- Szereted őt Akutagawa?

- Én szeretem Jinkot? – nézett megint Dazai irányába, erre még nem gondolt. Nem tudta miért volt benne ez a vágy... De nem gondolt bele abba, hogy mi van akkor, ha szerelmes lett a tigrisbe.

- Nem tudod? – csodálkozott a kötéses, mert az ember általában tudja, ha beleszeret valakibe.

- Nem... nem tudom... – reszketett, mert érezte ő is könnyezi fog, ha nem tartja erősen vissza őket.

- Akkor te is gondolkodj ezen. Ha visszajön, akkor mond, meg neki mit gondolsz róla és legfőképpen kettőtökről.

- R-rendben... – hajtotta le a fejét, tudta, hogy igaza van volt mentorának és Atsushi-val ezt még meg kell beszélniük.

Bár ezt mondta, de az az időpont nehezen érkezett el. Hiszen Atsushi több mint 6 hónapra eltűnt. Senki sem tudta, hol van. Olyannyira eltűnt a föld színéről, hogy még Ranpo san sem tudta megfejteni pontosan merre van. Csak annyit mondott, mikor kérdezték róla, hogy folyamatosan mozgásban van. Nem lehet pontos helyet megnevezni.

És ez valóban így volt. Azon az éjjelen Atsushi összeszedte a holmiját és hazament. Nem kellett sokat utaznia ehhez, így inkább nem is vásárolt vonatjegyet. Egyébként sem jártak ennyire késő éjjel a vonatok. Helyette inkább hazafutott. A tigris erejével könnyedén megtette a távot. Még csak ki sem fárasztotta magát. Meg alapból kifutott volna a világból azért, hogy elfeledhesse a korábban történteket. Vagy azért, hogy soha többé ne találkozhasson Akutagawa Ryunosuke-val.

Miután megérkezett letusolt újra mintha kényszeresen fürdenie kellene. Ami nem állt távol tőle. Még magán érezte a sárkány érintéseit. Le akarta magáról mosni azokat a simogatásokat. Ezután minden fontos holmiját összeszedte a lakásáról. Írt egy levelet, hogy ne keressék, majd ha lerendezte ezt magában, akkor visszajön és megígéri, hogy nem kerül bajba ezidő alatt. Az üzenetre a telefonját is odarakta. Nem volt rá szüksége. Majd hátára vette a táskáját és nekivágott a világnak.

Japánban maradt mivel útlevél nélkül nehezen jutott volna ki a szigetekről, de kerülte a nagyvárosokat. Az erdőket és a hegyvidéket járta. Ha olyan volt az idő, akkor keresett egy szentélyt, ahol megszállhatott és ahol meditálhatott a történteken. De egyébként a szabad ég alatt aludt. Azt evett, amit talált, vagy amit meg tudott fogni.

Kitolta a határait. És igazából az egész országot körbejárta. Kereste a választ, hogy mit tegyen és úgy tervezte, addig marad remeteségben, amíg túl nem tud lépni azon, ami történt vele. El akarta engedni ezt a dolgot. Ehhez kellett az, hogy a belső békét fogja keresni zarándoklása közben.

Az első pár hónapban még sok mindenről eszébe jutott az az este, egy forrásról, a teliholdról, ha olyan illatok csapták meg az orrát, mint azoknak a bokroknak melyek mellettük voltak az udvarban. Ilyenkor mintha megjelent volna mellette, pánikba esett, elrohant, volt, hogy át is változott tigrissé és csak a hegy túloldalán állt csak meg.

Nem akart megint a közelében lenni. Hiába tudta, hogy ha visszatér az irodába, akkor gyakran kell majd vele összefutnia. Főleg hogy Dazai san szereti kettejüket egy csapatba helyezni. Ezért kellett továbblépnie és legyőznie a pánikbetegségét. Addig nem térhetett vissza azokhoz, akik fontosak voltak a számára.

(...)

Amíg Atsushi ezzel foglalatoskodott az irodában telt az idő. Voltak ügyeik kisebbek és nagyobbak, de szerencsére egy sem volt akkora, hogy Dazai és az ő őrült tervei miatt szükség lett volna Atsushira. Mondhatni nem volt létszükséglet, hogy ott legyen. Valahogyan boldogult a csapat, és ha nagy bajban voltak, akkor Dazai addig fűzte a kedves Chuuyáját amíg be nem segített nekik. Erre azonban csak 2 alkalommal volt szükség. Bár megoldották a dolgokat Atsushi nélkül is. Viszont Dazai az első ötleteiben még számolt a tigrissel. Addig, amíg fel nem fogta, hogy Atsushi most nem segíthet nekik, kezdett bele úgy a tervekbe, hogy:

- Odaküldjük Atsushit és aztá-

De mindig megakadt ennél a pontnál, mikor a mellkasába mart, hogy nincs kéznél a fiú. Ilyenkor volt, hogy inkább otthagyta a tárgyalót és elvonult a tetőre gondolkodni. Hibásnak érezte magát a történtek miatt. Hiszen ha nem itatja le a sárkányt, akkor nem történt volna ez. Hiába marta magát, Chuuya le tudta beszélni arról, hogy ártson magának az események miatt.

Igazából békeidőnek lehetett tekinteni azt a fel évet, amíg távol volt.

Azonban mikor gyanús felhők kezdtek terjengeni a város felett és küszöbön állhatott ismét egy Yokohamára is fenyegetést jelentő áldott veszedelem akkor már hiányolták a kis tigrisfiút. Már kezdtek aggódni, hogy esetleg valami bajba keveredett. Ami tőle nem volt idegen. Valamint a körülményeket nézve elképzelhető volt, hogy megtalálták és elkapták ezért nem tud hazatérni. De pontosan fél évvel, 1 hónappal és 14 nappal az eltűnése után egyszerűen besétált az irodába.

Mikor benyitott a levegő egyszerűen megfagyott. Legutóbb akkor történt ilyen mikor Mori személyesen jött el hozzájuk a békeszerződés-féleséget aláírni egyik délutánon. Mintha csak teázni jött volna egy régi barátjához, s mikor távozott akkor jelentették be, hogy már nem ellenséges szervezetek többé.

Körülbelül ilyen döbbenet ült ki a társaságra mikor elveszett báránykájuk megkerült.

Megváltozott a kinézete. Férfiasabb izmosabb és magabiztosabb lett. De nem is csoda az eltűnése alatt minden idejét arra fektette be, hogy megerősödjön. És hogy képes legyen gyökerestül megváltozni. Nem akart gyenge lenni. Semmilyen téren. És úgy ítélte meg, hogy sikerült neki. A kedvessége megmaradt. De ez nem látszott meg rajta mikor visszatért. A gyermeki kinézete és kissé lányos, és eléggé uke aurája megszűnt. Már emberi alakban is árasztotta az a vibrálást, mint máskor, ha a tigris erejét használta.

Érezni lehetett mellette azt, hogy áldott, és hogy feltérképezte az ereje minden formáját az eltelt időben. Már nem volt az a 18éves kisfiú, akit kitettek az árvaházból. 19éves lett és olyan aurája volt, mint egy fiatal férfinek. nyár végén tűnt el, azóta, mint a táj ő is levedlette a régi leveleket és újat növesztett a következő nyárra.

- A-Atsushi? – Kunikida volt az, aki elsőként meg tudott szólalni, de tőle ritkán látott szótlanságban szenvedett ő is, nem tudta mit mondhatna a fiúnak.

Mind tudták miért ment el, de nem akarták felhozni ezt a témát, viszont pont emiatt nem is voltak képesek megfelelően fogadni. Aminek Atsushi igazából örült. Nem akart nagy felhajtást maga körül.

- Elnézést kérek a hosszú szabadságért. – vakarta a tarkóját, kicsit megint olyan volt, mint régen, ő sem találta a szavakat, amelyek ide illettek volna.

- AAAATSUUUUSHIIII KUUUUN! Visszatértél!

Ugrott volna a nyakába Dazai de a fiatal kitért előle. A kötéses elhasalt a padlón máskor engedte, hogy a nyakába ugorjon, a mostani kitérése meglepte nem készült arra, hogy meg kell tartania magát. Az állát dörzsölve fordult át a hátára és támasztotta meg magát a másik kezével. Csúnyán felhorzsolta a parketta a bőrét.

- Én is örülök Dazai san. De kérhetem, hogy ezt hanyagold?

- Atsushi kun?

Dazainak csak ekkor esett le mennyit változott a fiú. Már nem az az ölelgetnivaló cica, aki volt. Nem. Már felnőtt. És ez a hirtelen változás túl gyors volt. Igazából oka volt, hogy nem akarta, hogy ölelgessék őt. Egyedül Kyouka channak engedte meg, hogy a törzsét átkarolja néha. De azt hogy egy férfi ilyen közel kerüljön hozzá azt sosem engedte. Még az is zavarta ha Dazai átkarolta a vállát, mikor valamit a fülébe súgott, amint lehetett kibújt a karja alól.

De úgy egy hét leforgása alatt szépen hozzászoktak a munkatársai is az új Nakajima Atsushihoz. Vagyis tulajdonkeppen Dazai-nak kellett ez az idő, míg elfogadta, hogy nem ölelgetheti, mint korábban. Ha valakivel ezt akarja csinálni kénytelen a kalaposhoz menni. Aki persze ha nem akarta ezt, akkor nem szépen kérte, meg mint Atsushi hanem gyomorszájon vágta, hogy viselkedjen már a barna...

Kunikida kifejezetten örült annak, hogy a fiú talpraesettebb lett. A munkákat hamarabb elvállalta, nem esett kétségbe, ha valamit nem értett nem pánikolt hanem kérdezett. De elég hamar feltalálta magát. Tetszett neki hogy egy gonddal kevesebbre kell figyelnie. Elég neki hogy Dazai hóbortjait tartja kordában. Amibe mostantól a tigris is besegített neki.

(...)

Egyik délben Atsushi éppen az ebédért hagyta el a tömböt, amikor ismerős hang ütötte meg a fülét. Dazai san már korábban elment valami ügyet intézni. És most az ő hangját vette ki egy sikátorban. Az irányába kezdett haladni és hamar meg is pillantotta a magas barnát. Odaérve a kis utca szájához látta, hogy Chuuyával beszél. Először megtorpant és figyelt. Mert nem akart semmi olyanba belerondítani, ami magánügy. De miután hallotta, hogy valami új áldottról van szó már nem idegeskedett azon, hogy rosszkor érkezett. Ezért közelebb ment.

- Dazai san. Chuuya san. Konichiwa! Valami baj van?

Lépett a barna hajú mellé. Ekkor látta, meg hogy Akutagawa is ott van a kalapos mellett. Csak eddig az épület fala kitakarta.

Ryuu az elmúlt hónapokban szintén kicserélődött. De negatív irányba. Mintha elhagyta volna az életkedv is a fiút. Sokkal gyakrabban sérült meg figyelmetlenségből munka közben. Chuuya nem győzte összefoltozni. Most is volt egy olyan kötés az arcán, mint ami régen Dazai fejét díszítette még a maffiás időkben. És bár ez nem látszódott a mellkasa is be volt kötözve. Eltört két bordája. Bár már gyógyultak, de nehezen járkált. Chuuya azért rángatta magával, hogy Dazai jelenléte kicsit életet töltsön bele. Mert amióta megsérült a lakásából sem mozdult ki.

Az hogy Dazai a közelében van segíteni szokott neki. A két szervezet már békében él egymás mellett. Gyakran találkoznak. Így Akutagawa is többet beszélhetett egykori mentorával. De ha kettesben maradt Dazai sannal, akkor is csak azt kérdezgette, hogy Atsushi visszajött e már.

A válasz minden alkalommal nem volt. Erre most még a kérdés előtt belépett ismét az életébe. Aku nem hitt a szemének. Csak nézte a tigrist, akit még így kicserélten is egyből felismert. Elakadt a lélegzete. Tényleg visszajött. Itt van! Lesz esélye elmondani neki!

Az idősebbek tájékoztatták Atsushit arról, hogy a maffia kapott egy fenyegető levelet. És azért kellett a találkozó, hogy megkérdezzék az iroda is így járt e? A kötéses még nem tudott levélről. De a fiatal mondta, hogy az után érkezett egy futár miután ő lement a kávéházba. Nem tudja mit hozott, de 50% az esélye annak, hogy az volt az a levél.

Chuuya nem mondott többet még, mert Mori sem avatta be a részletekbe. Nem akarta idegesíteni a másik szervezetet felesleges dolgokkal. Mert azért béke ide, vagy oda Mori san szeretett a maga ügyeiben egyedül dolgozni és lehetőség szerint nem beavatni az Irodát.

Ahogy ők hárman társalogtak Akutagawa tátott szájjal nézte a tigrist. Még nem fogta fel teljesen, hogy megint ott van és láthatja őt. Érezte, hogy meg kell szólítania. De még a döbbenettől nem jött ki hang a torkán. Amikor pedig már képes lett volna rá akkor egy fájó dolgot vett észre.

Atsushi nem nézett rá. Akkor sem, mikor észrevette sem utána. Csak az idősebb kettővel beszélgetett. De ahogy egyikről a másikra siklott a szeme egy pillanatra sem állapodott meg Akun. Levegőnek nézte. Mintha ott sem lett volna.

Ez a felismerés jobban szorította a mellkasát a feketének, mint az, amit ki akart mondani. Kettő dolog volt, amit feltétlenül ki akart ejteni a száján. Az egyik a fiú neve volt. „Atsushi." Sosem mondta neki korábban. És még azon az éjjelen megígérte magának és Dazai sannak is, hogy többé nem nevezi Jinko-nak. Mostantól a nevén nevezi. Hiszen már tudta, mit érez valójában iránta.

De egyre inkább úgy tűnt addig képtelen lesz megszólalni, míg a tigris rá nem emeli a tekintetét. Tenyere ökölbe szorult, ahogy bámulta a most már nála magasabb fiatalt. Nem értette miért nem akarja észrevenni. Tudta, hogy tudja, hogy ott van, hiszen biztosan érezte magán a szürke szemeket. Nem vakult meg. Biztosan látja, csak nem akarja figyelembe venni. Hiába szuggerálta magában Jinko-t

- „Néz rám! Atsushi kérlek! Nézz ide! Vegyél észre! Itt vagyok! Atsushi én vagyok az! Miért nem figyelsz rám? Atsushi! Könyörgöm, csak egy pillanatra nézz a szemembe! Nézz rám! Atsushi vegyél már észre!"

Eddig bírta, nem tudta a feszültségét tovább bent tartani. Az sem érdekelte, ha Dazai san vagy Chuuya san megszidják, amiért közbevág a beszélgetésbe egy oda nem illő témát. Addigra már kívül került a társaság köréből. Mintha tényleg csak egy plusz felesleges kerék lenne. Valahogy magára kellett terelnie a fiú figyelmét.

- Nézz rám!

Kiáltotta végre hangosan is. A beszéd elhalt. Aku nem is hallotta miről szólt korábban. Csak Atsushi figyelmére vágyott. És akkor megkapta. A fiatal tigris belenézett a szemébe. De ugyan olyan közöny volt benne, mint korábban. Mintha egy ismeretlenre nézett volna. Még csak nem is haragot látott. Ez rosszabb volt, mint amire gondolt és készült korábban. Teljes közöny.

A csend fájóan nagy lett mintha a szél hangján kívül semmi sem szólt volna. A két fiú egymást nézte. Akutagawa szíve egyszerre fájt az örömtől és a bánattól egyaránt. Ez meg is látszott rajta. De Atsushi-ból nem lehetett mit kiolvasni. Tényleg totális közömbösséggel szemlélte a feketét. Chuuya érezte, hogy itt most ezt nem kellene hallaniuk, így karon ragadta a magasat és elrángatta, hogy a fiatalok beszélhessenek.

- Atsushi... én- kezdett volna bele Aku de nem jutott tovább

A megnevezett egyszerűen megfordult és ott akarta hagyni őt. Ezért Aku utána futott. Rashomon fonalait is elengedte, hogy elkaphassa. De Atsushi egy könnyed mozdulattal hárította a próbálkozást. Karmai felhasították Rashomon anyagát nem tudtak köré tekeredni. Viszont ezzel mégis csak megállásra bírta Ryuu így odaérhetett hozzá.

- Atsushi!

Átölelte. Nem tudott jobbat kitalálni. Valahogy maradásra kellett bírnia. És megint meg akarta érinteni. Erre az ölelésre vágyott amióta azon az éjjelen kiment a szobából. Nem akart többé távolabb lenni tőle. Bár tudta, hogy ez a vágya valószínűleg sosem fog teljesülni. Mégsem volt képes akkor elengedni. Vagy ellenállni a kísértésnek hogy újra hallja a fiú szívének dobbanását.

Atsushi megdöbbent az ölelés miatt. De nem taszította el karjai a törzse mellett lógtak nem mozdította meg őket. Csak nézte, ahogy a korábbinál is sokkal vékonyabb és gyengébbnek tűnő test remegve kapaszkodik belé. Nem ilyen Akutagawa-ra emlékezett. De ő volt az. Csak ő is változott.

- Akutagawa-

- Szeretlek! – kiáltotta belefojtva a parancsot, amivel felszólította volna, hogy eressze.

- He? – döbbent meg a tigris, nem hitte, hogy ezt fogja neki mondani.

- Szeretlek Atsushi! Sajnálom, ami történt. Nem kellett volt megtennem. Sajnálom Atsushi!

- Akuta-

- Szeretlek!

- Te-

- Sajnálom! Sajnálom ami történt. De-

- Nem fogom megbocsájtani. – Atsushinak elege lett, nem akarta tovább hallgatni ezért beszélt olyan hidegen vele.

- Tudom... nem is kérem. Nincs jogom hozzá, hogy erre kérjelek. Én... én csak el akartam mondani, hogy szeretlek. Már akkor is szerettelek. Ezért nem vettem észre, hogy nem akarod. Sajnálom! Nem így kellett volna ennek történnie. És most már késő a bocsánatodért könyörögnöm. Nem... nincs jogom ahhoz, hogy könyörögjek. Tudom, hogy elvesztettelek.

- Akutagawa....

- Szeretlek Atsushi.

- Én nem.

- T-tudom...

- Engedj el.

Ez a kérés sokkal jobban fájt neki, mint gondolta. Főleg az „Én nem" kijelentés után. Az a kicsi maradék reménye is darabokra tört. Lassan engedte el a fiatal törzsét. De a mellkasán még egy pillanatig még megálltak ujjai. És mielőtt végleg elvállt tőle még egyszer megcsókolta.

Mozdulatlan ajkakkal találkozott. De Atsushi ujjai kicsit megremegtek tőle. Nem számított arra, hogy ezt teszi majd. Mégsem tett semmit. Az apró csók után Ryuu a mellkasának döntötte homlokát. Némán figyelte, hogy a szívverése egy cseppet sem gyorsult, nem váltott ki belőle semmit a csók. Elveszítette a reményt.

- Szeretlek. Ez ellen már nem tehetek semmit. Csak akartam, hogy tudd.... sajnálom Atsushi.

- Ettől még nem felejtek. És sosem bocsájtom meg neked.

Ezzel lesodorta magáról Ryuu kapaszkodni akaró ujjait majd sarkon fordult és otthagyta az összetört maffiózót. Aki egyszerűen összeesett, lerogyott a földre, a térdeire és könnyezi kezdett. Tudta, hogy ez lesz. Csak nem így. Azt hitte ordibál majd vele. Veszekednek. Lehet meg is üti, felképeli, azért amit tett. Ezekre készült. Erre a hideg közönyre nem tudott reagálni. Tudta, hogy sosem bocsájtja meg a tettét. De az, hogy ő tulajdonképpen túllépett és hátrahagyta őt, az fájt neki a legjobban. Annyira hidegen beszélt vele. Kimondhatatlanul fájt neki a tudat, hogy örökre elveszítette a fiút, akit szeret.