Néhány órával később már Jungkook kékes falú szobájának padlóján ülve pakolásznak szótlanul. Aludni nem sokat tudtak beszélgetésük után, mély gondolatok terhelték mindkettejük elméjét, így inkább csak csendes semmittevés közben élvezték ki az utolsó alkalmat egy olyan helyzetben, ami az évek alatt egészen természetessé, alapvetővé vált számukra.

– Ez nem az enyém? – nevet fel halkan Jimin, egy sötétszürke pulcsit kihúzva a másik szekrényéből.

– De, egyszer itt felejtetted – néz fel Jungkook, ahogy átszámolja a pólóit. – Vissza akartam vinni, de mindig elmaradt – mondja, bár az igazság kicsit eltér szavaitól. Hónapok óta volt nála a ruhadarab, és eszébe sem jutott visszaadni tulajdonosának.

– Vidd magaddal – dobja a kisebb ölébe.

– Nyugodtan hazaviheted – emeli meg, hogy összehajtsa.

– Vidd magaddal – ismétli meg szavait. – Hogy majd amikor híres idol leszel is, emlékezz rám – vigyorodik el, nyelve hegyét kidugva fogai közt.

– Tudod jól, hogy soha nem felejtenélek el – kontráz, bár ő is megmosolyogja hyungja jövőre vonatkozó teóriáját. Jimin csak bólint, de nem szól többet; nem akar ígérni és ígéretet hallani.

Kiemel még egy rövid- és egy melegítőnadrágot, majd a sporttáska mellé teszi le fenekét, a földre. Kuncogva kezd el mindent kiszedni, amit Jungkook eddig belepakolt – látja, hogy ha így folytatják, a fele sem fog beleférni a vinni kívánt holminak. Újra összehajtja őket, törekedve a lehető legkisebb méret elérésére, először a törölközőt, majd két pár farmert tesz alulra. Következnek a pólók és fehérneműk, más ruhadarabok, legvégül pedig az ismerős kapucnis pulcsi is bekerül. Zacskókban tisztálkodási szerek, ezek a cipzáros oldalzsebekbe csúsznak, meg a kispárnát az ágyról is elcsomagolják. A kisebb felkel, íróasztaláról bekeretezett képet vesz fel, pontosabban kettőt, közös keretben; az egyiken két és négy évesek, a másikon már a tizennégyet és tizenhatot is betöltötték Jiminnel. A ruhák közé rejti el, reméli, ott biztonságban tudhatja. Az idősebb csak keserű mosollyal az arcán, fátyolos szemekkel nézi végig a folyamatot.

Minden ábrázatára íródik, nem tudja vagy nem akarja elfedni tovább, hogy mennyire megviseli Jungkook távollétének egyszerű gondolata is – amint pedig épp pakolni segít neki, fokozatosan tudatosul benne a hamarosan bekövetkező elkerülhetetlen. Egy könnycsepp ráérősen gurul végig a bal, azt szorosan követve egy a jobb oldalról. Meg sem próbálja eltüntetni, megállítani, letörölni őket, nem úgy a fiatalabb, aki azonnal észreveszi a nagyobb bőrén nedvesen csillogó patakokat. Sietve húzódik közelebb, félretolva a telepakolt táskát, átölelve a törökülésben helyet foglalt derekát, szorosan, leválaszthatatlanul. Jimin jobb tenyere a fehér pólós hátra csúszik, azt simogatja, bár tettével már inkább csak magát akarja nyugtatni. Kook közben gyengéd, de határozott erőt fejt ki a másikra, amitől hanyatt borulnak a bolyhos szőnyegen. Az idősebb fejében hirtelen emlékképek sorozata ötlik fel, a sok ágyban indult játékos verekedésről, amik közül az összes hangos nevetéssel fűtött csikitámadásokba torkollott, ezekből pedig nem egy végződött földre kerülésükkel, ahol aztán még sokáig pihegve kacagtak.

A boldogság a jelenben elmúló pillanatokban azonban szétfoszlani látszik. Hangtalan könnyek potyognak mindkettejük szemeiből.

– Jungkookie – szól fojtottan a nagyobbik.

– Hyungie?

– Ugye nem azért jöttél át az este, mert veszekedtek a szüleid? – mosolyodik el a gondolatra.

– Nem – vallja be a kicsi, hiszen nincs már mit letagadnia. A szomszéd házba való átszökésének mindössze egyetlen indoka volt ezúttal: néhány utolsó órát tölteni azzal, akit valóban a legjobban szeret. Hihető ürügyként azonban édesanyjáék egyre romló kapcsolata tökéletesen megfelelt.

– Te jó ég, mégis mi lesz velem nélküled?

– Nem gondolod, hogy ezt a kérdést nekem kellene feltennem? Mégis kihez szaladok majd minden bajommal? – ír le köröket Jimin saját hasfalán pihenő kézfejére.

– És én kit fogok vigasztalni bármikor, ha baja van? – vág vissza saját álláspontjával.

Arra gondol, hány térdre ragasztott sebtapasz, titkos kiszökés, sikeres és sikertelen csínytevés, vicc, játékos veszekedés, elmagyarázott matekpélda, videójátékozással töltött délután, kódoltan írt üzenet, később sírva megejtett telefonhívás áll mögöttük. Közel tizenhat évnyi utánozhatatlan eset. Tizenhat évnyi elválaszthatatlan barátság. Mindig más szituációkkal kellett szembenézniük, a környezetük is folyamatosan változott, és bár nekik ez valószínűleg nem tűnt fel, ők maguk is formálódtak, alakították egymást – konstansnak tehát egyedül a kapcsolatuk számított életükben.

– Maradjunk annyiban, hogy mindketten elveszettek leszünk majd – állapítja meg Jimin. Jungkook csak némán, aprót bólint. – Nem kellene indulnod lassan? – pillant a falon kattogó órára.

– Nem akarok – csuklik el válasz közben az erőtlen hang.

– Jungkookie – sóhajt szaggatottan. Kötelességének érzi erősnek maradni, akkor is, ha belül valójában millió darabban hever; hiszen ez az idősebbek dolga. – Fogd fel ezt úgy, mint egy kalandot. Hosszú és izgalmas kalandot. Semmit nem veszítesz, ha kipróbálod magad ebben, a tehetséged úgyis adott hozzá.

– De nélküled ez is csak... egy megpróbáltatásnak tűnik. Szenvedésnek – dörgöli meg könnyes szemét a fiatalabb.

Hirtelen azok a gyerekkori álmok és tervek jelennek meg elméjében, amiket még együtt dolgoztak ki. Volt ott közös vállalkozás, táncstúdió, világ körüli út, orvosi rendelő, titkosügynöki szolgálat, meg ki tudja, talán univerzum is, holdra szállás és űrkutatás; minden az aktuális érdeklődési körüktől függött. Nem számított, a megvalósíthatósági százalék, a realitás, az rég kiveszett kapcsolatukból – egymásra alapozták jövőképeiket, semmi másra. Együtt minden elérhetőnek tűnt számukra.

– Ugyan, Kicsi – fordul szembe Jungkookkal. Lassan simogatja a haját. – Erős fiú vagy, már szinte felnőtt. És ha végül mégsem jön be ez az egész, én itt foglak várni. Ezt pedig pontosan tudod.

– Tényleg mennem kellene – ül fel hirtelen. Az ágy felé nyúl, amin egy kibontott csomag zsebkendő van. Kivesz két darabot, egyiket a lassan felkelő nagyobbnak nyújtja, aki hálás mosollyal fogadja el.

– Akkor én is megyek lassan. Búcsúzz el a szüleidtől – mondja, miután kifújja az orrát.

– Rendben – bólint ismét kicsit.

Együtt indulnak ki a szobából, végig a sárga folyosón, egészen a külön leválasztott előszobáig. Jimin cipőt – és időt – húz, lassan, különös gondot fordítva a cipőfűzőre kötött masnira. Nem akar menni.

– Gyere ide – tárja ki karjait, amikor már nem tud mást elkövetni lábbelijével. Jungkook készségesen bújik az ölelésbe. – Biztosan ne kísérjelek ki az állomásra?

– Ne, jobb lesz, ha nem – sóhajtja. – A végén még tényleg meggondolom magam.

– Hívj, ha Szöulba értél – tolja el magától annyira, hogy arcát lássa. – És egyébként bármikor máskor is.

– Foglak – mosolyodik el a fiatalabb.

– Szeretlek, oké? – puszilja homlokon.

– Én is szeretlek – mászik vissza a nagyobb mellkasába.

– Vigyázz magadra nagyon – suttogja.

– Te is, Hyungie – hajol el. Jimin is hátrál egy fél lépést. Szemeik ismét könnybe lábadnak, ahogy tekintetük találkozik. A kilincsre teszi kezét és lassan kinyitja az ajtót. – Szia, Baba – mondja, ahogy lábát kívülre teszi.

Jungkook nem tud viszont megszólalni; meredten nézi, ahogy egyetlen biztos pontja kilép a házból, ezzel kilép az életéből. Egy fallal, és néhány növekvő számú méterrel elválasztva, egyszerre tör belőlük ki a sírás.