Atsushinak még körülbelül egy hétig nem kellett foglalkoznia a küldetésnek csúfolt kirándulással. Amin Akuval ketten kellett részt vennie. És ezidő alatt még csak nem is hallott a sárkány felől. Bár egyszer hallott egy pletykát az utcán miszerint láttak egy feketébe öltözött egyént a hídon a korláton kívül. Csak remélhette, hogy az nem ő volt. Megígérte, hogy nem próbálkozik többet.

De aztán Chuuya megnyugtatta, hogy aznap végig mellette volt. Véletlenül találkozott össze másnap a vörössel az utcán, akkor kiáltott utána és kérdezett rá a dologra. Mire Chuuya biztosította, hogy rendben van a feketehajú pártfogoltja. Atsushinak nagy kő esett le akkor a mellkasáról. És a sóhajtást a kalapos is észrevette.

- Nem kell miatta aggódnod kölyök. Nem fogja kinyiffantani magát. Már nem.

- N-Nem is aggódtam! – kerülte a szemkontaktust a fiatal.

- Ha te mondod... - hagyta annyiban, de azért mosolygott, mert tudta jól hogy igen is foglalkoztatja, mi történik a sárkánnyal mikor nincsen mellette - Csak gondoltam jó, ha tudod. Nem tervezi... viszont... - elhallgatott és sajnos nem volt eléggé meggyőző az, ahogyan mondta, ezért Atsushiban ismét kapcsoltak a vészjelzők.

- Viszont? – kérdezett vissza egyből.

- Nem tudhatod, mikor zuhan vissza. – sóhajtotta ez úttal a kékszemű, és nekiállt kifejteni milyen az, ha egy öngyilkos hajlamúval osztod meg az életed - Hiába ígérte meg neked, hogy nem teszi meg... Dazai is olyan sokszor ígérte már meg nekem, hogy már egyáltalán nem hiszem el neki, amikor ezt mondja nekem. Sőt, ha olyan a hangja a telefonban, akkor inkább egyből megkeresem, mert volt már olyan, hogy miután megígérte nekem leugrott a folyóba. Nem esett nagyot, de én éppen ezért nem bízok a szavaiban akkor, ha erről van szó.

- Chuuya san... - Atsushit megdöbbentették a hallottak, azt hitte a párjának nem hazudik így a kötéses, de ezek szerint tévedett - sajnálom, hogy ennyire nehéz vele...

- Köszönöm... De ez az én bajom. Te inkább foglalkozz Akutagawa-val. Ne nagyon hagyd felügyelet nélkül. Ha kérhetem... Tudom, mennyire nem bírod, de-

- Nem fogom hagyni neki, hogy meghaljon! – vágott közbe, mert most hogy arra terelődött a téma, hogy utálja a feketehajút szúrni kezdett a szíve felett - Pláne azt nem, hogy saját kezűleg végezzen magával!

A kalapos mosolyogva veregette meg a fiú vállát majd egy köszönöm-öt suttogva neki elköszönt és folytatta az útját haza. Tudta, hogy Atsushi igazat mond. És olvasott is a tetteiben. Nem aggódott a beosztottja miatt, mert jó kezek között van jelenleg. Csak ne rontsák el a kapcsolatukat még inkább. Ezt kívánhatta a fiataloknak csupán.

Ez után hamar elérkezett az utazásra kitűzött nap is. Atsushi kevés csomaggal csupán egyetlen hátizsákkal érkezett a vasútállomásra. Színes szeme a peronokat kémlelte, hogy mikor pillantja meg Akutagawa fekete alakját.

Úgy fél órával később meg is érkezett az egyik hátulsó kevesebbet használt lépcsőn sétált be a vonathoz. Nem az átlagos Rashomon kabátját viselte. Most nem volt feltűnő. Egy egyszerű fiatalnak tűnt, aki utazik valahová. Valamivel nagyobb volt a táskája, mint Atsushinak. Hiszen a másik kabátját is el kellett hoznia. És az bárhogyan hajtogatja több helyet foglalat el.

Amint észrevette választottját odasietett hozzá. köszöntötte, és kis pirossággal az arcán, de megkérdezte, hogy indulhatunk? Sosem beszélt kettejükről így többes számban. Kicsit túl is gondolta az elmúlt napokban ezt a kirándulást. Hiába tudta, hogy semmi nem fog történni kettejük között. Mégis valahol mélyen reménykedett abban, hogy megváltozik, a kapcsolatuk mire visszatérnek Yokohamába.

Aznap este mikor odaértek a megadott kisvárosba, ahol ez a gazdag ficsúr lakott már későre járt bebocsájtást kérni a villába. Megnézték, hogy pontosan hol van. Nehéz lett volna nem megtalálni, mert kb. akkora volt a birtok, mint maga a település. Megállapodtak, hogy majd másnap jelentkeznek, hogy ideértek. És megszerezve az infókat már mennek is haza.

Kinéztek maguknak egy fogadót, de az tele volt már mikor odaértek. Egy forró vizes forrás van a közelben és bár így tele van a hely fogadókkal és szállodákkal, de főszezonban szálást találni itt nem olyan egyszerű. Nagy nehezen leltek még egyet, ahol volt szabad szoba.

- De csak egyetlen egyágyas szobával tudok szolgálni. – mondta sűrű meghajlások közepette a recepciós kisasszony - Tudják, főszezon van...

- Tudjuk... – sóhajtott Atsushi miközben lassan teljesen belefáradt a dologba és legszívesebben hazament volna, Ryuu felé fordult kínjában - Van olyan szálló ahol még nem voltunk?

- Elalszok a kanapén. – felelte amaz, de elég halkan, hogy csak Atsushi hallja a hangját.

- Akutagawa?

- Atsushi én már hulla vagyok. Kint alszok a kanapén, csak ne menjünk tovább.

Aku szemében látszott, hogy igazat mond. Már alig állt a lábán. Most tényleg nem azért kérlelte szerelmét, hogy egy szobába kerüljenek, hanem hogy végre ledőlhessen aludni.

- Jó rendben. Akkor kivesszük. – fordult vissza a kisasszonyhoz.

- Egy éjszakára? – kezdte el beírni a rendszerbe.

- Elvileg igen, de majd holnap reggel nem azonnal költözünk ki

- Értem. Vacsorát vigyünk a szobájukba?

- Igen. – felelte a fehérhajú, mielőtt még valamelyikük gyomra válaszol helyettük.

- Ez a szobakulcs. – nyújtotta át a magasabbnak - Második emelet, a jobb oldali lépcsőn tudnak felmenni. 236-os szoba.

- Köszönjük.

Felmentek és Aku egyből el is dőlt a kanapén. Éppen csak egy párnát húzott a feje alá. Eldőlés közben még a táskáját is csak hanyagul ledobta a fölre, sőt még bele is rúgott egyet. Miután elhelyezkedett visszanézett a tigrisre.

- Atsushi...

- Igen?

- Ha a vacsora ideér, ekkor felébresztesz?

- Igen, persze. Aludj csak.

- Köszönöm.

És már el is nyomta az álom. Atsushi kicsit mosolygott is rajta. Tényleg nagyon fáradt lehetett, ha így elszunnyadt. De nem csoda sokat gyalogoltak, mióta leszálltak a vonatról. Atsushi bírta a tempót, de Ryuu, aki ráadásul le is van gyengülve nem tudta tartani a lépést.

Atsushi keresett egy takarót és betakarta vele a már mélyen alvó maffiózót. A táskáját a kanapé mellett megigazította, majd a sajátját bevitte a hálószobába. Átöltözött valami kényelmesebb viseletbe. És olvasott. Úgy egy óra múlva hallotta a kopogtatást az ajtón. Ideért a vacsora.

Átvette a két személynyi ennivalót és az asztalra tette, majd ment Ryuu-hoz és ébresztgette. Vacsora után Atsushi hamarabb ment fürdeni. De mikor egy szál törölközőben forrón gőzölgő izmos felső testel kilépett onnan, Aku majdnem elájult. Még az orra vére is megeredt.

- Akutagawa az orrod...

A fekete odakapta a kezét és mikor látta a vért elsápadt. Annyira gyorsan vert a szíve hogy nem is hallotta mit kérdezett tőle a tigris. Pláne nem akkor, mikor már közvetlenül előtte állt még mindig csak egy szál törülközőbe és forró tenyerével megsimította az arcát.

- Ne-ne gyere ilyen közel! – taszította kicsit el magától a fiatalt

- Neked meg mi bajod? – Atsushi nem értette miért tette ezt.

- S-semmi!

Kiáltotta és bevonult a fürdőszobába. Atsushi csak pislogott utána. Amikor látta, hogy folyik az orrából a vér nem is gondolt bele abba, hogy miatta történhetett. Tudta, hogy régebben sok baj volt a tüdejével és hogy köhögött fel néha vért. Azt hitte most is ilyen baja van.

De viszont mikor azt mondta neki a fekete, hogy ne legyen közel hozzá akkor már kezdett összeállni benne a kép. Most már hogy egyedül maradt leesett neki, bele is pirult mikor rájött miatta vérzett az idősebb orra. Még senkiből sem hozott ki ilyet nem csoda, ha nem esett le neki elsőre. Gyorsan bevonult a hálóba és felöltözött, hogy ez megint ne fordulhasson elő.

Ryuu miután bemenekült a fürdőbe csak gubbasztott kicsit az ajtónak támaszkodva a földön. Lassan szedte össze magát annyira, hogy mikor felállt ne szédüljön meg annyira, hogy elájuljon. Mert volt rá esély. Hiszen elég sok vér tódult a fejébe azért is pattant el egy ér az orrában.

A tus alatt igyekezett összeszedni a gondolatait. De nem tudta kiverni a fejéből Atsushi majdnem teljesen meztelen testét. Teljesen más most, mint amilyen volt, amikor legutóbb látta őt fedetlen bőrrel. Most is vékony. De ha megmozdul, megfeszülnek az izmai. Aku majdnem elélvezett a látványtól és a visszagondolástól is.

Amikor ott állt előtte és megérintette felreppentek bene az emlékek. Hogy milyen érzés volt hozzásimulni a másik testéhez. És hogy közben, mikor benne mozgott mennyire élvezte. Hiába tudta jól, hogy Atsushi egyáltalán nem élvezte azt a szeretkezést, ő nem tudta elfelejteni.

Hiába akarta kitörölni emlékezetéből, neki az egy jó emlék volt. Még akkor is, ha a következmények rettenetesek voltak. Ellenben sikerült összeszednie magát. Mikor kiment a fürdőből akkor volt éppen Atsushi is a nappaliban tartózkodott, pólóban és nadrágban állt éppen az ajtó előtt. Egy pohár vízért ment csak ki a konyhába. De visszafelé belebotlott Akuba.

Végignézett rajta és megnyugodott mikor látta, már nem vérzik az orra, és nem is olyan fehér, mint valamivel korábban. Akkor ugyanis olyan volt, mint egy szál gyufa. Mindene hófehér volt, de a feje szinte gőzölgött annyira piros volt.

- Végeztél? Remek, akkor ideje nyugovóra térni.

Lépett vissza a szobába, de tovább nem jutott, mert Aku nem hagyta. Rashomon a derekára tekeredett megállásra bírva. De egyből elengedte, mikor észrevette magát. Nem lett volna szabad ellene használnia a képességét, amúgy is könnyedén ki tudott már belőle szabadulni a tigris.

- Akutagawa? - fordult vissza kérdő tekintettel.

- G-gomenn! - kiáltotta és átölelte a tigrist.

Atsushi hátrált Akutagawa érkezésének lendületétől. Majdnem reflexből át is ölelte a vékony testet. De éppen időben állította meg a kezeit mielőtt viszonozta volna Ryuu tettét.

- Te meg mit-

- Gomenne! – vágott a szavába, de még mindig nem tudott többet mondani.

- Aku-

- Sajnálom Atsushi én... tudom, hogy nem engedted meg, de valamit el kell mondanom. Tudom, hogy nem szereted, ha azt mondom, szeretlek, de nem tudok ellene tenni. Szeretlek Atsushi! Szeretlek! Szeretlek!

- Aku-

Atsushinak újból szorítani kezdett a mellkasa a szavaktól és attól, ahogy Ryuu egyre jobban ölelte és reszketett. Képtelen volt leállítani a maffiózót. De már nem is akarta. Valamiért úgy érezte, ezt most meg kell hallgatnia neki. Hátha megérti utána a fekete indokait is, amik vezetik a tetteit.

- Szerelmes vagyok beléd. És még, ha neked az is a célod, hogy kiszeressek belőled, akarom, hogy tudd nem fog menni!

Atsushi már kicsit kezdte bánni, hogy hagyta beszélni, mert most már, hogy kezdte megérteni, sem múlt a szívének szorítása. Ráadásul Akutagawa nem fejezte be ennyivel.

- Képtelen lennék mást szeretni Atsushi könyörgöm, ne kérd ezt tőlem! Szeretlek Atsu-

- Jaj, hagyd már abba!

A kiáltás alatt a karjai közé zárta a reszkető alacsonyabb feketét. Homlokát a másik vállára döntötte és szorosan ölelte. Aku fel sem bírta dolgozni. Atsushi úgy ölelte át őt, mint még soha. Ennyire erősen, de mégis valahogyan mégis gyengéden.

- A-Atsushi?

- Csak maradj egy kicsit csendben.

Így tett. Nem mondott semmit csak figyelte választotta rezdüléseit. Hogyan veszi a levegőt, és hogy most kivételesen milyen gyorsan ver a szíve. De mikor megérezte a fiatalabb remegését, muszáj volt újból megszólalnia.

- Atsushi te sírsz?

Nemlegesen rázta meg a fejét. Ami annyira ugyan igaz volt, hogy nem könnyezett. De lényegében tényleg sírt. Némán és könnycseppek nélkül. Maga sem értette miért teszi ezt, miért olyan nehéz visszatartani azokat a sós cseppeket, amelyek elő akarnak törni a szeméből. Ahogyan azt sem értette mivel érdemelte ki azt, hogy a maffiózó ennyire ragaszkodik hozzá.

- Miért?

- Hm?

- Miért szeretsz engem Akutagawa? Miért nem engedsz el? Én nem akartam ennyit foglalkozni veled... De nélkülem nem maradsz életben! Már feladtam, hogy kitöröllek az életemből, de te még így is egyre jobban kapaszkodsz. Miért?

- A tiéd akarok lenni.

- He?

Engedte el, hogy a szemébe tudjon nézni. Aku is már csak elöl kapaszkodott a pólójába. De lassan felemelte a fejét. Még várt a válasszal egy pár nagyon hosszúnak tűnő másodpercet. Még fel is nyúlt, hogy kicsit megsimítsa a fiatalabb arcát, aki beleremegett az érintésbe. Ezért visszahúzta tőle ujjait, mielőtt megint megszólalt volna.

- A tiéd vagyok Atsushi. Nincs értelme annak, ha úgy élek, hogy nem lehetek melletted. Sajnálom, hogy ezzel megint gondot okozok neked. De... mindenem a tiéd Atsushi... ha... hogyha elfogadod... mindenemet odaadom.

- Aku-

- A lelkemet, a testemet, a szívemet az... az életemet a kezedbe adom. Bánj vele belátásod szerint Atsushi.

- Akutagawa...

A maffiózó végre elmondhatta, mit szeretne. És monológja befejeztével leengedte a fejét a másik mellkasának döntve. Várt. Némán és könnyeivel küszködve várt a válaszra. Várta, hogy mondjon valamit. Elfogadja e őt? Vagy eldobja örökre? Félt, hogy a másodikat választja majd. De az utolsó pillanatig reménykedett abban, ami a kevésbé esélyes volt.

A fiatal az álla alá nyúlt megemelte a fejét és megcsókolta. Ryuu szemei kikerekedtek, de nem sokáig volt képes nyitva tartani őket. Lehunyta szemhéjait és ujjai között szorítva a magasabb ruháját hagyta, hogy Atsushi tegyen vele, amit akar.

Atsushi is úgy gondolta, hogy a másodikat válassza. De újra azt a szúró fájó érzést tapasztalta meg, mikor ki akarta mondani. Akutagawa-t ennyire lentre süllyedni még sosem látta. Eldobta az életét, de nem a saját keze által vetett véget neki, hanem Atsushira bízta. Nem bírta elviselni, hogy ennyire gyenge.

A csókjuk, amit elmélyítettek és Atsushi engedte, hogy Aku lassan viszonozza édes volt. Mégis fájdalmas mindkettejük számára. Atsushiban megint felszakadt egy kis része annak a mélyen gyökerező sebnek, amit a trauma okozott neki. És ami talán sosem fog eltűnni a szívéből. De mégis folytatta. Ez a csók volt az, amivel elfogadta Akut. Már az övé még akkor is, ha nem akarta.

- Atsushi?

- Most ne beszélj.

- De-

- Gondolkodnom kell ezen. Szóval most egy kicsit maradj csöndben.

Bólintott egyet. Mire a fehérhajú felkapta és letette a másikat az ágyra. Aku nem mert megszólalni, így csak döbbenten nézte végig, ahogy Atsushi bemászik, mellé magukra húzza a takarót és átöleli őt. Ott feküdtek egymás mellett némán egészen addig míg Aku észre nem vette, hogy Atsushi remeg.

- A-Atsushi te sírsz?

- Nem. Nem sírok.

- De az egész tested remeg.

- Nem sírok!

Valóban nem Atsushi nem sírt csak remegett miközben visszatartotta a könnyeit. Így tulajdonképpen nem hazudott. De belül könnyezett és bőgött, mint régen. Valamennyire megmaradt ő is annak a bőgőmasina kisfiúnak, akivel egyetlen éjszaka erejéig egy maffiózó azt tehetett, amit csak kedve volt.

- Miért ragaszkodsz ennyire hozzám?

- Mert szeretlek.

- Miért szeretsz engem?

- Nem... nem tudom... de... fáj...

- F-fáj?

- Igen... minden ölelésed minden pillanat, ha hozzád érhetek, minden perc, míg velem foglalkozol, ez a mostani csók is. Minden annyira fáj.

- De én azt hittem-

- Az fáj, hogy szerelmes vagyok beléd Atsushi!

- Akutagawa én ezt nem-

- Azért fáj, mert tudom, hogy elveszítettelek. - Atsushi nem tudott felelni minden, amit mondani akart elakadt a torkán. - Annyira szeretlek és tudom, hogy te sosem fogod ezeket az érzéseket viszonozni. Ezért fáj. Mert nincs esélyem. Elrontottam, még akkor, azon az éjjelen. És sosem tudom jóvátenni.

- Aku-

- Nem kérhetem, hogy bocsáss meg nekem. De...

- De mégis a kezembe tetted az életedet?

- Ezzel vezeklek. Amennyire lehet. Hiszen az életemet is eldobnám azért, hogy veled maradhassak.

- Aku- te miről beszélsz? Eszednél vagy az ilyeneket felejtsd el!

- Én-én csak melletted akarok maradni Atsushi. Kérlek! Ne dobj el!

Elcsuklott a fekete hangja és csak kapaszkodott a másikba. Nem mondott semmit. Könnyeivel küzdött. Atsushi sem tudott mit mondani. Túl hirtelen érte ez a vallomás. Nem gondolta, hogy ennyire súlyos Aku helyzete. Még inkább sokkolta az, hogy mennyire szerelmes belé.

Aznap este többször szinte nem is szolalt meg egyikük sem. De Atsushi szorosan ölelte. Gondolkodott. Nem aludt el sokáig csak hallgatta a másik szipogását és néma sírását. Már éjfélt ütött odakint a templom tornyának órája. Ekkorra törtét hogy végre csillapodott Atsushi feszes testtartása, és Aku ekkor törte meg a csendet.

- Ú-úgy volt, hogy én kint alszok a kanapén.

- Igen úgy volt. De most itt maradsz.

- M-mi?

- Még gondolkodok, és azt akarom, hogy itt maradj.

- M-meddig?

- Amíg nem döntök.... vagy amíg el nem engedlek. Értetted?

- I-igen.

- Most is fáj?

- Mindig, ha megérintesz...

- Ezt mondhattad volna korábban is.

- Nem akartam elmondani. De... már meghoztam a döntésemet.

- Nem vagy normális.

- Lehet... de tudod az okát.

- Igen tudom. Mostantól viszont csened, akarok.

Aku nem felelt bólintott egyet, hogy megértette. Nem fogja többet felébreszteni. Atsushi fentebb csúszott a párnán és Akut a mellkasához húzta tudta, hogy valószínűleg ezzel is fájdalmat okoz a feketének, de nem akarta elengedni. Bár megfogadta magának, hogy semmit sem fog érezni a fekete hajú iránt. Sem pozitív sem negatív érzelmet. Valamit mégis kezdett. De nem tudta megnevezni. Zavarta.

Nem először érzi ezt a facsaró szorító keserű dolgot, ami a mellkasában forog valahányszor Aku vallomást tesz neki. De ez most rosszabb volt, mint az eddigi összes együttvéve. Mégsem tudott mit kezdeni a helyzettel. Akutagawa elhagyta magát. És fájt ezt látnia. Nem ilyennek ismerte meg. És bármennyire is tagadta mégis törődött vele. Foglalkoztatták a gondolatait, hogy mit tehetne azért, hogy megint olyan legyen, mint régen.

Erre kicsi volt az esély, hiszen Aku annyira szerelmes volt, hogy esze ágában sem volt visszaváltozni azzá a gyilkoló géppé, aki Atsushit aznap bántotta. És aki első találkozásuk alkalmával levágta a lábát.

Aku nem akart többé ártani választottjának. Viszont tudta, hogy ennek az egész helyzetnek ellene van Atsushi. Nem akart a terhére lenni, de nem szándékozott mellőle elmenni. Szerette. Ez tartotta benne az életet, hogy ne vessen neki véget. Ha Atsushi nem fogadja most el, akkor már nem lesz miért élnie.

Atsushi viszont nem mondott semmit. Csak furcsán viselkedett. Nem mondott kielégítő választ arra, hogy elfogadja el Akut. Az a csók tényleg fájt neki. Bár ez volt a leggyengédebb csók, ami kettejük között valaha elcsattant, mégis a legjobban fájó volt mindkettejüknek. És azóta sem engedte el. Szorította mintha ez az éjszaka lenne az utolsó, amikor így lehetnek együtt.