JIMIN

A szél lassan mozgatja a fák leveleit, ezzel is szebbé téve a helyet, ahol vagyok. A helyet, pontosabban a helyünket, ahol annyi időt töltöttünk el én és a gyerekkori legjobb barátom, Lee DongHan. Gyakran jártunk ki ide, a fák között bújócskáztunk, rovarokat tanulmányoztuk vagy éppen tanultunk. Csodálatos emlékek, sose fogom őket elfelejteni, még ha Ő már nincs mellettem. Akárhányszor kijövök ide, olyan, mintha mellettem lenne, mintha még mindig élne.
Gondolataimból egy nagy ordítás zökkent ki, a lelátó tetejéről jön; ahogy jobban megnézem, Jungkook az. Dühösen felkelek a földről, és megindulok a lelátóhoz, hogy jól elküldjem őt a fenébe, megmondva neki, nincs joga pont itt lennie!
Ő az a személy, aki utoljára jöhetne erre a helyre, nem érdemli meg, még akkor sem, ha anno Donghan barátja is volt. Mert... Mert... Mert ha ő nem lenne, akkor a barátom még mindig élne, és ezt sose fogom neki megbocsátani!
Épp hogy felérek, meg is pillantom, ahogy a korlátnak dőlve sír. Sírhat is! Megérdemli!

- A-Annyira... Hiányzol - nyöszörgi elfojtott hangon, amitől összeszorul a mellkasom. Már fordulnék meg, hogy most az egyszer békén hagyjam, és ne vágjam a képébe az igazságot, amikor látom, hogy felmászik a korlátra.

- Mit csinálsz? - kiáltok rá legnagyobb meglepődöttségemre ijedt hangon.

- Jimin?- képed el egy pillanatra, tekintetéből ítélve nem a legjobb állapotban van, teljesen bolydult. - Én annyira nagyon sajnálom!

- Sajnálhatod is! - sétálok felé. - A te hibád az egész, ha nem vesztek össze, akkor nem lenne ez!

- Tudom! Nagyon jól tudom! De én akkor is annyira sajnálom, Jimin! - néz hátra rám. - Kérlek, bocsáss meg nekem!

- Nem fogok! - válaszolom kimérten. Mindennek van határa; közte és köztem soha többet nem lesz barátság. Nem tudok többet a barátja lenni.

Nem mond semmit, az egyik lábával egyet előrébb lép, és dőlni kezd, azonban én ezt nem hagyom, utána kapva lerántom magam mellé.

- Mit képzelsz, mégis mi a francot csinálsz?! - ordítom le a fejét.- Szerinted ezzel megoldanál bármit is? Szerinted, ha megölöd magad, akkor ő visszajön?! - ragadom meg a vállánál fogva, és kezdem el rázni, hátha valami értelmet is verhetek ezzel belé. Nagyon megijedtem, a szívem a torkomban dobog, és legszívesebben jól megverném, amiért azt akarta csinálni. - Ne légy önző, te hülye fasz!

- De annyira hiányzik! - könnyei futótűzként szöknek ki a szeméből, magamhoz húzom, és most az egyszer hagyom, hogy sírjon a vállamon, amit ki is használ, olyan szorosan ölel magához, hogy alig kapok levegőt.
Nagy nehezen kihalászom a telefonom a hátsó zsebemből, és megnyomom a kettes gombot; ilyenkor adok hálát a gyors hívás opciójának.

- Halló?

- Szia, Taehyung, Jimin vagyok.

- Mi a helyzet, Jiminie?

- Hol vagy? Nálad van a kocsid?

- Igen, de miért? Bajban vagy?

- Csak gyere ide a lelátóhoz, kérlek! Jungkook teljesen be van állva, és épp az előbb akart leugrani.

- Indulok - szakítja meg a vonalat.

JUNGKOOK

Ez a hely mindig is csendes volt, általában csak a mi jókedvű nevetésünk lengte körbe; de akadtak olyan pillanatok is, amikor csak a madarak halk csicsergése, vagy éppen a közeli folyó tompa csordogálása hallatszott a hevesen verdeső szívünk mellett.
Ma is csönd van itt. Lassan lépdelek fel a lépcsőkön, egészen a lelátó legtetejéig megyek, és leülök a korlát mellé, ahogy minden este szoktuk tenni a nyáron, amikor tiszta volt az ég. Különböző, új csillagképeket találtunk ki, elég idióta nevet adva nekik, vagy csak próbáltuk megszámolni hány kis csoda helyezkedik el felettünk.
Most, ahogyan felnézek a fölöttem elterülő kékségre összeszorul a gyomrom, a szemem bökni kezd, az ajkamat pedig automatikus düh levezetésképpen beharapom. Túl kék. Túl sima. Túl nyugodt: pont, mint, amilyen ő is volt.
Csak másodpercekig bírom így figyelni a nagy tengert; a fejembe egy erős fájdalom nyíllal, ezzel együtt felbukkannak a fülemben összevissza a megvető hangok.

A te hibád, te ölted meg! - kiált rám Jimin hangja. A szél erősebben kezd fújni, kora ősz lévén az összes falevelet lefújja, pont rám, hogy eltemessenek, mint egy halottat. A hang nem marad abba, egyre csak erősödik, halkan mellette hallom szerelmem szüleinek a hangját, miszerint nekem kellett volna meghalnom. Tudom... Kurva életbe is, annyira jól tudom! - vetem hátra a fejemet a korlátnak, könnyáztatta szemekkel. Az arcom időközben benedvesedett, sós és fémíz keveredik a számban, de szinte nem is érzékelem.

Lila, hullámos lombkorona bukkan fel a semmiből, de a másodperc tört része alatt tovatűnik egy fa mögött.

- Megöltél! - hallom meg Donghan megvető hangját.

- Nem igaz! - pattanok fel, áthajolva a korláton, arra felé nézve, ahol láttam a hajzuhatagot, de most ott nincs senki. Csak egy délibáb volt. - A picsába már!! -ordítom el magamat, zokogva a korlátra dőlve. Nem hiszem el! Miért nem lehet ez az egész csak egy kurva rémálom?! - Annyira hiányzol... - nyöszörgöm. Miért nem én haltam meg?! Miért, miért, miért, MIÉRT?! - hajtogatom magamban még jobban bőgve, miközben realizálom milyen magason is vagyok jelenleg. Vajon, ha elég erősen nyújtózkodom, akkor elérem a Mennyországot? - nyomom fel magam a korlát tetejére. Idő közben ismét megjelenik előttem egy Jimint alkotó délibáb, aki kiabál velem, hogy ne tegyem ezt, és még le is ránt magához.
Tudom, hogy nem igazi, mégsem tudom elengedni a karjaim közül, ezerszer plusz egyszer is bocsánatot kérve tőle.

- Mi történt?! - bukkan fel Taehyung hallucinációja is, aggódó, fáradt hanggal.

- Megpróbálta megölni magát! - tol el magától Jimin, majd vádlón rám mutat.

- É-éhn...- csuklik meg a hangom, amikor megérzem Taehyung védelmező karjait körülöttem, a hozzá tartozó, jellegzetes vanília illatával. Ezek szerint ő mégis itt van?

- Jól van, nincs semmi baj! - tol el kicsit magától, hogy a szemembe tudjon nézni. - Minden rendben van, oké? - törli le mutatóujjával a szemem sarkát.

- Én annyira sajnálom!- borulok ismét rá, fel se fogva azt, amit mondott. Nem érdekelt. Semmi se érdekelt. Csak megbocsátást akarok tőle. Vagy Jimintől. Vagy akárkitől, csak valaki végre bocsátson már meg! - Éh... Éhn ölt... - csukladozik tovább a hangom a sírástól, majd hirtelen megérzek a hajamon egy lágy puszit.

- Nem a te hibád volt - suttogja a fülembe olyan hangon, amitől sikerül enyhítenem a sírásomon. Nem az én hibám volt? - ismétlem magamban.

- Vigyük haza! - Jimin durva felszólalása fájdalmas nyílként hasít a fülembe, de engedem, hogy levigyenek onnan, és beültessenek a kocsiba. Elmém egyre kótyagosabb, abban sem vagyok biztos, hogy tényleg élek- e még. Jimin szidalmazó hangját hallom most is folyton, hogy milyen önző vagyok, ne tegyek ekkora hülyeséget, sőt, ha meg merem tenni, csak még jobban utálni fog. Folyton a saját magáét hajtja, és én kérhetek akárhányszor is bocsánatot, ő akkor sem hallja meg. Vajon tényleg kimondom azokat a szavakat?

Következő, amit realizálok, hogy a Napsugár gyér sugarai törik meg a szobámban felszálló enyhe porfelhőt. Iskolába kellene mennem - fordulok oldalra, így rálátok az ajtómra ráragasztott képre. Donghan, Jimin és én - mint a legyőzhetetlen hármas.
Sajnos elég élénk emlékeim maradtak a tegnapi történésekből, ezért úgy látom a legjobbnak, ha itthon maradok ma. Meg talán holnap is. Meg azután... Talán a legjobb választás az lenne, ha nem is mennék közéjük soha többet. Igaz? - nézek megint a közös képünkre. Annyira hiányzik...

A napom pedig így telik el: milliomodik alkalommal is végig pörgetem a képeimet, és újra meg újra lejátszom magam előtt az utolsó beszélgetésünket. Ha akkor...

Jimin

- Nem jött ma iskolába! - ül le mellém Taehyung az ebédszünetbe. Unottan felnyomom a kezemmel a fejem a padról, majd egy szemforgatás után megszólalok. Jól tudom, kire gondol.

- És akkor mi van?

- Mi van, ha megint rosszul van vagy hülyeséget csinál?

- Akkor azt csinál! - válaszolom neki egy kicsit éles hangon. Nem az én dolgom rá vigyázni, nincs hozzá már semmi közöm! - Miattam akár meg is halhat... - halkulok el a mondat végére, akaratlanul is a tegnapi események jutnak eszembe. Ahogyan tegnap kinézett, szörnyű volt, mióta ismerem soha nem láttam még annyira megviseltnek, mint akkor.

- Igen?- nevet fel hitetlenkedve. - Akkor tegnap miért segítettél neki?

El sem hiszem, hogy ezt tényleg komolyan kérdezi. Mégis ki nézi árgus szemekkel, ahogy előtte akarja egy ember megölni magát? Egy idegent sem nézi szívesen, nem még valakit, aki egykor nagyon fontos volt számára.

- Nem akartam, hogy előttem haljon meg - ejtem vissza a fejem az eredeti pozíciójába. - Nem tudom, mit gondolsz rólam, de azért annyira én sem vagyok gonosz.

- De ahj, Jimin... Féltem őt! Nem jössz megnézni, mi van vele?

- Nem! Menj ha ennyire aggódsz - fújom fel az arcom. Jaj, szegény Jungkook szomorú, most akkor összedől a világ. Gondolkodott volna akkor, amikor hülyeségeken állt le veszekedni a legjobb barátommal; ha nem veszekednek, akkor Donghan nem hív fel telefonon, hogy elmondja nekem, mi történt, és én nem küldöm őt utána. Ha így nézzük, az én hibám az egész, ami miatt már ezerszer megöltem magam belül, azonban, ha tovább gondolkodunk, akkor nem mondom neki, hogy menjen utána, ha nem vitatkozik. Tehát az ő hibája! Miatta nincs már velem... Miatta nem látom már magam mellett azt az édesen mosolygó, cserfes fiúcskát. Ha két éve nem ismerjük meg, ha Donghan nem megy oda hozzá azzal a céllal, hogy felszedje, akkor ma nem tartanánk itt, ahol. Elvette tőlem, akarattal, vagy akaratlanul az teljesen mindegy, a lényeg, hogy volt hozzá köze, ahogyan nekem is...

Kezem kinyújtva simítok végig a pad másik felén. Teli van belevésett rajzokkal, amit még ő csinált matek óra közben. Nagyon hiányzik. Hiányzik, hogy itt üljön és hallgassam a kitalált összeesküvés-elméleteit, hogy megsimogassa a buksimat és, hogy csak úgy velem legyen minden egyes pillanatban.

JUNGKOOK

Anya szinte minden tíz percben bejött a szobámba, megkérdezni, hogy vagyok, amire minden egyes alkalommal csak egy mosollyal válaszoltam, és próbáltam meggyőzni arról, hogy jól vagyok. De egyáltalán nem voltam. Bántott, hogy ő neki is miattam kellett aggódnia, de legjobban a tegnap történtek miatt szégyellem magam. Önző módon hátra akartam hagyni mindent és mindenkit, csak hogy nekem jobb legyen. De igazából pont azt érdemlem, ami éppen van, hogy egész álló nap szenvedjek és gyötrődjek, míg nem tényleg elvisz a kínhalál. Igaz? - nézek farkas szemet a gépem háttérképével. Mi vagyunk rajta Donghannal: én nevetek, mint egy idióta, felhúzott orral, míg ő egy nagy cuppanós puszit nyom az arcomra. Vele akarok lenni... - nézem tovább ezt a képet, a fejemet lehajtva az asztalomra.

- Jungkook!- csapja ki az ajtómat hirtelen Taehyung. Reflexszerűen azonnal kinyomom a monitorom, kínos vigyorral az arcomon nézve fel rá. Úgy viselkedem, mint, aki tényleg valami rosszat tenne.

- Szia, Tae! Miújság? - állok fel az asztalomtól, majd odamenve hozzá lazán átkarolom. Nem hittem volna, hogy bárki átjön majd hozzám.

- Velem minden oké. De te miért nem jöttél suliba? - tol el magától egy kicsit, hogy a szemembe tudjon nézni. Sóhajtva leülök az ágyamra, egyik karommal átkarolom magamat, és a padlót kezdem szuggerálni.

- Beteg vagyok - hazudom. Taehyung követi a korábbi cselekedetemet, leül mellém, és gyengéden rásimít a kezemre.

- Figyelj...Tudom, mi nem állunk olyan közel egymáshoz, mint, ahogy ti hárman voltatok, de szeretném, ha tudnád, hogy nekem bármit elmondhatsz. Bármit, ami nyomja a lelked, vagy, ami úgy érzed, éppen felemésztene. Én majd megpróbálok segíteni. - Hangja lágyan lengi körbe a szobát, szelíd bárányként megsimogatva a lelkemet. Ő az első a haláleset óta, aki így közeledik felém.
Kicsit komfortosabban érzem magam tegnap óta vele, mégsem érzem úgy, hogy a legsötétebb gondolataimat meg tudnám osztani vele. De egyszer képes leszek rá, tudom... vagyis nagyon remélem.

- Köszönöm- motyogom, kicsit zavartan kerülve a tekintetét. - Jól esnek a szavaid, de az átlagos napi bajokon kívül nincs semmi különleges.

- Még Jimin sem? - érdeklődik. Tudja. Mindenki nagyon jól tudja, mennyire elválaszthatatlanok voltunk mi hárman, ám mióta Donghan elment tőlünk Jimin szentül állítja, hogy az én hibám, és ezzel teljesen egyet kell értenem vele. Ha nem veszek össze vele, ha nem... - Hahó! - lengeti meg előttem a kezét. Úgy tűnik, ismét elbambultam.

- Jimin utál - sóhajtom fáradtan.

- Dehogy utál - húz közelebb magához, bal kezével átkarolva engemet. - Csak meg kell nyugodnia, ugyanúgy, ahogyan neked is - cirógatja lágyan a vállamat. Mivel erre csak még jobban összébb húzom magam, folytatja. - Mindketten fanatikusan meg vagytok áldva azzal, hogy te okoztad a halálát, de nem. Nézz rám! - fogja meg az arcomat, maga felé fordítja, és mélyen a szemembe néz. -Nem te ütötted el! Igazam van? - Gyengéd mosoly csúszik az arcára, én pedig félve bólintok. Nem én ütöttem el... - Akkor nem is a te hibád! Ennyi! Most pedig fejezd be az önsanyargatást. Kit szeretett Donghan a legjobban? - vonja fel pajkosan a szemöldökét, mire halványan elpirulok.

-Engem? - Mondani szerettem volna, de hangsúlyom határozottan kérdéssé alakult.

- Úgy van! Szóval nem akarná, hogy így szét legyél csúszva, főleg nem miatta. Ha más kedvéért nem is, de az övéért próbálj meg lábra állni, és közösségbe jönni. Én várni foglak.

- És Jimin? - motyogom. Akárhányszor meglát folyton a halálomat kívánja, ezért nem is értem, tegnap miért nem hagyott csak ott. De megmentett, ezzel is jobban összezavarva engem.

- Ő is - ölel meg.