Bakugo viszonylag gyorsan túltette magát azon, hogy nem mondtam meg neki, miért és merre voltam a szabadságomon. Egy héten keresztül duzzogva végzett el minden munkát, ami eléggé megnehezítette a dolgomat, de legalább nem üvöltözött.

A banda tényleg igyekezett kevesebb gondot a nyakamba akasztani, ami meg is látszott rajtam. A karikák teljes mértékben eltűntek a szemem alól, így időt takarítottam meg azzal is, hogy nem kellett sminket felvinnem ezek érdekében. Végre voltak éjszakáim, amikor több mint hat órát tudtam aludni, és sokkal kipihentebbnek éreztem magam.

Ennek köszönhetően a lemez kiadási papírjai pont karácsony előtt készültek el, s december tizenötödikén fel is került a boltok polcaira. Mondanom sem kell, az alapvető karácsonyi káosz még nagyobb lett, mert a rajongók percek alatt kifosztották az üzletek készleteit.

- Ez egy hatalmas marketingfogás volt! - nevettem hangosan, miután letettem a telefont. - Utánrendelések tömkelegét kaptuk, egy nap alatt a boltok kilencven százaléka teljesen kifogyott belőle.

Az egyik közvetítőnk telefonált, s engedélyt kért arra, hogy megrendeljék az utángyártást, amit azonnal jóváhagytam.

- Még át kell néznem a költségvetéseket, felosztani a befolyt összeget, fel kell hívnom mindenkit, hogy közösen megünnepelhessük ezt... úgyis karácsony van, gondolom akkor étterembe akartok menni - néztem Bakugora, aki viszont válasz nélkül bámult rám, olyan ábrándos tekintettel, mint akit elkapott a tinédzserkori szerelem.

- Bakugo? - néztem rá kérdőn, mire egy kicsit magához tért.

- Mi...? Ja, étterem, persze, az jó... sokan vagyunk, foglalj nagy asztalt, vagy tudod mit, az egész kócerájt. Rád bízom, úgyis megcsinálod... - motyogta, majd visszasüppedt a békés, álmatag pozíciójába.

- Akkor viszont nem fogom hallgatni a hisztit, hogy így meg úgy nem jó... - mondtam, miközben megfordultam, és az ajtóhoz léptem.

Mielőtt elhagytam volna a lakosztályát, tisztán hallottam, ahogy azt mondja:

- Faszt kell aggódni, amikor mindig tökéletesen választasz.

Szívem szerint visszafordultam volna, de nem tettem. Csendben becsuktam az ajtót, és megindultam a szobám felé. Útközben sikítani tudtam volna.

Bakugo Katsuki, a mogorva, idegbeteg, örökké tapló szemétláda megdicsért engem! Megdicsért! Ezek után már azon se lepődtem volna meg, ha lezuhan az égből egy idegen űrhajó. Éreztem, hogy fülig elpirultam örömömben. Két év után sikerült egy kedves mondatot is intéznie felém!

Egész nap somolyogtam magamban, és dupla adag energiával végeztem el minden feladatom. 

...mindig tökéletesen választasz...

Hát akkor lesd meg ezt, Bakugo! - gondoltam, majd vigyorogva felhívtam a város leghangulatosabb éttermét, hogy egyeztessek velük egy időpontot.

- Sikerült szentestére foglalnom! - léptem be az étkezőbe a telefonomat lengetve.

- Gratulálok (Név)-san! - örvendezett Midoriya. - Ezek szerint karácsonyra haza tudok menni anyukámhoz...

- Én is láthatom majd a szüleimet - tette hozzá Denki. - És nem is kell majd elszakadnom tőlük az ünnep alatt!

- Mindenki családlátogatásra megy? - kérdeztem érdeklődve.

- Igen! - hangzott a hibátlan kórus.

Viszont egy valaki meg se szólalt. Bakugo nem állt meg az evéssel, s egy pillanatra lesütötte a szemét. A vacsora további része alatt természetesen viselkedett, szokás szerint párszor bunkó volt, de láttam rajta, hogy valami megbántotta, ami ott rejtőzött abban a hatalmas "Igen!"-ben.

Az éttermi vacsora pompásan sikerült. Mindenki elismerő szavakkal illette a választásom, a társaság és az étel is fergeteges volt. Valahol a desszert felé a családjainkra terelődött a szó, hiszen mindenki alig várta, hogy viszont lássa a szeretteit.

- Anyám és apám elváltak, és én anyukámmal éltem gyerekkorom óta - mesélte Midoriya. - Apámat látom néha, de nem igazán izgat, mi van vele. Azt hiszem, elvett valaki mást, de nekem mindig is anya volt a legfontosabb.

- Hé, és velem mi van? - puffogott Ochako.

- Te vagy a legeslegfontosabb - mondta gyorsan Midoriya, és tréfásan egy puszit nyomott szerelme arcára.

Ennek eredményeképp mindketten elpirultak, amit az egész bagázs nevetéssel díjazott.

- A szüleim, én, és a bátyám, Tensei, minden évben összeülünk karácsonykor, bármilyen messze is legyünk egymástól. Tensei például Európából jön haza - jegyezte meg Iida.

- Én Izuku-kunnal megyek, és közös karácsonyunk lesz mindkettőnk szüleivel - rugózott a székén izgatottan Ochako, miután kissé visszanyerte a méltóságát.

- Én apámhoz megyek haza - mondta Tokoyami.

- Nekem mindig is nagycsaládos volt az ünnep. Szülők, nagyszülők, unokatestvérek, nagynénik és nagybácsik... a felét alig ismerem - sóhajtotta Eijiro. - Még szerencse, hogy Mina is jön.

- Sose hagynálak magadra a családod sűrűjében - ölelte meg barátját a fiatal nő.

- Én csajozni megyek! - húzta ki magát Mineta, mire mindenkiből kitört a röhögés.

- (Név)-san, te hova szeretnél menni? Szintén család? - kérdezte Jiro, miután letörölte a könnyeit.

- Hmmm, szerintem igen... - morfondíroztam el. - Más tervem nem nagyon van, így én is meglátogatom a családomat.

Lopva Bakugo felé pillantottam, aki úgy meredt a tányérján lévő süteményére, mintha az sértegette volna. Gyorsan elkaptam a tekintetem. Látszott rajta, hogy megpróbál elfojtani magában valamilyen emóciót, de fogalmam sem volt, hogy mit. Csak annyit tudtam levágni a tekintetéből, hogy baromi dühös, amiért vannak érzelmei.

Aznap este még meg akartam kérdezni, hogy mikorra szeretné szervezni a következő dedikálást, így átmentem hozzá, miután visszaértünk a hotelbe.

- Bakugo! - kiáltottam be az ajtón, de nem jött válasz.

Óvatosan beljebb léptem. Zuhanyzik? Nem, ez nem stimmel, mert nem hallom a zubogó vizet.

- Bakugo?

Ismét semmi válasz.

Körbenéztem az előtérben és a tágas társalgóban, bekukkantottam a vaksötét fürdőszobába, majd a hálószobába. Sehol senki.

- Bakugo, ha nem válaszolsz, Denki fogja megszervezni a következő koncertet! - kiáltottam, hátha erre kapok valami választ. Ismét csend.

Már épp hagytam volna az egészet a fenébe, mikor megpillantottam az alakját, ahogy kint ül a balkonon.

- Egy nap megöllek... - morogtam, ahogy az erkélyajtóhoz mentem, és kitártam. Kiléptem a szállingózó hóesésbe, s azonnal láttam, hogy nem mostanában ment ki.

Szőke hajában tömegével ültek a hópelyhek, ahogy kidolgozott vállán és karjain is. Görnyedten ücsörgött a kőlapokon, hátát a vasrácsnak vetve. Unottan felnézett rám, s mikor meglátott, csak ennyi futotta tőle:

- Menj innen - mormogta. - Megfázol.

- Bagoly mondja - vágtam vissza. - Gyere be.

- Nem.

- Akkor beviszlek.

- Gyenge vagy te ahhoz...

Erre odaléptem hozzá, a karja alá nyúltam, és egy mozdulattal felrántottam a kőről.

- Azt mondtam bejössz - jelentettem ki ellentmondást nemtűrő hangon, mire pisszenni sem mert.

Bekísértem a hálószobába, és egy törölközőt vágtam hozzá.

- Szárítkozz meg, mert meg fogsz fázni. Sőt, lehet, hogy már megfáztál - sóhajtottam.

Ám Bakugo úgy döntött, ma durcás ötévest játszik, mert egyszerűen fogta a fehér, bolyhos anyagot, és maga mellé hajította.

- Mi van, bal lábbal keltél fel? - kérdeztem, és kelletlenül elkezdtem megtörölni ezerfelé álló tincseit, amiket kezdett összevizezni az olvadó hó. - Egész nap olyan mogorva voltál...

- Észrevetted? - csillantak fel vöröses szemei.

- Persze. Hiába nem bírlak, ettől függetlenül ismerlek - mondtam. - És látszott rajtad, hogy nagyon nincs jó kedved. Akarsz beszélni róla?

Nem vagyok normális! - szidtam magam gondolatban. A fenét érdekli Bakugo baja! Én és a hülye segítőkész személyiségem!

- Igen - válaszolt szinte azonnal.

- Akkor mondjad - bátorítottam, és letettem mellé a törölközőt.

Lassan felnézet rám, majd megpaskolta a maga melletti helyet.

- Ülj már le. Rohadt idegesítő vagy így.

Óvatosan elhelyezkedtem mellette, s mikor úgy érezte, figyelek, elkezdte:

- Mindenki azt mondta, hogy haza megy a családjához. Mindenki hazahúzza a belét, csak én fogok itt maradni ebben a rohadt hotelben.

- Te nem látogatod meg a szüleidet? - kérdeztem érdeklődve.

- Hét éve nem láttam őket - nevetett fel keserűen. - Anyámmal sosem ápoltam a legnyugodtabb kapcsolatot, és egyszer kurvára összevesztünk. Akkor fogtam a cókmókom és húztam a picsába. Csináltam egy karriert, bandát alapítottam Eijiroval, engem ünnepel a fél világ, de a szüleim látni se akarnak.

Nagyot sóhajtva a térdére könyökölt, én meg csak pislogni mertem.

- Persze látnám őket, meg minden, de nem hinném, hogy anyám eldobná minden méltóságát azért, hogy kibéküljön velem. És én nem fogok megszégyenülni előtte - morogta.

Hogy őszinte legyek, olyan döbbent voltam, mint még soha. Bakugon soha nem látszott, hogy bármi baja lenne a világgal. Hatalmas hírnév, pénz, rengeteg barát, álommunka... Mintha az élet csak jó lapokat osztott volna neki.

S most ököllel vágott pofon a tény, hogy tévedtem, méghozzá irdatlan nagyot. Nem volt pénzem, nevem, és olyan munkám, amit imádtam volna, de mégis, engem mindig várt egy hely, ahová bármikor visszatérhettem, bármit is tettem.

Bakugonak nem volt ilyen. Ha ő kilép, talán vesz egy házat, talál egy barátnőt, de sosem lesz meg benne az érzés, hogy ott van egy kötél, amibe akármikor megkapaszkodhat, ha a lába alól kicsúszik a talaj.

S valamilyen röhejes oknál fogva ez bántott engem. Egy pillanat alatt bele tudtam képzelni magam a helyzetébe. Mindent birtokolt, s mégsem volt semmije. Óvatosan felemeltem a kezem, s a vállára tettem.

- Ezt nem tudtam... bocsánat.

- Nem tettél semmi rosszat - mondta.

- De igen. Mindig is azt gondoltam, hogy az életed nem is lehetne tökéletesebb, erre meg hirtelen elmondod, hogy évek óta nem láttad a családod.

- Nem olyan nagy ügy... csak ilyenkor geci irritáló, hogy mindenkinek van hova mennie...

Felemelte a kezét, s az enyémre helyezte. Sóhajtottam egyet, majd gondolatban agyonvertem magam, ahogy kimondtam a jelenlegi akaratomat:

- Tudod, mit? Itt maradok veled, jó? Újévkor elég hazamennem, hisz nemrég voltam otthon.

Erre felém kapta a fejét. Az arca hitetlenséget tükrözött.

- Komolyan megtennéd?

- Igen. Valamiért elég lehangoló érzés téged így látni.

- Mert úgy ismertél meg, mint aki üvöltözésen és káromkodáson kívül semmi másra nem képes - dünnyögte, s elengedte a kezem.

Felállt az ágyról, majd a fürdő felé vette az útját. Utánamentem, s mielőtt becsukta volna a fürdő ajtaját, visszafordult.

- Akkor takarodj aludni, mert nem vagyok hajlandó holnap arra várni, hogy összekapard magad - emelte fel fenyegetően az ujját.

Halványan elmosolyodtam.

- Igenis! - vágtam vigyázzba magam, s tisztelegtem. Erre ő is elvigyorodott.

- Hülye liba... - motyogta, majd becsapta maga mögött az ajtót.

Elmélkedve feküdtem le aludni. Mit tudnék én karácsonykor Bakugoval csinálni? Annyira idióta vagyok, amiért fel is ajánlottam...! Viszont ha elmegyek, ott maradt volna bennem az a kellemetlen kis tüske, ami folyton tudatja velem, hogy amíg én jól érzem magam a családom körében, ő itt ül egyedül, kávét iszik, s úgy tölti a napját, mint valami élőhalott.

Háborgó gondolatokkal aludtam el, ám amikor másnap a telefonom ébresztett, azonnal kipattantam az ágyból. A nap túléléséhez szükséges volt időben elkészülnöm.

Bakugo pontban délelőtt kilenc órakor rám rúgta az ajtót.

- Boldog karácsonyt! - köszöntem.

Erre pislogott párat, majd morogva válaszolt.

- Ja, kösz... tökmindegy, menjünk már!

- Hova? - kérdeztem.

- Majd meglátod - húzta fel az orrát. - Vegyél kabátot. És te vezetsz.

Majdnem felnevettem. Hát persze, hogy én vezetek.

- Akkor viszont te fizetsz - jelentettem ki tréfásan.

- Faszt se érdekel, csak gyere már! - dörrent rám.

Bakugo először elrángatott egy bevásárlóközpontba, ahol karácsonyi ajándékokat vett a többieknek, ezért a helyet kihasználva én is szereztem pár apróságot anyámnak és nagyszüleimnek.

Ezután megebédeltünk a legelegánsabb étteremben amit valaha láttam. Csak tátogtam, mikor megpillantottam a kaját és a panorámát, ami mellé leültettek minket.

- Őszintén, ez nekem mennyibe fog fájni? - sápadtam el az étlapot böngészve. - Már a kávé is megéri egy komplett ebéd árát...

- Arról volt szó, hogy én fizetek - szakított ki a szörnyülködésemből. - Szóval rendelj, amit akarsz.

Gyanakodva kerestem a szavaiban a csapdát, de nem láttam semmilyen rossz szándékot. Végül próbáltam olcsón megúszni a dolgot, ami természetesen ezen a helyen lehetetlen volt. Inkább meg se akartam hallani a pincért, mikor közölte a végösszeget.

Miután elhagytuk az éttermet, ismét autóba szálltunk, s Bakugo mutatva az utat eljuttatott minket egy karácsonyi vásárba, ami akkora volt, hogy sötétedni kezdett, mire végigjártuk az egészet.

- Fuh, de kifáradtam - nyújtózkodtam, mikor elhaladtunk vagy a századik bódé mellett.

- Akkor álljunk meg ott - mutatott egy kis standra, ahol különféle alkoholtartalmú italokat kínáltak.

Ő egy pohár bort, míg én a kedvenc teámat kértem, hiszen még vezetnem is kellett. Az egyik magas, girlanddal díszített asztalka mellett állva szürcsöltük az italainkat, s beállt közénk valamilyen békés, meghitt csend.

Nagyot sóhajtva letettem a műanyag poharat, s az égre emeltem a tekintetem.

- Egész jó nap volt...

- Szerintem is - értett egyet.

-... pedig azt hittem, rohadt kínos lesz. De végül kellemesre sikeredett.

- Ezt azért mondod, mert még mindig nem tudsz pozitívan tekinteni rám, mi? - kérdezte enyhe gúnnyal.

- Természetesen.

- Gondoltam, hogy nem fog megváltozni a véleményed pár hét alatt... de remélem azért még van esélyem.

- A barátommá válni? - kérdeztem kíváncsian.

A kérdésre megrebbent a szeme, úgy mondta:

- Aha... barát, vagy valami ilyesmi...

Megpróbáltam elképzelni.

- Végül is nem lehetetlen - gondolkodtam hangosan.

Bakugo nem válaszolt, hanem tovább kortyolta a borát. Mikor kiürítette a poharat, kihajította a közeli kukába, mint egy vérbeli kosaras. Erre én is ledöntöttem a teám, és szintén bedobtam a poharam a tőlünk öt méterre álló szemetesbe.

Egy darabig egymásra meredtünk, majd kitört belőlünk a nevetés.

Mikor visszaértünk a hotelbe, Bakugo a szobámig kísért.

- Akkor szép álmokat, és ne feledd, a csapat fele holnapra már itt lesz - emlékeztettem.

- Tudom... és köszönöm, hogy velem töltötted a napot - mondta halálosan komolyan. - Életemben nem szórakoztam ilyen jól. Boldog karácsonyt.

Ahogy a folyosón néztem távoldó alakját, a fejembe ötlött, hogy ez a barátokká válás tényleg nem lehetetlen... Ha tudtam volna, hogy ez az este mekkora lavinát fog elindítani...

Yahho, mindenki! Gyorsan megírtam a negyedik, ünnepi részt, mert ezután holt ziher, hogy nem lesz rá időm az ünnepek végéig. Most jöhet majd az oc-s sztorim. Nem hinném, hogy abból sikerül gyorsan összedobnom az új részt, mert ahhoz fordítanom is kell, de annyira szeretném ;-; ! Ilyenkor utálom a karácsonyt. Miért van ennyi dolga az embernek? Hajj... Aztán a többi ficimmel is haladni kéne, mert az egyiküket olyan pofátlan módon zártam le, hogy az már nekem is fáj...

Ha bárki olvassa bármelyiket, üzenem, hogy sietek, és nem maradtok részek nélkül! Mára viszont csak egy oneshot és ez az új rész fért bele. Gomen.

Kellemes ünnepeket!