dobok is egy üzenetet, hogy fél óra múlva várom a szokásos helyünknél. Abba kellene hagynom, tudom, mégsem teszem; lehet, ha ezt a kis szert nem szívnám el minden elalvás előtt, akkor...

***

Egy óra elteltével már a lelátó tetején szorongatom a markomban a kis alufóliát. Valahogy nincs annyi lelkierőm, hogy kibontsam, és tekerjek magamnak egy szálra valót. Egy az, nincs nálam papír, a másik pedig, hogy akaratom ellenére is feltörnek bennem az emlékek arról, amikor le akartam innen ugrani. 

Vajon most is hajlandó lennék megtenni azt? – dőlök neki a korlátnak, miközben a galacsint a melegítőm zsebébe gyömöszölöm. Hirtelen eszembe jut Jimin vörös arca, ahogy kiabál velem, és leszid, már csak ennek a gondolatára is, és nem tudom leplezni a felettem elszálló falevelek elől az arcomra kúszó mosolyomat. Nagyon aranyos, amikor mérges, de akkor még jobban, ha valamin nagyon nevet. 

Vajon milyen lenne, ha járnék vele? Nem is értem, miért nem hagyom csak magam, hogy apró karjaival átkaroljon, és az utolsó lélegzetéig csókoljon puha, telt ajkaival. 
Han, te erre mit mondanál? Mérges lennél, amiért megcsallak? – pillantok fel a felettem elhúzodó bárány felhőkre. Ősz lévén hűvösnek kéne lennie, de még a trikójában sem fázom. Lehet, idefent soha nem is fogok – mosolyodom el ismét, ahogy eszembe jut számtalan közös emlék, amit itt töltöttünk hárman. 

Jaj, Istenem, ha tudtam volna, hogy olyan hamar elmúlnak, még többet tartottam volna meg magamban... – húzom fel a térdeimet, átkarolom őket, és ráhajtom a fejemet.

 Már érzem, hogy a szomorúság újra kezdene felemészteni, amikor a lépcsők felől jókedvű kacarászást hallok meg. 

Jimin?!