Jimin épp a nappali kanapéjára vetődik le, hogy a tévére kapcsolt sorozattal töltse el egész péntek estéjét most, hogy szülei elhagyták a házat. Bár magányosnak nem mondhatta magát, az egyetem lévén sok új és izgalmas embert ismert meg, a mindennapos nyomást szerette volna lazítással kompenzálni – kiváló ürügyként szolgált a következő héten esedékes vizsga, hogy kihagyja a családi barátokkal vacsorázást. Elindítja tehát a filmet, egy sokadik évad sokadik részét, időhiány miatt hetek óta szenved, hogy végre valahára átrágja magát a túlbonyolított történetszálon. Csengetnek.

Furcsán veszi a tényt, hogy valóban megszólalt a csengő, hiszen akárhogy is, ritkán van használatban – amikor várnak valakit, általában nyitva hagyják az ajtót, a postás pedig este hétkor nem igazán közlekedik már. Először figyelmen kívül is hagyja, úgy gondolja, biztosan szórakozik valaki, habár Busan kertvárosi kerületeiben ez is csak elvétve fordul elő. Másodszor is felhangzik viszont a berregés, rövidebben, így hát kimászik a magára terített pléd alól, és megállítja a lejátszást. Még a főcímdalig sem jutott.

A boltívvel leválasztott előszoba csempéjén zoknis talpai azonnal fázni kezdenek, sietve forgatja el az ajtó zárjában a kulcsot, a homályos üvegmintán egy magas alak sziluettje dereng át. Lenyomja a bejárat fekete kilincsét, majd kitárja a nyílászárót.

– Jungk... – ...ookie?, fejezné be elkerekedett szemekkel, de már erre sem jut ideje; a küszöb másik oldalán várakozó hirtelen borul nyakába.

– Hyung! – öleli bal karjával szorosan az idősebb fiút. Jobb kezéből telepakolt sporttáska függ.

Jimin a meglepődöttségtől kővé dermed egy végtelennek tűnő pillanatra, nem is érti azonnal, mi történik – hiszen két év is eltelt már. Furcsa, szinte idegen érzés keríti hatalmába. Bénító izgalom, felkavaró megnyugvás.

– Menjünk be, oké? – próbál eltávolodni a fiatalabbtól, aki csak nehezen engedi el. Soha nem akar a szükségesnél nagyobb távolságot többé.

Belépnek az előszobába, Jimin elveszi a táskát Jungkooktól, aki így ki tud lépni cipőiből és a fogasra akasztani vékony kabátját. Kézen ragadva őt, indul meg fel az emeletre, egészen szobájáig, meg is feledkezve a félbehagyott epizódról; minden, ami valóban fontos neki, épp előtte áll és hatalmasra nyílt, könnyes szemekkel bámul rá.

– Gyere – mondja, ahogy leül az ágyra, tovább húzva a fiatalabbat ujjainál fogva. A táskát a földre teszi maguk mellé.

A kisebb ezúttal mindkét karjával hyungja törzse köré fonódik oldalról, és bár Jimin gondolkodás nélkül viszonozza ezt, és suttog jelentéktelen, amolyan közhelyesen édes semmiségeknek nevezett, nyugtató szavakat a fekete hajtincsek közé, azért megállapít néhány szokatlan újdonságot. Az első ezek közül tagadhatatlanul az, hogy nem Jungkook a kisebb többé. A fiú néhány centivel magasabb már nála, és teste más pontjain is meglátszik a fejlődés; arcvonala nem kisfiúsan kerek már, végtagjai pedig határozottan kirajzolódó izmokat mutatnak.

Jungkooknak ebből sok egyelőre nem tűnt szembe, neki egyetlen dolog számít igazán – végre biztonságban érezheti magát, biztonságos helyen, biztos emberrel maga mellett.

– Kookie – szól halkan az idősebb. – Meddig voltál kint, mielőtt idejöttél? – kérdezi, hiszen pólóján keresztül is érzi a másik tenyerének hűvösét dereka bőrén. Az október végi este különösen hidegnek bizonyult.

– Talán úgy... egy órát – szipog. – Nem tudtam, mit csináljak vagy hova menjek. Aztán talán tizenöt percig is tartott, mire rávettem magam, hogy csengessek. Nem mondom, hogy nem pánikoltam, mikor senki nem nyitotta ki elsőre – kuncog, de szavaival együtt fájdalmas érzést vált ki Jiminben. Belegondol abba a forgatókönyvbe, amelyikben nem reagál a csengőre.

– Elmeséled, mi történt? – ír le láthatatlan, kacskaringós formákat a fiatalabb hátára. Nem is sejti, hogy érintése nyomán a vékony anyaggal takart bőrt furcsa forróság veszi birtokba.

– Sok mesélnivaló nincs rajta... feladtam – nyel nagyot Jungkook.

– Jaj, Kicsi – szorítja meg egy pillanatra. – A baj csak az, hogy nem vagy már kicsi – vigyorogja el magát, mire a fiatalabb kiegyenesedik és elengedi őt.

– Szeretnék most kicsi lenni – motyogja, ahogy hanyatt dől az ágyon.

– Ugyan, Kookie – fekszik le ő is, felé fordulva. A plafonra szegezett arcot oldalról tanulmányozza. – Felnőttél. Nem is akárhogy.

– Két éve elhittem neked, hogy már szinte felnőtt vagyok – rázza meg a fejét. – De miért hittem el, hogy képes leszek majd nélküled felnőni? – pislog nagyokat, nehezeket. Puha bőrére könnycseppek száradtak.

– Mi volt, amiért hazajöttél? – érdeklődik Jimin halkan.

– Nem tudom, igazából, féltem, megijedtem, fogalmam sincs. Néhány napja azt éreztem, hogy nekem valójában semmi keresnivalóm nincs ott, azok az emberek között – mesél lassan.

– Szóval az emberekkel volt baj? – puhatolózik tovább finoman. Szeretné tudni, mi késztette a fiatalabbat, hogy felhagyjon terveivel.

– Nem, nem feltétlenül – dörgöli meg bal szemét. – Kedves gyakornokokkal voltunk együtt, voltak rendes edzők és tanárok is, azt is mondhatom, hogy barátokat is találtam – nyalja meg szájszélét. – Őket is fájt otthagynom...

– De? – kérdez, hiszen érzi, hogy itt nincs még vége a történetnek. Jungkook nagyot sóhajt.

– Végig szenvedtem – préseli össze ajkait. Nem akar tovább beszélni a témáról, mégis magától folytatja. – Egyszerűen nehéz volt lelkileg, folyton cserélődött körülöttem a társaság, mire valakivel közös hangot találtam, általában elkerültünk egymás mellől. Aztán persze, ott volt a rengeteg fizikai kihívás is, és ez a kettő együtt egy olyan szellemi-testi kimerültségbe vált egy idő után, amit... nem is tudom, hogy kellene leírnom.

– Miért nem hívtál soha, Baba? – Furcsa kimondania a becenevet; közel kettő éve valóban senkire nem használta.

– Eleinte beszéltünk ugye néhányszor – emlékszik vissza, mire Jimin is bólint. – Később viszont elkezdtem szégyellni, hogy milyen gyenge vagyok – nyel nagyot. – Nem szerettem volna csalódást okozni neked azzal, hogy nyafogok és sírok a telefonba. Mire aztán rájöttem, hogy igazából csak arra van szükségem, hogy veled beszéljek vagy töltsek időt, már úgy gondoltam, elkéstem vele. Nem akartam megzavarni a napjaid úgy, hogy a semmiből felhívlak több hónap után.

Az idősebb kis meglepődöttséggel hallgatja Jungkookot. Hirtelen sajnálja, hogy ő sem kereste végül néha – hasonló volt viszont az indok; nem tudta, mikor volna a megfelelő alkalom erre. Keserűen gondol vissza az időre, amikor hagyták szó szerint megszakadni kapcsolatukat, nem egész négy hónappal azután, hogy a fiatalabb Szöulba költözött.

– Azért örülök, hogy most itt vagy – mondja Jimin halkan.

– Én is örülök, hogy most itt vagyunk – formálja át a mondatot, miközben lassan ő is oldalára fordul. – Hiányoztál, Jimin-hyungie – súgja, szőke tincsekhez nyúlva.

Szeretne, igazán szeretne rákérdezni, mióta viseli fején a világos színt, amiről annyit álmodozott már fiatalabb korukban is – a középiskolában azonban nem engedték a hajfestést. Nem tudhatja, csak sejti, hogy az egyetemnek erre vonatkozólag nincsenek már szabályai. Igazán nagyon szeretné azt is elmondani, mennyire jól áll neki az árnyalat. Nem teszi viszont meg. Az egyetlenek, amikre hirtelen koncentrálni tud, azok a kislámpa fényétől ragyogó fekete szembogarak.

– Te is hiányoztál nekem – válaszol hasonlóan fojtottan. Jungkook lélegzete bőréhez ér, a vér pedig mindkettőjük arcába sebesen kúszik fel.

Miért lett olyan zavarba ejtően hívogató az idegen, furcsa szituáció egyetlen pillanat alatt?

A fiatalabb ujjai nem a hajszálakat simogatják már, hűvös tapintása a puha arcbőrt érinti, mégis, Jimint mintha égetnék az ujjbegyek. Kellemes és édes láng ez viszont, ami a felszín alatt gyúl benne, a másodperc tizede alatt rombolva és pusztítva belsőjében, minden józanságot kiűzve elméjéből – egy másik dimenzióba repítve gondolatait és vágyait. Orcáit mintha piros tinta színezné, ez az összes, ami kifelé is mutatja a benn hirtelen lezajló folyamatot.

Jungkook ajkai elnyílnak, ahogy a másikat nézi. Az alig pislantó szemeket, a gyönyörű, sötét rózsaszín párnákat, a pisze orrot, ami szinte sajátjához ér már. Nem tudja, mit érez, csak azt, hogy mit akar. Ki akar fejezni sok érzelmet, két év végtelen fájdalmát, a felemésztő hiányt, az összes megbánását, meg nem bánását, és mindent, minden mást, mindent, amit szavakkal nem volna képes elméje rejtekében megfogalmazni. Finom csókot ad Jimin szájára.

Nem is csók, inkább csak félénk puszi, egyikük sem mozdul bele – bár mindketten ugyanezt szerették volna, nincs bátorságuk továbblépni. Torkukra fagyott hangok némaságában válnak el egymástól, nem beszélnek, nem akarnak megszólalni – megtörni az édes csendet. Nem várják viszont meg a súlyos, fojtogató gondolatok felhőjét sem, egyszerre hajolnak ismét egymás felé, nem megtűrve egyetlen centiméter távot sem fizikai lényeik között; abból pontosan eleget kaptak már az elmúlt időszakban. Ami fontos viszont, hogy mindaz valóban elmúlt, nincs már. Minden régi és rossz megszűnik, ahogy ajkaik másodszor kapcsolódnak össze, helyét pedig átveszi valami új, valami más módon megfogalmazhatatlan.

Jimin jobb lábát átveti Jungkookéin, karjával pedig derekánál igyekszik közelebb vonni magához, legfeljebb egy-egy töredékmásodpercre megszakítva csak valójában soha véget nem érő csókjukat. Hosszú, nyugodt percekig fedezik fel magukat a szokatlan, mégsem idegen helyzetben, lassan, puhán, szinte vigyázva – mintha sérülést okozhatnának egy óvatlan mozdulattal.

A fiatalabb mégis megszünteti egy pillanatra tetteik megunhatatlan monotonságát. Fejét hátrébb húzza és kinyitja szemeit. Már szeretne beszélni, de hangképzéshez elengedhetetlen levegője cserben hagyja, eltűnni érződik tüdejéből; akárha a másik fiú ajkai volnának az éltető anyag forrásai. Tekintetük egymáséban biztonságra találva nyugszik meg, habár mellkasuk börtönében fiatal szívük üteme legkevésbé sem lassul.

– Mit csinálunk, Jungkook? – kérdez az idősebb erőtlenül. Figyelmeztetés nélkül lepi el elméjét a valóság. A valóság, amelyikben ők gyerekkori legjobb barátok.

– Fogalmam sincs – szedi össze magát ő is, hogy válaszolni tudjon. – De meg akarom mutatni neked, mennyire hiányoztál – súgja, közben ismét a másik felé hajolva.

Jimin pedig nem ellenzi – nem tudja ellenezni. Ismét övéinek nyomódó ajkak feledtetik el vele minden gondolatát.

Jungkook nem elégszik meg viszont egyszerű csókokkal; az egész lényét magáénak szeretné, minden apró részletét, a legkisebb szegletet is megérinteni. Óvatosan fordítja oldaláról hátára a szőkét, hogy fölé mászva megkönnyítse saját dolgát. Puszijai eközben lejjebb kúsznak, a szépen kirajzolódó állvonalra, onnan a puha, tejfehér bőrrel burkolt nyakra. Ajkainak édes kínzása nyomán Jimin egész testét libabőr lepi el, gerincén gyenge áramütésként fut végig az intenzív impulzus.

A fiatalabb minden mozdulata és tette szerelemtől megrészegült gyengédség, odafigyelés, csodálat, egy-egy apró vallomás, sok évnyi gondoskodás viszonzása. Szeretne egyszer végre ő törődni hyungjával. Jól megjegyzi a füle alatti helyet, amelyik érintésekor az alatta ajkát harapva fekvő először engedett ki halk hangot belsőjéből. Többször is visszatér arra a pontra, miközben Jimin a vállába markol. Ujjai a vékony póló korcához barangolnak, ám mielőtt elkezdené felfelé húzni azt, megáll egy pillanatra, hogy a másik fiú félig nyitott szemeibe nézzen. Nem sokkal vár már viszont tovább, hamar kiszabadítja a felsőtestet az anyag burkából.

– Jungkookie – sóhajtja, ahogy forró csókok járják be kulcscsontját, majd kissé lejjebb mellkasát is. Ezek egyértelműen megnehezítik már így is köddel fedett gondolkodását. – Biztosan... ezt akarod? – kérdez nagyot nyelve, hiszen bár részéről a válasz visszafordíthatatlanul igen, nem szeretné, ha a fiatalabb megbánná reggelre, ami köztük történik.

– Téged akarlak – súgja, és közben gyengéden fogai közé vesz egy apró szegletet az érintetlen bőrfelületből, mire Jimin rövid ujjai hajtincsei közé szántanak. – Gyönyörű vagy, Jimin-hyungie – forrnak szavai az idősebb testére.

És igen, valóban így van, Jimin gyönyörű, tökéletes, egy apró csoda a hatalmas világban – a fiatalabb szemében legalábbis biztosan.

Jungkook tenyere, ahogy Jimin hasfalára, vékony derekára, formás combjaira simít, hirtelen hatalmasnak hat, és bár Jimin szereti az érzést, ahogy elveszik a másik lényének ölelő nagyságában, azért rájön, hogy a kicsi jelző nem egészen lehet majd használatos a régről megszokott módon. Ezúttal ő ragadja meg a fiatalabb fiú pólóját, jelezve, szeretné megfosztani őt tőle. Az alany azonnal veszi a lapot, vigyorogva válik el a selymes bőrtől, amíg kibújik belőle. Ahelyett viszont, hogy hyungja felsőtestén robbantana további miniatűr tűzijátékokat minden tettével, arcához közelít ismét, hiányzik neki a felhőszerűen puha érintés, a legédesebb csók, amit valaha ajkain érzett, és a Földön létezőnek gondol – ezt pedig úgy is megállapítja, hogy ilyenforma érzelemből született tettek közül ez az első élete során.

További ruhadarabok hullanak köréjük szerelemtől fűtött csókok közepette, felhevült bőrfelszínek préselődnek egymáshoz, izmok feszülnek meg, tapasztalatlanságból adódó kínos pillanatok születnek – ám ezek valóban csak egy-egy másodpercig tartanak –, és hasukban furcsa érzést kiváltó, izgalommal keveredő idegesség keríti őket hatalmába néhány kósza percre. Minden megszűnik viszont, amikor testük, egyként működve tovább, forr össze egy fájdalmasan induló mozdulattal. Bőrbe nyomódó ujjhegyek, heves sóhajok, ajkakra fagyasztott vagy a semmibe engedett, elhaló nyögések, véletlenszerű helyeken landoló csókok maradnak csupán belőlük, meg a fülbe súgott, titkos szavak, becézések; kettejük varázsa.

Jungkook kimerülten szuszogva dől Jimin mellé, aki a hirtelen távolságtól jéggé fagyva érzi magát – sietve követi a nagyobb fiút, szorosan bújik a szaporán emelkedő mellkashoz. Erős karok fonják körbe meztelen derekát, miközben hajtincsei közé halk puszi nyomódik. Végtelen nyugalmat éreznek szétesett darabjaik közt áramolni.

– Szeretlek – suttogja a fiatalabb, mintha félne, hogy megzavar valamit; mintha percekkel korábban nem az ő hangjuktól lett volna hangos a homályos helyiség.

– Szeretlek, Jungkookie – válaszolja Jimin, magában mosolyogva.

Gyermeki boldogságtól teli szívvel hagyják, hogy néhány utolsó puha csókkal álomba ragadja őket az éjszaka. Elég lesz reggel felnőniük.