Atsushi aznap mikor sarkon fordulva otthagyta Akutagawa-t abban a kis utcában próbált nem rá gondolni. Viszont volt némi felháborodás benne a történtek miatt. Ezért egy kicsit azért puffogott otthon miután hazaért. Hogy mégis hogy gondolta ezt azon az éjjelen a fekete. Azért mert szerelmes belé még nem jogosítja fel arra, hogy bármit tegyen vele.

Meg egyébként is még hogy szerelmes?! Biztosan ezt csak utólag találta ki! Hiszen akkor egyáltalán nem viselkedett úgy, mint aki gyengéd érzelmeket táplál irántam! Akkor is azt mondta, hogy csak ki akar próbálni valamit.

Duzzogva ült le a konyhában miután egy dobozos rament főzött magának. Evés közben nagyjából megnyugodott és elengedte a dolgot. Hiszen ha mostantól amúgy sem szándékozik találkozni, (vagy ha mégis muszáj, akkor) beszélni a másikkal. Élik külön az életüket. Őt nem érinti többé, hogy mit gondol róla a maffiózó.

Úgy egy hónappal az eset után hallott megint a tigris a sárkányról. Addig semmit. Tényleg nem érdekelte. Igazából a többieknek tűnt fel hogy korábban míg Atsushi nem volt itthon akkor többet látták. Hiszen őt kereste. Mindenki tudta már milyen érzéseket táplál a fiatal munkatársuk iránt. Ezért nem értették miért tartja akkor a távolságot. Bár nem is kérdezték erről Atsushit. Örültek, hogy legalább itthon van.

A kalapos viszont viszonylag gyakran járt hozzájuk valamilyen ügyben. De a feketehajú sosem jött vele. Csupán egyszer tették szóvá Chuuyának hogy hogyhogy most nincs Akutagawa. De mivel akkor lépet be éppen Atsushi így gyorsan elterelték a beszélgetést. Természetesen a fehér hajú mindent hallott. Nagyon kifinomultak lettek az érzékei. Egy ajtó nem akadályozta meg abban, hogy megértsen valamit. Atsushi tudta, hogy miatta jött eddig. Kereste, hogy elmondhassa neki. De most, hogy összetörte persze, hogy nem akarja látni őt.

Azonban az egyik a napon más volt a helyzet. A lépcsőházban hallotta már a kalapos hangját, és ahogy közeledett az ajtóhoz megfejtette érkezésének okát. Ide nem kellett szuperhallás, Chuuya most idegesebben érkezett és kiabált is. A hangja tele volt aggodalommal. Ez még Atsushinak is feltűnt.

- Nem érted Dazai eltűnt.

- Máskor is csinált már ilyet nem? Mit idegeskedsz miatta? Majd hazamegy.

- Nem, nem fog! Ez most komoly! És ezért kellene figyelned rám Dazai! Akutagawa meg akar halni!

- Hogy- Mi?

- És ő komolyan gondolja! Veled ellentétben. Ebben az elmúlt 3 hétben folyamatosan figyelnem kellett rá, hogy megmentsem. Volt minden gyógyszer-túladagolás, érvágás, golyó. Őt nem tartja vissza, hogyha fáj. A golyótól is csak az mentette meg, hogy a képessége megállította. Rashomon valamennyire vigyáz rá. Viszont a késtől én mentettem meg. Még be sem gyógyultak a hegyei. De most eltűnt. Meg kell találnunk mielőtt tényleg, végez magával!

- Miért csinálja ezt?

- Vajon miért? Mert Atsushit szereti. Nem tud megbocsájtani saját magának, amiért magára haragította.

- De hisz Atsushi nem is -

- Pontosan! Ő nem... éppen ez a baja. Nem haragszik rá, továbblépett. Akutagawa nem tud továbblépni. Eddig tartotta benne a remény, a lelket hogy Atsushi visszatértét várja. De most már nincs miért éljen.

Atsushi már fogta a kilincset. De nem nyitott be. Végighallgatta a beszédet. És várt. De maga sem tudta mire. A fejében halkotta a szavait. „Szeretlek!" Most mégis meg akar halni? Erre nem számított. Ennyire szereti őt? Vagy ennyire összetört? Ezt nem akarta. Nem akart rajta bosszút állni. Csak el akarta kerülni messzire, hogy ne legyen semmilyen kapcsolat sem köztük. De azt nem kívánta, hogy haljon meg. Szúrta a mellkasát a helyzet. De nem tett mégsem semmit legalábbis úgy érezte, ha tesz is azt sem elkapkodva.

Lassan nyitott be, mikor éppen csend volt a szobában. És tettette, hogy korábban nem állt kívül. Mint akinek fogalma sincs, arról mi van az ifjabbik maffiózóval.

- O- Chuuya san. Szép napot!

- A-Atsushi? T-te mikor érkeztél?

- Most. Miért történt valami?

- Hát...

- Kunikida san. – vágott a szavába mielőtt belekezdett volna- Végeztem a feladataimmal mára. De ha jól emlékszem volt még egy csomag, amit el kell vinni valahová.

- Igen ott van az asztalon. De törékeny. Egy műszer van benne. A hídon túlra kell vinni.

- Akkor elviszem.

- Biztosan te akarod?

- Igen. Nincs dolgom, akkor miért ne segítsek.

- A-Ahogy gondolod. – hallotta a szemüveges hangján, hogy szívesebben tartaná ott, csak nem tudja, hogyan vehetné rá, hogy most a másik ügyben segédkezzen, éppen ezért akart minél hamarabb felszívódni is.

- Akkor megyek.

És kisétált a dobozzal a hona alatt. Nem akart ott maradni, mert a végén még megkérik, hogy segítsen előkeríteni a feketét. Ezért terelte el annyira a témát. Gyorsan leszállította a csomagot. És visszafelé gyalogosan jött át az öböl felett a nagy hídon keresztül. Lassan már kezdett esteledni. Olyan szögben állt, hogy szúrta a nap a szemét, ezért megállt, hogy kicsit megdörzsölje őket. Majd nyújtózott kicsit a vizet nézve. A korláthoz lépett és nézte a tengert.

Akutagawa járt a fejében. És az, hogy miatta akar meghalni. Nem kívánta ezt. De nem tudott volna mit tenni. Gondolt rá igen, hogy megkeresi. De mit mondott volna neki? Hazudni nem akart. Nem viszonozza az érzéseit. És minél messzebb akar lenni tőle. Ezeket pedig nem tervezte feladni azért, hogy megmentse vele a feketehajút.

Nagy sóhajtással indult tovább, amikor valami kitakarta egy kicsit a napot. Egy zuhanó test volt az.

Akutagawa biztosra akart menni. Ehhez a hídhoz sétált. Mondván ilyen magasságból biztosan sikerül. De ahogy nézte a vizet. Nem volt elég magas. Ezért az erejével felmászott a hidat tartó egyik oszlop tetejére. Nem tudta, hogy Atsushi is arra fog menni aznap. A szélben semmi mást nem hallott csak, hogy Atsushi azt mondja. „Én nem." „Sosem fogok megbocsájtani neked."

Folyamatosan csavarta égette a mellkasát ez a pár szó az elmúlt hetekben. És ma is csak szerencsével tudott megszökni a vörös, figyelő kék szemei elől, hogy megint megpróbáljon valamit. Remélte ide már nem követi. Vagy nem jön rá, hogy ezt akarja tenni.

Döntött. Nem akarta ezt a fájdalmat tovább. De nem a víz felé ment. Nem. Ő az úttestbe akart csapódni. Maximalizálva a belehalás esélyét.

Az egyetlen, amivel nem számolt, hogy félúton a zuhanásban valaki elkapja majd.

De ezt történt. Atsushi azonnal érte ugrott. És a karjaiba fogva megmentette az életét. Aku fel sem fogta, hogy ki mentette meg. Csak mikor újra két lábon állt a tigrissel szemben és ő a vállait szorítva ordítozni kezdett vele.

- Idióta! Ezt mégis hogy gondoltad? Leveted magad onnan fentről? Tényleg ennyire meg akarsz halni?

- Atsushi?

- Szerinted ki más?

- Meg-megmentettél? – Atsushi látta, hogy nincs teljesen magánál, hiszen éppen elfogadta, hogy pillanatokon belül halott lesz, ki kellett józanítania, és mivel nem volt jobb ötlete erre.

- Hhhhh.... – sóhajtott egyet

Megcsókolta. Igazából csak a szájukat éppen összeérintette, de tudta ez az inger lesz az, ami az öntudatlan állapotából visszarázza a feketét a valóságba. Ami valóban működött, hamar észbekapott és gyorsabban is kezdte venni a levegőt. Ryuu sírt, ahogy felfogta az egészet, és azt hogy nem álmodik, ezúttal nem. Az első csók volt, amit tőle kapott. Nem tudta miért kapja? De ez az egy sokkal édesebb volt, mint bármelyik másik, amit erőszakkal vett el tőle.

Túl sok volt a szívének és a legyengült szervezetének. Egyszerűen összeesett. Atsushi megint elkapta. Mert ha nem teszi, összeveri magát a betonon. Emlékezett arra, hogy Chuuya san azt mondta a vágott sebei még nem gyógyultak be. Tudta, ha komolyan gondolta, akkor ezek, mélyek és még biztosan képesek felszakadni, ha valami történik vele.

Segítségre volt szüksége, mert még mindig veszélyben lehetett az élete. Atsushi érezte, ahogy fogta olyan, mint egy sétáló halott, tenni kellett vele valamit. Menyasszonypózba emelte. Aku feje a szívére borult. Teljesen elvesztette az eszmeletét. Nem csoda lassan egy hete, hogy szinte semmilyen ételt nem vett magához. Tényleg a végletekig hajtotta magát, hogy megszabaduljon a bűneitől. Mégsem érezte könnyebbek a lelkiismeretét.

Atsushi nem akarta ezt. És egy pillanatra megesett rajta a szíve. Elindult vele az irodába. Ahogy haladtak ugrálva egyik háztetőről a másikra Aku a szívverését hallgatta.

- Szeretlek... Atsushi...

Mondta halkan. De nem ébredt fel az ájulásból. Ezt ismételgette minden éjjel amióta rájött, hogy mit érez a fiatal irodatag iránt. Magában beszélt. Ezt már A kalapos is jelezte neki. Most Atsushi is tapasztalta. Kicsit jobban szorították az ujjai a karját, de nem állt meg.

- Idióta... – ennyit fűzött hozzá és a legrövidebb úton ment segítségért.

Az irodába éppen visszatért az idősebb páros. Sikertelen keresés után. Abban reménykedett Chuuya, hogy valamivel ráveheti Ranpo sant, hogy tálalja meg. Nagyon aggódott már, bármit képes lett volna felajánlani a nyomáért. (Tudta mekkora nasi mennyiséggel lehet őt megvásárolni). Egyre jobban félt hogy későn találják meg a feketét. De nem kellett idáig elmennie. Mert Atsushi lépett be az ajtón. Karaiban az eszméletlen Akutagawa-val.

- A-Atsushi? – kapta rá a tekintetét a társaság, de érzelmeket nem láttak az arcán.

- A hídon volt. – felelte hidegen.

- Várj azon a hídon?

- Igen. Zuhanás közben kaptam el. A hídba akart csapódni.

- Hogy mi?

- Tényleg meg akar halni. – sóhajtotta, ez volt az egyetlen gyengédnek mondott megnyilvánulása a fekete irányában a többiek előtt - Yosano sensei...

- I-igen? – lepte meg a doktornőt hogy felé fordult a fiú.

- Ellenőriznéd, kérlek, hogy nincs e még valami gyógyszer-túladagolása? Egyszerűen összeesett. Nagyon rossz állapotban van.

- Máris megvizsgálom. Áthoznád őt a gyengélkedőbe?

- Igen. Viszem.

Elhágták a szobát. De Chuuya csak tátott szájal nézett utánuk. Egyszer, azért mert Atsushi megtalálta és megmentette az életét a beosztottjának. Másodszor pedig, amiért ezek ellenére sem hallott ki aggodalmat a hangjából. Szárazon beszélt róla. Mintha csak egy akármilyen ügyfelük lenne. Nem pedig Akutagawa.

Aku még hosszú órákon keresztül nem ébredt fel. De mikor kinyitotta a szemeit. Nem tudta hol van. Lassan feldolgozta, hogy az iroda orvosi szobájában tartózkodik. Infúzióra kötve. Próbáltak adni a testének egy kis löketet, hogy fel tudjon ébredni. Yosano sensei éppen, akkor lépet be és akarta ellenőrizni az állapotát.

- Oya? Ébren vagy. Ez meglepő. Azt hittem még legalább 3 órát alszol majd.

- Hol van Atsushi? – ült fel óvatosan, a sensei nem szólt rá de azért szemmel követte a mozgását.

- Behozott ide. Azóta nem volt bent.

- Megmentett... – szorította maga előtt a takaróját.

- Igen meg.

- Miért?

- Ezt tőle kell megkérdezned.

Nyílt az ajtó. Atsushi lépett be rajta. Akutagawa csodálkozva nézett rá talán mégis aggódik miatta? Remélte, de nem hitt benne igazán. Főleg miután látta, hogy Atsushi továbbra is közönnyel tekintett rá. Inkább a doktornőre nézett és mintha csak vele akart volna beszélni, Aku meg csak ott lett volna, mint egy légy y falon.

- Úgy hallottam ébren van.

- Igen éppen most ellenőriztem. Az életjelei rendben vannak. Az a fájdalomcsillapító, amit a szervezetében találtam már nem okoz semmi bajt, a hatóideje már lejárt.

- Értem, szóval jól gondoltam szedett be valamit

- Igen jók a megérzéseid. De ez várható volt egy öngyilkosságra készülőtől.

- Valóban...

Átsiklott a tekintete a megnevezettre. Aki próbálta összehúzni magát kicsire, hogy ne látszódjon, mennyire szégyelli magát.

- A-Atsushi?

- Magatokra hagylak titeket. – sétált ki az ajtón.

Amíg Atsushi bólintott egyet. Majd mikor az ajtó becsukódott és már csak ketten voltak odabent megint sóhajtott egyet. Lassan elindult ahhoz, akit el akart messzire kerülni, de a sors csak azt akarja, hogy a szeme előtt legyen. Odaért hozzá és leült az ágy szelére

- A-Atsu-

- Idióta! – vágott a szavába és kiabálta le a haját is

Aku csak pislogott, még sosem kiabált így vele, főleg amióta visszatért az életébe. Nem is értette, hogy lehet ennek a fiúnak ennyi féle személyisége.

- Komolyan ez volt a nagy terved? Meghalsz és kész? Na azt már nem! Nem hagyom!

- A-Atsushi?

- Miattam nem fogsz meghalni világos?

- De én-

- Nem bocsájtok meg neked! De ez nem jelenti azt, hogy ilyen könnyen elmenekülhetsz! Gyáva vagy! Ennyit volt? Valamit tettél. Vállald érte a felelősséget!

- Mi értelme, ha gyűlölsz érte?

- Nem gyűlöllek.

- He?

- De nem is viszonzom az érzéseidet. Nem érzek irántad semmit. Kivéve, most mert haragszom rád, hogy ilyen gyenge vagy. Régen felnéztem rád, mert erős voltál. Most meg rossz rád nézni! Emlékszel, mikor engem neveztél gyengének? Én tettem azért, hogy ne legyek az. De te elhagytad magad. Gyenge vagy Akutagawa! Nem érdemelnéd már meg azokat, amiket azon az esten rólad mondtam.

- Akkor miért mentettél meg? – hajtotta le a fejét, hogy ne lássa a könnyeit.

- Mert nem engedem, hogy feladd!

- Hoe?

- És ha ez kell ahhoz, hogy életben tartsalak akkor-

Közel rántotta magához és megcsókolta. Hosszan és nyálasan. Aku újra sírt, amiért megtette. Belátta, hogy igaza van. Gyenge. De még mindig nem értette. Hogy miért cselekszik így a tigris. Megvárta, míg elvált tőle csak akkor tette fel a kérdését.

- Miért... Atsushi... miért? - hajtotta a másik vállára a fejét - Miért kínzol?

- Nem kínozlak. Csak azt akarom, hogy megint olyan erős legyél, mint régen. Én túlléptem azon az estén. Nem akartam veled foglalkozni többé. Teljesen el akartalak felejteni. De nem tehetem meg. Mert megölöd magad. Muszáj törődnöm veled. Mert nem engedem, hogy bárki miattam haljon meg.

- A-Atsushi...

- Szóval mostantól foglalkozom veled. De nem fogok megbocsájtani. Azt akarom, hogy küzdj! Dolgoz meg a figyelmemért. Küzdj annyira, mint régen Dazai san elismeréséért!

- Megígérem! Erős leszek! Nem okozok csalódást!

- Helyes ezt akartam hallani. - viszonozta a sárkány ölelését és visszadőlt vele a párnára.

- A-Atsushi.

- Csak egy órát maradok itt veled.

- Egy óra?

- Egy óra. Utána elmegyek.

- Értem.

- Búj ide.

- Uhum...

- Aludj. Pihend ki magad. Olyan, vagy mint egy sétáló halott...

- Tudom... sajnálom... de... Nem akarok aludni. Ki akarom élvezni minden percet, amíg ennyire közel, lehetek. ... hozzád...

Bár ezt mondta a fáradtság erősebb volt. Elnyomta az álom. De meg egy utolsó mondatot elsuttogott.

- Köszönöm Atsushi... szeretlek...

Atsushi nem felelt neki. De annyit tudott. Ha tényleg annyira szerelmes, mint ahogy elmondja, akkor valóban megmentette az életét ezzel a döntéssel. Ha kis adagokban ilyen figyelmességeket ad neki, akkor felépülhet. De tudta, hogy azt, amit tervezet azt elfelejtheti. Mert Akutagawa életképtelenné vált. Ha nem marad, az élete része azzal megöli a maffiózót. Ezt pedig nem akarta. Kompromisszumot kötött magával.