Remegve ültem egy ház eresze alatt, teljesen egyedül. Sokszor hallani errefelé kétségbeesett sikoltásokat, fájdalmas nyögéseket és kegyetlen hangokat, a puskák dörrenéseit. Halkan folytak le a könnyeim az arcomról szomorú voltam, féltem és fáztam. Napról-napra egyre rosszabb a helyzet.

Nem vagyok semmiben sem kitűnő. Nem vagyok feltűnő és szupererőm sincs.
Csak egy átlagosnak mondható lány vagyok. Mivel elvesztettük az otthonunkat, így egy házsor eresze alatt élek jelenleg. Csak a származásunk miatt kell így élnem, mert a mi családunk zsidó.
A többieket már elvitték talán már ki is végezték őket.

Lassan elkezdett beesteledni, még tegnap szereztem egy kis kenyeret, azt próbáltam leutálni valahogy. Miután ezzel végeztem, a térdeimet átölelve néztem az égen a csillagokat. Az apró világító pontok olyanok voltak számomra, mint az apró reménysugarak. A kezemmel, mint minden este megfogtam a nyakamban lévő láncot, amin ugyanúgy egy pici csillag lógott, még az anyukámtól kaptam. Pár pillanatig még csodáltam a medált rajta, aztán gondosan elrejtettem a ruhám alá. Nem láthatja meg senki, különben azonnal lebukhatok vagy elveszik tőlem az utolsó dolgot is ami fontos számomra.

Anya, hiányzol…tudod? - pillantottam fel az égboltra.

Persze válaszra nem is várhattam, hiszen már nem tér vissza. Az égből figyel engem és az lehetetlen hogy csak úgy megszólaljon odafentről. Még nézelődtem egy darabig, aztán nyugovóra tértem.

- Noémi! Noémi! Hallasz engem? - a hang irányába fordítottam a fejem.

- Anya? Anya, te vagy az? - ez nem lehet.

- Igen, én vagyok. - mosolygott rám, mire könnybe lábadtak a szemeim.
Régen szólítottak már az igazi nevemen, mert Eszter lett az álnevem, hogy ne tudják ki vagyok valójában. Hosszú, fehér ruha volt rajta, hosszú világosbarna haja lágyan omlott a vállaira és szintén barna szemeivel nézett rám. Világít a fényességben.

Aztán körbenéztem, egy nagy, öreg fát láttam, zöld füvet és a végtelennek tűnő kék eget.

-Hiányoztál.

- Tudom, te is nekem. - ölelt át. Jó volt végre a biztonságot nyújtó karjaiban lenni és érezni az illatát. Pár perc után eltolt magától és a vállaimat megfogva komolyan a szemeimbe nézett.

- Mondanom kell neked valami fontosat, hiszen biztosan nem véletlenül kerültél ide. - kezdett bele.

- Figyelj jól Noémi! Nemsokára fogsz találkozni valakivel. Hosszú barna haja van és kékesszürke szeme, a hátán egy kard lesz és egy íj.
Kira a neve.

- Megjegyezted eddig?

- Igen, figyelek.

- Sokaknak elegük van már ebből a sorsból, a szenvedésekből, sajnos ezt neked is meg kellett tapasztalnod. Hogy folytonos rettegésben élnek, féltik a szeretteiket és akiket a munkatáborokban sanyargatnak, sokan meghalnak. De ezt te is tudod. Azt kell mondanod neki hogy figyeljük a csillagokat, de mi van bennük? A minden és a semmi egyszerre. Ezt fogja válaszolni.

- A jelszó…
Igen ez lesz a jelszó, csak ez után cselekedhettek. Megjegyeztél mindent, amit elmondtam?

- Igen Anya.

- Akkor sok sikert a küzdelemhez! - ölelt át.

- Láthatlak még?
Remélem hogy ez nem fog bekövetkezni olyan hamar.
Az a halálodkor történhet csak meg. Szeretlek csillagom!

- Én is téged! - válaszoltam, majd eltűnt. Lassacskán kezdtem felébredni. Vajon tényleg igaz lenne?

Kiűztem a szemeimből a reggeli fáradtságot és felkászálódtam a fekvőhelyemről, aztán nekiálltam valami maradékot keresni, csak hogy ne haljak éhen. Találtam egy kevés száraz kenyeret, ez volt a mai reggeli és talán az ebéd is.

Na, mindegy, hagyjuk is. Ugyanazokat a dolgokat csináltam, mint általában és az álmomon gondolkodtam. Egy kis felkelés képes lenne legyőzni a "Nagy Vezért" és az embereit? Ahhoz hinned is kellene benne hogy sikerülhet! Korholtam le magam.

Még mindig látom magam előtt anyám bíztató mosolyát. És ettől csak mégjobban bízom a győzelemben. Így teltek a napjaim.

Majd pár nap múlva elérkezett az idő. Megjelent a lány. A barna hajával, kékesszürke szemeivel és a fegyvereivel, színte kivakította a szemeimet a ragyogása. Egy pár pillanatig csodáltam a csodálatosságát, majd megszólítottam

- Szia Kira! Készen állsz a…- de félbeszakított.

- Nem felejtettél el valamit? - tényleg, a jelszó! Pár másodpercig gondolkoztam rajta, majd eszembe jutott.

- Figyeljük a csillagokat, de mi van bennük?

- A minden és a semmi egyszerre. Jól van, remekül válaszoltál. - mosolyodott el egy pillanatra.

- Akkor készüljünk is! - majd elindultunk szerezni egy eredeti formában hagyott zászlót és találtam egy rossz kaszát, amit némileg ki tudtam egyenesíteni.

- Rendben, mostmár csak embereket kellene toborozni. - ennek eredményeként végigjártuk a községünket és akadtak bőven a bátor jelentkezőkből. Illetve voltak olyanok is, akik nem akartak bajt és inkább fejet hajtottak a Vezér akarata előtt és akik azt hitték ez csak olaj a tűzre, meg persze azok akik élből elítélték és szerették Őt.

- Mindenki szerezzen valami fegyvert, bármi használható megteszi. - jelentettem ki a gyűlésünk színhelyén.
Aztán egy rövid felkészítés után mehetünk harcolni.

- Mikor és egyáltalán hogyan lesz ez? - kérdezte az egyik tag.

- Holnapután és természetesen beleadunk minden tőlünk telhetőt! - jelentettem ki. Majd folytattuk a készülődést a nagy napra.

Aztán végül elérkezett ez a nap is.
Reggel korán keltem kipihenten ébredtem az izgalomtól túlfűtve. Megkerestem a fegyverem és Kirát. A találkozási helyhez mentünk ahol láthattam az izgalomtól fűtött embereket.

Aztán fogtuk magunkat és az indulatoktól vezérelve, mégis nyugodtan vonultunk végig a főutcán, fáklyákkal, kardokkal és kiegyenesített kaszákkal és egyéb más fegyverekkel.

Eközben könyörtelenül megöltük azokat a katonákat akik próbáltak megállítani minket azokkal együtt akik önszántukból a Vezért szolgálták.

Elfogott egy rossz érzés a szenvedő emberek látványától, de hiszen mindennapi volt ez, így már nem volt annyira megdöbbentő. Harcolva vonultunk tovább az Országház felé. Mikor odaértünk lopakodva megközelítettük hátulról a katonákat, majd pár mozdulat múlva holtan estek össze. Mindegyikünk sokat tanult a tapasztalataiból az élete során, persze Kira is sokat segített.
Mégis rengeteg emberünk sebesült és halt meg a küzdelem által.

Már az épület előtt álltunk, mikor láttuk hogy katonák sorakoznak és egy ember elsétál közöttük, puskával a kezében.
Aztán egy kézlendítés és a parancs elhangzása után ismerős dörrenéseket hallottam és néhány társunk fájdalmas nyögések közepette esik össze, szenved és hal meg. Mégis kitartóan harcolnak ellenük. Hirtelen újra egy hangos ordítást hallok vagy inkább kettőt. A hang irányába fordítom a fejem. Egy katonát látok és…Kirát?! Látom ahogy összeesik a mellkasát ért sebzéstől. Még eközben is elővesz egy nyílvesszőt a tegezéből és ellövi az ellenségbe, a pont előtte álló Nagy Vezérbe, akit már a többiek is gyengítettek.

- Kira! - szaladok oda hozzá.

- Minden rendben. - az arcára erőltetett egy fájdalmas mosolyt, majd megpróbált felállni, de szinte rögtön vissza is zuhant. A vezérrel is hasonló volt a helyzet.

- Nem úgy néz ki. - aggódtam. Ilyen rövid idő alatt is hamar meg tudtam kedvelni.

- Ne aggódj, menj, segíts a többieknek! - kiáltott, majd nekem adta a kardját.

- Tessék, vezessen győzelemre. - Valami furcsa, mégis jóleső érzés tombol bennem és hihetetlenül erősnek érzem magam. Pár pillanat múlva minden lelassult és teljesen átláttam hogy mit kell tennem.

- Vigyétek a sebesülteket fedezékbe! - ordítottam néhány bajtársamnak, akik rögtön cselekedtek is.

Aztán harcolni kezdtem a megsérült vezérrel, aki fájdalmai ellenére jól állta a sarat. A csapatom a katonákkal küzdött, akik ellenem akartak fordulni. Mikor már a vezetőjük és a társai is meghaltak, körbenéztem. A kölcsön kapott kard úszott a vérben, ahogy a terület is az Országház előtt. Eszembe jutott Kira. Meg kell néznem hogy jól van-e. A lehető leggyorsabban mentem hozzá, egy kis keresgélés után, egy fa tövében találtam meg.

- Kira!

- Noémi. - suttogta miközben elmosolyodott.

- Jól vagy?

- Elviselhető…- köhögött fel.

- Tessék a kardod. - adtam volna vissza neki.

- Ne! Tartsd meg, kérlek.

- Jó.

- Ha szükséged lenne rám a jövőben, csak suhints vele kettőt a levegőbe és mondd ki a nevem. Itt leszek. - meglepett az amit mondott. A kardot a hüvelyébe visszahelyezve az oldalamra tettem.

- Köszönöm. Nem tudom mivel tudnám meghálálni.

- Nagyon szívesen, nem kell viszonoznod. Jó volt veled harcolni.

- Ennek örülök, nekem is veled.

- Gratulálok a győzelmedhez! Sok sikert a továbbiakban! Szia!

- Köszönöm, szia! - lassan elhomályosodott az alakja, majd eltűnt.

Egyedül maradtam. Merengtem még egy darabig, aztán elindultam haza, miközben az eget néztem és a lassan lenyugvó napot és az egyre fényesebben ragyogó csillagokat. Végül egy dombtetőn kötöttem ki, egy lakatlan kis kunyhó mellett, a csillagokat figyelve. Észrevettem ahogyan egy üstökös elsuhan. Anya azt mesélte, hogy ha látok egyet, kívánhatok valamit és ha eléggé hiszek benne teljesül.

- Remélem minden rendben lesz és láthatom még Kirát.

Ez lenne az első megoldott feladatom. Nem gondolom hogy jó lett, de megírtam és készen van.
Tunguszka20 

Legyen további szép napotok! :))