Mia vagyok, egy oktató központ sokadik, névtelen munkatársa, vagyis csak voltam. Én sem vagyok szent, de jelenleg csak annyi volt a vétkem, hogy egy munkatársamba szerettem bele. Hogy bánom ezt az egészet? Nem. Semmit nem bántam meg amit tettem, inkább csak azt, hogy nem léptem hamarabb.

  A munkában ismertem meg őt, de kezdtben nem gondoltam semmi komolyabbra, hiszen magam is betartom a mondást, tehát "Házi nyúlra nem lövünk!". Nagyon sokáig tartottam magam ehhez az elhatározáshoz, de a szívem máshogy gondolta. Egyszóval: beleszerettem.

  Marcel nem az a "jópasi" kategória, akitől a nők bugyija már az első látásra bokáig esik. Göndör haja, kedves tekintete, halk de mégis határozott beszéde ennél többet ér.  Egy közös projekten dolgoztunk, én voltam a kapcsolattartó a főnökség és közte, így kvázi muszáj volt vele beszélgetnem, illetve időpontokat egyeztetni.

  Nagyon sokàig húzódott az egész, már kezdtem magam kényelmetlenül érezni. Fájt a szívem, amiért ott van mellettem, de mégis csak idegenek voltunk egymásnak. A fordulópontig egészen nyár közepèig kellett várni, mikor nekem kezdődött az éves hosszú szabadság. Akkoriban naponta beszéltünk, egyre hétköznapibb témákról is, majd Marcel egyszer csak felvetette az ötletet: találkozzunk. Mondanom sem kell, hogy nagyjából két másodperc alatt rábólintottam az ötletre. Akkor azt éreztem, hogy én vagyok a legboldogabb nő a Földön.

  A randiban nem volt semmi exra, fényűzés. Egy, a városunkban fellelhető parkban találkoztunk. Marcel pokrócot terített le, egymással szemben ültünk és beszélgettünk, kártyáztunk. Minden olyan ismerős, megszokott volt mintha évek óta ismernénk egymást. Csak épp rég találkoztunk és most újra fel elevenítjük a múltat. Vele annyira gyorsan telt az idő, hogy csak napnyugtakor vettük észre a park kiüresedését.
Felálltam, jelezvén távozási szándékomat. Bár egy porcikám sem akarta.
- Nagyon szépen köszönöm a mai napot. Nem is tudom elmondani, szavakba önteni, hogy milyen jól éreztem magam.
- Nem kell-fogta meg a kezemet Marcel- Annyira látszott rajtad. Teljesen kisimultál, teljesen máshogy néztèl ki, mint a munkában. Találkozunk még valamikor?
- Persze-hebegtem- Neked mikor lenne jó?
- Pènteken egy vacsora? Isteni spagettit főzök, ha gondolod átjöhetnél. *Pillanatnyi hatásszünet* Vagy ez neked túl gyors? Kérlek semmi olyanba ne menj bele amit te magad nem akarsz.
- Marcel, nyugi-öleltem át-Csak egyszerűen próbálom feldolgozni mindazt ami történik. Tudod  hónapokig epekedtem utánad és most itt vagy, első randi de már rögtön a folytatásról beszélünk.
Marcel mosolyogva hallgatta az egyre zavartabb magyarázkodásomat. A végén nem szólt semmit, hanem a tenyere közé fogta az arcomat és megcsókolt.

Életem legjobb csókja volt ami elcsattant, pedig már több randin voltam de mégis Marcel csókja áll a dobogó első helyén.
Ha tudtam volna, hogy mit tartogat a következő hét akkor még jobban értékelném ezt a pár gyönyörű órát.

A közös projekt napja

  A közös munka napjàn rossz érzéssel keltem fel. A szívem folyamatosan zaklatottan dobogott, a torkomban pedig a gombóc sehogy sem akart eltűnni. A rossz érzést megosztottam Marcel-el is, ő pedig próbàlt megnyugtatni. Ám ez most nem működött, pedig az ő jelenléte minden helyzetben megnyugtatott.

  Átölelt, éreztem a szívdobogását. Szívének lüktető ritmusa elárulta, ő sem volt nyugodt.
Ekkor egy köhintést hallottunk meg a háttérből és ijedt madárként rebbentünk szét.
- Mia, Marcel!-visított fejhangon Aurora, a főnöknőnk-Azonnal az irodába!
- Ettől féltem-nyugtáztam a helyzetet, utána magamra erőltettem a kamu mosolyt amit csak a munkába tartogatok.

Ahh, jut is eszembe. Nem is mesèltem még a baj forrásáról, név szerint Aurora Jones főnökasszonyról. Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy egy ilyen nő miként dolgozhat ilyen helyen. Emlékszel még a Potter széria Dolores Umbridge professzorára?  Ha még hozzá gondolsz három hasonló kaliberű borzalmat akkor megkapod a főnökömet. Jogosan kérdezheted, hogy Marcel és én miért nem lépünk?  Nem tudunk. Semmi keretünk nincs rá, hogy hetekig akár munkanélküliek is lehessünk.

- Nos-ült le a székébe Aurora, miután betessékelt minket az irodájába-Ez a kis jelenet mi volt az előbb? Nem tolerálom az általam vezetett intézményben a szerelmi afférokat, ront a hírnévnek. Mia, magával pedig külön akarok beszélni-reakciót sem várva hessentő mozdulatot tett Marcel felé aki az ajtó felé vette az irányt. Kifelé menet azért még jelezte, hogy az iroda előtt vár. Mindeközben a Sátán anyja egyre vörösebb fejjel figyelte a párosunkat.

A következő, bent töltött fél óra csak homályosan rémlik. Aurora a vèlt ès valós hibáim felsorolása után arra a döntésre jutott, hogy közös megegyezéssel elválnak útjaink.
- Oké-találtam újra a hangomra-Te meg menj a jó édes anyádba. De az is jó, ha a Pokolba. Ott úgyis otthon érzed magad.
Elègedetten álltam fel az asztalától. A káromkodással kiadtam magamból azt a feszültséget ami már nagyon règóta nyomasztott.

Három év múlva

-Gratulálok! Kislányuk született-szólt Dr. Gallagher a ponyva mögül-Nagyon sok, göndör haja van.
- Pont, mint az apjának-sóhajtottam kimerülten.

Nos, kedves olvasóm, most itt tartunk. Három év telt el az első randink és a munkám elvesztése óta. Nem mondom, hogy könnyű volt, mert akkor hazudnék. Az első fél évünk volt a legnehezebb, amíg munkát találtam. Addig Marcel három munkahelyen is dolgozott, alig láttuk egymást.

Alig egy hónapja pedig megszületett az első közös gyermekünk, aki a keresztségben a Bella nevet kapta. A szülés sokáig elhúzódott, kimerültem, ekkor döntött az orvosom a császár mellett.

Nem tudom még, hogy mit hoz majd a jövő. Csak azt tudom ami most van: boldogok vagyunk együtt és bármi adódik azt megoldjuk.