Még mindig alig hitte el. Amint hazáért, azonnal takarítani kezdett, még olyan felületeket is rendbe szedett, amik amúgy nem is igényelték, mosogatás közben pedig elgondolkodott azon, hogy talán a függönyöket sem ártana kimosni. Bármit szívesebben csinált volna, csak gondolkodnia ne kelljen.

Szeben élt. Ha az a vérfarkas át is változtatta, legalább nem ölte meg. Nem mert hinni a szemének, amikor felismerte őt a moziban, aztán amint beigazolódott, hogy tényleg ő az, úgy érezte, mintha kicsit belé is visszatért volna az élet. Hét éve mosolygott utoljára annyira őszintén, és még a szokottnál is jobban gyűlölte Károlyt, amiért olyan szemét módon viselkedett szegény Szebennel. Sírni támadt volna kedve, amikor a srác felállt mellőle, majd szó nélkül elhagyta a mozitermet.

Még mindig égett az arca a pofontól, amit Károlytól kapott, miután beléptek a lakásba. Fülében ott visszhangzott minden sértés, amiket a vőlegénye a fejéhez vágott, amiért Szeben becenéven szólította. Te szutyok ringyó! Hogy hagyhattad, hogy így megszégyenítsen? Azért van neved, hogy az ilyen senkik azt használják. Ha megtudom, hogy akár csak egyszer hozzád ért, megfojtalak, érted?

Öt év alatt már hozzászokott ehhez a bánásmódhoz, legbelül azonban reménykedett, hogy egyszer lesz alkalma elmenekülni. Otisz annyiszor könyörgött már neki, hogy csak hagyja ott azt a tuskót, intsen be a szüleiknek, aztán költözzön hozzá, de eddig sosem merte megtenni. Ám amint újra láthatta Szeben arcát és ártatlan őzikeszemét, legszívesebben ő is felállt volna a fiúval együtt, hogy otthagyja a neki kijelölt férfit, és azt az embert kövesse ezentúl, akinek élete legboldogabb pár hetét köszönhette. Nagyon remélte, hogy Szebennek feltűnt, mi történik vele, mert róla tudta, hogy még Otisznál is keményebben próbálkozna, hátha sikerül elhoznia őt Károlytól.

Amint elzárta a csapot, hirtelen érezte, ahogy valami rezegni kezd a zsebében. Izgatottan vette elő a telefonját, amin bár egy ismeretlen szám villogott, ő mégis úgy érezte, tudja, ki keresi. Legalább is, mindennél jobban remélte, hogy tényleg ő az.

– Szia Ditke. – És csakugyan Szeben hangja hallatszott a vonal túlfeléről. – Tudom, ez egy kicsit fura, meg talán ijesztő is, de esküszöm, jó szándékkal kerestem meg a számodat! Mármint láttam, hogy segítségre van szükséged, és biztos akartam lenni benne, hogy biztonságban... Oké, ez egyre szarabbul hangzik. Inkább felejtsd el ezt az egészet! Kezdjük elölről! – Hirtelen úgy csinált, mintha éppen visszafelé beszélne, mire Ditke halkan felnevetett. – Szia Ditke! Hogy vagy mostanság?

– Honnan is van meg a számom? – Egy sunyi mosollyal hallgatta a telefonban beállt csendet, amit pár másodperccel később hangos kutakodás zavart meg. – Most mit csinálsz?

– Ásót vagy kötelet keresek.

A válasz hallatán Ditke majdnem hangosan elnevette magát, ám még időben eszébe jutott, hogy ez nem lenne a legjobb ötlet. Ha Károly meghallja, képes lett volna átjönni hozzá, aztán kitépni a kezéből a telefont, és miután kideríti, kivel beszél, megint ajándékoz neki pár lila foltot, esetleg kisebb sebeket is.

– Hová lett az a srác, aki félelem nélkül szerenádozott nekem? – Egy mély sóhaj hagyta el a torkát, ahogy visszagondolt arra a gyönyörű naplementére, a fület dédelgető dalra, és Szeben féloldalas mosolyára, aminek már az emlékétől is kicsit belehalt a boldogságba.

– Talán Lengyelországban hagytam.

– Mit kerestél Lengyelországban? – Azonnal lefagyott a mosoly az arcáról. A szíve belefájdult a tudatba, hogy Szeben nem csak végig életben volt, de még utazgatott is, amíg ő hat éven keresztül gyászolta.

– Tudunk valamikor találkozni? – A té hangot furcsán ejtette, amiből Ditke azonnal rájött, megint a száját rágta. Idegesnek hangzott. Talán egyenesen félt. – Nagyon, nagyon sok dolog történt az utóbbi időben, sokáig menekültem, és nem tudnék most egy telefonbeszélgetés alatt mindent elmesélni. Pláne nem úgy, hogy az a díszhím is biztos ott van valahol.

– Szeben, ő...

– Bánt téged, ugye? – A srác hangja megkeményedett.

Ditke újra maga előtt látta, ahogy azok az általában ártatlan, barna íriszek vészjósló aranyszínt öltöttek, az imádott mosoly helyett pedig egy veszélyes vicsor jelent meg Szeben arcán. Kicsit megijedt tőle, de igazából örült, hogy azért vált ilyenné, mert az ő biztonságáért aggódott. El sem merte hinni, hogy még mindig ennyire érdekelte Szebent. Félt, mennyire tehette tönkre a közéjük épült gyengéd érzelmeket a hat évvel ezelőtti énje, aki rettegett a szülei haragjától, de nagyon úgy tűnt, Szeben már nem haragudott rá az akkori viselkedéséért.

– Figyelj! – sóhajtott enyhe megkönnyebbüléssel. – Megpróbálok kitalálni valamit, aztán visszahívlak, rendben? Nem egyszerű dolog eltűnnöm innen.

– Ha bármi van – kezdte határozottan Szeben –, csak hívj fel, és azonnal rohanok kitekerni a csávó nyakát. Nem normális, amit veled csinál.

– Édes vagy. – Egy halk nevetést hallatott, majd felnézett a falra akasztott órára. Este hét óra. – Nyolc körül még ébren leszel?

– Addig le sem fekszem, amíg nem hallok felőled újra. – Hangja enyhén mélyebbé vált, ahogy régen is történt, valahányszor flörtölni próbált. Ditke pedig imádta hallani ezt a hangot.

– Hiányoztál, tudod?

– Bármilyen hihetetlennek hangozhat, te is nekem.

– Hát, megdolgoztam érte, hogy esetleg ne hiányolj.

– Jaj, nem! – Egy csattanást hallott, mintha Szeben éppen rácsapott volna a saját homlokára. – Nem arra gondolok, hanem... Hat éven át nem kerestelek, pedig ebből egyet még az országban töltöttem.

– Anyám kivett az iskolából a vérfarkas támadás miatt. Nem is láttuk egymást az utolsó évben.

– Attól még felhívhattalak volna.

– Jó, ezt majd személyesen megbeszéljük, rendben? – Ditke az orrnyergét masszírozva újra felsóhajtott. – Ez így nem vezet sehova, engem meg sürget az idő, ha még otthon akarom találni a bátyámat. Ő konkrétan az egyetlen kibúvóm, mert egyedül nem mehetek sehova.

Elköszöntek egymástól, Ditke pedig azonnal vett egy mély lélegzetet. Ha Károly el is engedte Otisszal bárhová, fel kellette készítenie magát arra a tengernyi mocsokra, ami a vőlegénye száját hagyta el minden alkalommal, amikor Otisz szóba került. Ha a testvére nem is mutatta soha, Ditke tudta, mennyire fájhattak neki azok a sértések. Még úgy is, hogy a szüleiktől ugyanazokat hallgatta tíz éves koruk óta.

– Károly? – Lassan ment be a nappaliba, nehogy rá lehessen fogni, hogy dühöng, ha túl hirtelen nyomja le a kilincset. – Kérdezhetek valamit?

A férfi fújtatva halkította le a tévét. Dartsot nézett, Ditkében pedig egy pillanatra megállt az ütő, amint ezt meglátta. Ilyenkor számított a lehető legrosszabbnak, ha valaki zavarni merészelte, pláne akkor, amikor a kedvenc játékosa vesztésre állt. Ditke szerencséjére azonban pont jött is a reklámszünet, amint Károly letette a távirányítót.

– Annyi időd van, amíg újra el nem indul a műsor.

– Otisz kért, hogy menjek át hozzá, mert megint volt egy rohama, és...

– Vacsorát főztél? – Ha csak a hangját hallották volna, mások azt hihetnék, Károly ilyenkor egy koszos ronggyal beszél, nem a jövőbeni feleségével, akinek a kezéért évekig könyörgött.

– Igen.

– Raktál félre nekem holnapra ebédet?

– Igen.

– Kivasaltad az ingemet?

– Igen.

– Akkor mehetsz, de reggel legyél itt, mire felébredek!

Több tonnányi súly hullott le Ditke mellkasáról. El sem hitte, hogy még mindig be tudta adni Károlynak az „Otisz rohamot kapott, mellette kell lennem éjszaka, hogy vigyázni tudjak rá" kifogást. Ugyanúgy összepakolt magának egy napra elegendő holmit, ahogy szokott, majd rohant is az ajtó felé, mielőtt a vőlegénye kérdéseket akart volna feltenni a dologgal kapcsolatban. Egyszer már megpróbálta, de szerencsére, mivel Ditke jól ismerte a bátyja állapotát, éppen csak ki tudta vágni magát a szoros helyzetből. Mire nem jó, ha valakinek autista az ikertestvére, gondolta mosolyogva, miután kilépett a lakásból.

Ilyenkor mindig könnyebben kapott levegőt, a szíve bátrabban dobbant, és bár Otisz csak pár utcányira lakott tőle, már ez a távolság is megkönnyebbüléssel töltötte el a lelkét. A busz éppen akkor kanyarodott be a sarkon, Ditke mégsem szállt fel rá. Szeretett sétálni, arra viszont egyáltalán nem vágyott, hogy belépjen egy újabb szűk dobozba, amin ugyanolyan nyomorultnak érezte magát a rengeteg ember között, mint otthon a vőlegénye mellett.

Nem lett volna szabad öt évvel ezelőtt behódolnia a szüleinek. Ha ő is még időben elkezdett volna ellent mondani nekik, mint Otisz, talán sosem jutott volna idáig. Ditke viszont nem bizonyult olyan bátornak, mint ikerbátyja. Otisz már tizenöt évesen beintett a szüleiknek, sorra hordta haza a különféle fajú fiúkat, és direkt nem zárta be a szobája ajtaját a hosszú, néha egy órán át tartó szerelmeskedéseik alatt. Talán még remélte is, hogy a szüleik benyitnak, meglátják, aztán megbotránkozva leszidják őt. Otisz szerette hergelni őket, és sosem rejtette véka alá. Még a haját is folyton rövidre vágatta, mintha élvezné, hogy mások rendre azt gondolják róla, egy szégyen a családja számára. De talán az is akart lenni. És ahogy teltek az évek, Ditke egyre jobban értette, miért.

Ezek után ő maradt az egyetlen, aki tovább vihette volna a vérvonalat, a szülei pedig mindent megtettek, hogy ez így is történjen. Hetente nézték át az emlékeit, büntették, ha olyasmit tett, ami szerintük szégyent hozhatott rájuk, ráadásul Otisszal ellentétben nála már a kezüket is felemelték, ha valami nem tetszett nekik. Mire eljutottak addig, hogy Károlynak adják őt, Ditke már féltette az életét. Nem mert ellenkezni, és minden pillanatban attól tartott, hogy amint szökni próbálna, a szülei megtalálnák, újra és újra megbüntetnék, talán ezúttal talán az életétől is megfosztanák. Egyszer már majdnem megtörtént. Két hetet töltött a kórházban, de mindenkinek azt mondta, csak legurult a lépcsőn. Rettegett, mi történne, ha elmondaná az igazat. Kinézte a szüleiből, hogy befejeznék, amit elkezdtek. Akkor pedig már hiába lépne közbe a Hatóság, nem lenne kinek igazságot adniuk.

Mire elért a panelhez, már nem érezte a csípő fájdalmat. Remélte, hogy az arcán nem látszódik meg, mit tett vele Károly, mert akkor sosem tudta volna megbeszélni Otisszal, amit szeretett volna. A bátyja minden látható sérülés után órákig győzködte, hogy tűnjön el az elmebeteg vőlegénye házából, és addig nem lehetett elcsendesíteni, amíg rohamot nem kapott az idegességtől.

Az ajtó előtt állva elővette a kulcsot, amit Otisztól kapott arra az esetre, ha egyszer megjönne az esze, és végre elmenekülne a szüleik és Károly elől. Halkan nyitott be. Otisz gyakran kelt fel alig fél órával a munkakezdése előtt, és nem akart ő lenni az, aki felébreszti. Ám amikor mozgolódást hallott a nappaliból, máris felhagyott az osonással.

– Otisz? – szólt az ajtó felé, miközben levette a cipőjét.

Suttogást hallott. Valaki kétségbeesetten zihált, majd hirtelen Otisz rontott ki a nappaliból. Szőke, göndör fürtjei szanaszét álltak, arca teljesen kipirult, ráadásul csupán egy alsónadrágot viselt, amiből Ditke azonnal kitalálta, megint volt nála valaki.

– Szia, drágám! – Otisz hangja furcsán negédesnek tűnt, Ditke azonban nem merte azonnal kérdőre vonni. Túl sok furcsaságot látott már tőle ahhoz, hogy kiakadjon. – Hogy telt a napod?

– Jól? – felelt értetlenül. – Minden rendben van?

– Ó, csak most ébredtem! Mit szólnál hozzá, ha készítenék neked valami finomat vacsorára?

Ditke továbbra is összevont szemöldökkel meredt a bátyjára. Kezdte azt gondolni, talán beleőrült az egyedül élésbe. Ám amikor Otisz visszafordult egy pillanatra a nappali felé, majd könyörgő tekintettel mutogatni kezdett, hogy szálljon be a játékba, hirtelen rájött, hogy a partnerét akarja elkergetni ezzel a színjátékkal.

– Az jó lenne. – Követte a bátyját a konyhába, és amint becsukódott mögöttük az ajtó, valaki nem éppen halkan megpróbált kiosonni a bejárati ajtón. – Ez mi a csuda volt? – vonta kérdőre a bátyját, amint odakint kattant a zár.

– Tegnap este felszedtem egy muksót, de nem akart lelépni – vonta meg a vállát. – Amikor bejöttél, azt hazudtam neki, hogy a feleségem vagy. Na, akkor megijedt, hogy bosszúból elmondod az anyjának, mit csinált itt velem, úgyhogy elmenekült. Na! – Összecsapta a kezét, majd közelebb lépett a húgához, kimérten vizslatta az arcát. – Kérlek, mondd, hogy azért jöttél, mert végre otthagyod azt a barom állatot!

– Köze van hozzá, de kellenél, hogy meg tudjam csinálni.

– Ú! – A hangot hosszan ejtette ki, arcára egy diadalittas, mégis sunyi mosoly ült ki. – Tehát terved is van. Szerezzek napalmot?

– Honnan a jó égből... Nem! – Alig kezdte el a kérdést, Ditke azonnal rájött, hogy talán jobb, ha nem tudja a választ. – Emlékszel Szebenre?

– A szívszerelmed, aki belehalt a vérfarkastámadásba? – vonta össze a szemöldökét Otisz.

– Pont ez az! Nem halt bele. Károly ma elvitt moziba a tegnapi kirohanása miatt engesztelésül, és Szeben ott ült a mellettem lévő széken teljesen egyedül, és azt mondta, már rég nincs együtt Anikóval, és...

– Te úgy gondoltad, végre együtt lehettek, ezért meg akarsz kérni, hogy keressem meg a számát, és bla, bla, bla, bla. Vágom.

– Végighallgatnál? – Gyilkos tekintettel meredt a bátyjára, mire Otisz bocsánatkérően feltette a kezét. – Károly nagyon nem örült annak, hogy Szebennel beszélgetek, ezért mindenki előtt kimutatta, hogyan szokott bánni velem. Azt hittem, hogy Szeben ez után nem is fog keresni, erre nagyjából fél órája felhívott, hogy találkozni szeretne velem, mert félt Károlytól.

– És hogy jövök én a képbe?

– Károly három hete kamerákat rakott az előszobába, a nappaliba és a hálóba, mert a fejébe vette, hogy csalom, amíg nincs otthon.

– Még mindig nem engeded meg, hogy a saját módszerével tanítsam móresre? – vonta össze a szemöldökét vigyorogva Otisz.

– Miért akarod ennyire megagyalni? – Enyhe idegességgel figyelte a bátyja huncut vigyorát, de belül kicsit örült, hogy ennyire törődik vele.

– Mert bántja a húgomat, és egy ilyennel nem lehet máshogy szót érteni. – A mondatot tárgyilagosan ejtette ki a száján, az azonban mindent elmondott, ahogy közben magához húzta Ditkét, hogy szorosan átölelje. – Akarsz maradni éjszakára? Elmehetünk iszogatni kicsit.

– De neked nem kell ma este dolgoznod?

– Egyrészt akkor már rég nem lennék itt. Másrészt meg át lett szervezve a dolog, mert nekem kell betanítani az újoncot, ő meg nappali műszakos lesz. Hétfőig szabad vagyok. Na?

– Reggel ötre haza kell érnem, mire Károly felébred.

– Akkor bezárlak az egyik szobába, nehogy visszamenj hozzá.

– Hülye! – Egy enyhe ütést mért Otisz vállára, válaszul pedig egy nevetést és egy puszit kapott. – Ha nem nézném ki belőle, hogy megkeres és talán meg is öl, akkor magamtól maradnék.

– Ha ennyire félsz, mégis mit vársz ettől a találkozástól? Azt, hogy szerencsétlen Szeben...

– Ő el tud rejteni. Amikor beszéltünk, elejtett pár dolgot arról, hogy sok helyen járt, meg azt mondta, menekült.

– Ditke, ilyet nem... – Hirtelen elcsendesedett, ahogy ellépett a húgától, és Ditke hiába várta, Otisz nem folytatta a mondatot. – Péntek este leülhetünk vele beszélni. Elmegyünk egy étterembe, te meg azt mondod a vadbaromnak, hogy csak velem jössz! Mondjuk, ünnepelni, mert előléptettek. Arra semmiképp sem akar majd eljönni. Rendben?

– Tökéletes, köszönöm. – Mosolyogva nézett Otisz jégkék szemébe, majd pár pillanatra ismét átölelte őt.

***

Elszokott a nappali életmódtól. Éjjel alig bírt elaludni, ekkor pedig szúrt a szeme, miközben kikászálódott az ágyból. Igaz, csak két hetet kellett kibírnia így, mégis előre félte a napot, amikor minden visszaáll a régibe, és újra át kell majd mennie ezen az átszokáson. Szombat éjjel direkt le sem feküdt, hátha úgy kellőképpen fáradt lesz vasárnap estére, de még így sem tudott rendesen aludni. Mindenesetre igyekezett inkább a bónuszra fókuszálni, amit ezért az egészért kapni fog. Azért a pénzért akár egy hónapig is képes lett volna betanítani, pedig amúgy gyűlölte csinálni. Ő maga sem értette, hogyan csinálja, amit csinál, de mindig ment neki.

Kivánszorgott a fürdőszobába, forró vízzel lezuhanyozott, ám amint meglátta a leharcolt srácot a tükörben, sóhajtozva vette elő a szükséges tégelyeket. Rendben, Otisz, unszolta magát, próbáljunk kicsit élőbbnek tűnni, drága!

Langyos vízzel megmosta az arcát, majd csöppentett magára egy kevés hidratáló tonikot és C-vitamin szérumot. Ahogy elkezdte szétkenni, újra és újra az anyja szavai visszhangzottak a fejében, amint leszidja, értetlenkedik, és folyamatosan azt hajtogatja, mennyire szükségtelen ez az egész procedúra, elvégre az ő bőre sosem fog öregedni, a változások pedig mulandóak. Otiszt nem érdekelte. Egyetlen dologra lehetett büszke az életben, és sosem hagyta volna, hogy bármi elcsúfítsa az egyetlen szép dolgot, amit magáénak tudhatott. Szérumok, hidratálók, fényvédők, időnként koffein, ha karikásnak gondolta a szemét, akár ezen a reggelen. Bármit megtett, hogy szép maradjon az arcbőre, és emiatt minden nap hálát adott az Ősöknek, hogy elfként sosem nőtt szőr az arcán. Bele sem mert gondolni, mit tett volna a folyamatos borotválkozás az arcával.

A szekrénye előtt egy kicsit gondolkodnia kellett. Éjszakánként mindig a laza, kirívó ruhákat választotta, amiket ő ugyan nem szeretett, de rengeteg borravalót juttattak a zsebébe. Ekkor azonban nem tudta, mit vehetne fel. Talán a nappal betérőknek jobban tetszett volna egy kicsit visszafogottabb stílus, vagyis hordhatott volna végre olyasmit, amit ő akart. Kivette a kedvenc rövid ujjú, fehér ingét, amit kék és piros virágok díszítettek, majd felvette mellé a fekete, testhezálló farmerét, az előszobában pedig a fekete, magas szárú bakancsát választotta hozzá, aranyszőke, göndör fürtjeire pedig egy tükrös napszemüveget rakott.

Miután magához vett egy fekete bőrdzsekit, már el is indult a munkahelyére. Érezte magán az emberek tekintetét, ahogy elsétált közöttük. Szerette ezt a figyelmet. Tudta, mind azért lestek utána ennyire, mert szépnek gondolták, és ő pont ezt akarta elérni. Ha nem is lesz soha olyan okos, mint Ditke, vagy olyan kedves, mint Konrád, esetleg annyira erős, mint Valentino, talán olyan gondoskodó, mint Anikó, legalább a szépség megmaradt neki, mint egyetlen jó tulajdonság. Talán szólnom kellene nekik, hogy Szeben él, jutott eszébe hirtelen. Ha engem gyűlölnek is, ennek a hírnek biztosan örülnének.

Mire elért a Szivárványos Guppihoz, már el is döntötte, hogy amint ideje engedi, megkeresi Valentinót, és elmondja neki, amit Ditkétől hallott. Ő legalább biztos nem fog közbeszólni, ha elkezd beszélni.

– Jé! Nem késtél el? – Ádám egy sunyi mosollyal nézett Otiszra, mellette pedig már ott állt a nagyon magas, színes hajú újonc, aki akár a főnök rokonának is elment volna.

– Persze, Ádó! – forgatta a szemét Otisz. – Fess csak le rossznak az új fiú előtt, miközben én hozom a legtöbb pénzt a konyhádra.

– Jó, na! Tudod, hogy te vagy a kedvencem.

– Lepakolok, meg pisilek, aztán kezdhetjük.

Elindult az öltözők felé, ám ahogy felakasztotta a kabátját a fogasra, hirtelen végigfutott a hidegrázás a gerincén. Rémülten hátrafordult, és az új srác töprengő ábrázatával találta szemben magát. Közel hajolt hozzá, orra pedig talán Otisz nyaka tájékán járhatott az előbb, mintha szagolgatta volna.

– Te mi a jó eget akarsz? – kérdezte emelt hangon Otisz.

– Annyira ismerős a szagod.

– Nézd el neki! – nevetett Ádó. – Vérfarkas a drága.

– És akkor a seggemet is mindjárt megszagolja? – Már szinte kiabált, de azonnal a torkára fagyott a szó, ahogy a kék hajú srác ismét közelebb hajolt hozzá.

– Azt hittem, jó a szaglásod.

– A memóriám már kevésbé – felelt az újonc. – Ha éreztem is, már nagyon régen.

– A végén még tényleg meg kell szagolnod a fenekét, hogy felismerd.

– Be vagy te kamillázva, baszki?

Az a mondat. Otisz egész életében összesen egy embertől hallotta azt a mondatot, és ahogy végignézett új kollégáján, épülni kezdett benne a felismerés. Az a hatalmas, barna, ártatlan szempár már önmagában elégnek tűnt, Otisz mégis biztosra akart menni. Hirtelen megragadta a srác csuklóját, testén pedig megjelentek a hófehér indák, ahogy elméjük összekapcsolódott. Látta a gimnáziumot, a támadást, Ditkét.

– Hé! – Szeben idegesen rántotta el a karját Otisztól. – Az egy dolog, hogy megszagollak, mert ismerős az illatod, de az emlékeimhez semmi közöd.

– El sem hiszem! – Otisz nevetve túrt a hajába, majd enyhén meg is tépte göndör tincseit, mintha egy álomból akarna felébredni. – És tényleg élsz. Nem akartam elhinni, amikor mondta.

– Ismered? – bökött Szeben felé összevont szemöldökkel Ádám.

– Egy gimibe jártunk, és a húgomra hajt.

– Otisz? – Szeben szeme hatalmasra kerekedett, ahogy végre őt is elérte a felismerés.

– Jó, ezt alig várom, hogy elmondhassam Ditkének. Imádni fogja, és biztos, el fog jönni egyszer ide, hogy találkozhasson veled péntek előtt. Meg úristen! – kapott ismét a fejéhez az izgalomtól. – Komolyan vérfarkas lettél? Egyszer muszáj lesz megmutatnod a farkas alakodat, pláne ezzel a hajjal!

– Nem igazán lenne szabad átalakulnom. – Szeben arca vörösre színeződött, ahogy megvakarta a tarkóját, mintha az elég kifogás lenne, hogy ne kelljen Otiszra néznie.

– De egyszer csak szabad, nem? Csak fél percre. Szeretném látni, milyen egy világoskék farkas.

– Otisz, húsz perc múlva nyitunk, ne most vegzáld szerencsétlent! – Ádám vigyorogva közelebb lépett hozzájuk, majd Otisz vállára támaszkodott. – Rád bízhatom, amíg leltározok egyet?

– Ó, tökéletesen megleszünk! – bólogatott egy ravasz mosoly kíséretében Otisz.

Szeben pedig egy árnyalattal sápadtabb lett.