Először fel se fogtam. Szabadságon vagyok! Még aznap kiengedtek a kórházból, azzal a feltétellel, hogy nem terhelem meg magam semmivel. Elsőként visszamentem a hotelbe, és két év kihagyás után vettem egy csendes, magányos fürdőt. El se hittem, hogy ezt most én csinálom, és senki sem fog velem üvölteni miatta...

Az éjszakám mesés volt. A telefonomat lehalkítottam, a laptopom kikapcsoltam, és mindkettőt bezártam a szekrényembe. Egy hétig nem is akarom látni egyiket sem. Nem ébredtem sípolásra, sem telefoncsörgésre. Egyhuzamban aludtam nyolc órát, és álmodtam. Az álmomban is pihentem. Ez is csupán azt mutatta, hogy már nagyon hiányzott egy kis kikapcsolódás.

Mikor délelőtt felébredtem, nem láttam ismerőst a folyosókon, így nem álltam le senkivel se beszélgetni. Bepakoltam egy kis bőröndbe, s egyből a kocsihoz mentem. Kényelmes tempóban vezetve elhagytam a hotelt, majd magát a nyüzsgő várost is. Senki sem idegeskedett mellettem vagy mögöttem, hogy menjek gyorsabban, és előzzek. Csak én voltam, a rádió lágy hangja és a hegyek, amik közé egy óra elteltével beértem.

Halkan énekeltem az épp aktuális zeneszámot, ami szólt, ahogy végighajtottam a néptelen szerpentinúton.

Négy óra vezetés után végül megláttam a keresett helyet. A kicsiny település régimódi házacskái egy öt hegy közé mélyült völgybe épültek. A legutolsó jégkorszak hagyott itt egy tiszta vizű tavacskát, ami ide vonzotta az embereket még ötszáz évvel ezelőtt.

A külvilágból csak Monoma tudja, hogy innen származom. A családom nőágának minden tagja itt nőtt fel, és az itt lévő kicsiny szentély előtt kötött házasságot a szerettével. Anyám is itt esküdött örök hűséget apámnak, amit azóta sem szegett meg. Mert bár az a rettenetes ember tönkre tett minket, soha sem volt képes mást szeretni.

Igaz, nem tudta lebeszélni a szerencsejátékokról, anyám egy dologban rettenetes akarattal rendelkezett. Előbb halt volna meg, mintsem hogy megszegte volna a hagyományokat, így én is a családom házában születtem, ahogy ő, az ő anyukája, és így tovább. Én is itt nőttem fel, annak ellenére, hogy apám és ő rengeteget veszekedtek azon, hogy beköltözzenek-e a városba. Anyám csak akkor engedett, mikor kollégista lettem, és ideiglenesen elmentem innét. Akkor ő és apám is elköltöztek innét.

Viszont mikor rendeztem az adósságot, visszaköltözött ide, a régi házba, és azóta is békésen él a szüleivel. Egy ideig szerintem semmi komolyabba nem akar kezdeni. Neki most megnyugvás kell és idő, ami alatt feldolgozhatja a tönkrement házasságát, amiről ő egyáltalán nem tehet.

Én voltam az egyetlen, aki autóval hajtott végig a szűk utcákon. Leparkoltam a faburkolatú ház előtt, és kiszálltam a járműből. Mélyet szippantottam a fenségesen tiszta és friss levegőből. Minden porcikám ujjongva érezte ugyanazt: Itthon vagyok.

Végigsétáltam a kővel kirakott kis ösvényen, ami a bejárathoz vezetett. Hármat kopogtam az ajtón, és mosolyogva végignéztem a milliónyi ereszre aggatott szélcsengőn. Már gyerekkoromban is itt voltak. És minden új családtag születésekor feltesznek egy újat. A fűszer illatát a szél már elvitte, de a kicsiny, juharfából fából faragott virágok mindegyiken ott lógtak, jelezve, hogy a családban évszázadok óta csak lányok születtek.

A falu hagyománya szerint a szélcsengőre állatfigura kerül, ha fiú születik, és virág, ha lány gyermek örvendezteti meg a házat. A mi családunk virága rózsa, állata pedig farkas, habár a fenséges ragadozó vadat még soha sem kellett elkészítenie semelyik anyának.

Lábak tipegése hallatszott, majd valaki eltolta a rizspapírral és a gyerekkori festményeimmel díszített ajtót.

Anyám szeme megtelt könnyel, ahogy megpillantott.

- (Név)...! - kapta a szája elé mindkét kezét.

- Meglepetés - mosolyogtam rá, s a következő pillanatban hevesen megöleltük egymást.

- Miért nem szóltál, hogy jössz? Csináltam volna valamit, hogy megünnepelhessük - hüppögött.

- Direkt ezért - én is nehezen tudtam visszafojtani a könnyeimet. - Nem akartam, hogy törd magad...

- Ne butáskodj, nem lett volna fáradtság! - azzal elengedett, és összeborzolta a hajam. - Az egy szem lányom két év után végre hazajön, és ne csináljak semmit? Azt hiszem, pont van itthon egy kis édesség...

- Anya, mondom, ne fáradj. Egy tea bőven elég lesz - igyekeztem lenyugtatni.

A kicsiny nappaliba lépve megpillantottam a nagyszüleimet. Mikor észrevettek, az arcukon egyszerre terült szét egy boldog mosoly.

- (Név)! - örvendezett a nagyapám. - Hát hazajöttél!

- Sziasztok - mosolyogtam, és leültem melléjük, míg anyám elszaladt teát csinálni. Tíz perc múlva ő is csatlakozott hozzánk.

Rég beszéltem a családommal személyesen, így estig be sem állt a szánk. Idejét se tudtam mikor éreztem magam ilyen jól utoljára, és leírhatatlanul boldog voltam, hogy végre ismét láthatom a szeretteimet.

Mikor eljött az este és megvacsoráztunk, anyám beágyazott nekem maga mellett, a nagyapám pedig elment fürdeni, így kettesben maradtam a nagymamámmal.

- Na és, mikor kezdhetjük levágni az ágat a következő rózsához? - kérdezte, ahogy megigazította ősz haját.

Én erre zavartan felnevettem.

- Hát, tudod mama, még senkit sem találtam, aki miatt elkezdhetném... a munka minden időm elveszi, és nem hogy gyereket, de egy kapcsolatot sem tudnék most vállalni.

- Hát akkor mégis mikor fogom végre látni a dédunokámat? - görbült lefelé a szája.

- A jelenlegi állás szerint öt év, és sikeresen visszafizetem az adósságot.

- Az a szemét pernahajder! - pufogott, és ráncos kezével a kis asztalra csapott. - Én megmondtam édesanyádnak, hogy ne menjen hozzá egy ekkora csirkefogóhoz, de hát mit adtak a hegyek istenei... csak megházasodtak. Mert nem küldtek egyértelmű jeleket!

- A hegyek istenei? - döntöttem oldalra a fejem.

- Pontosan! - bólogatott hevesen. - Egyszerre küldtek jó és rossz jeleket. Nekem rosszakat, anyádnak meg jókat... eleinte nem tudtam, mit is akarnak elérni ezzel, de ma már sejtem a megoldást.

- És mire jutottál? - kérdeztem kíváncsian.

Hiába éltem azóta a modern világban, a gyerekkorom részét képezték a hatalmas hegyek, és azok ereje. A faluban mindenki tisztelettel és hittel fordult a minket körülvevő öt hegy felé esőért, jó termésért, egészségért, gyermekáldásért és békéért. Így hát az én életemben is nagy szerepet foglaltak el ezek a jellegzetes képződmények, nem csoda, hogy érdekelt a nagymamám véleménye, aki rendesen benne volt a témában.

- Hogy azért kaptunk rossz jeleket, mert édesanyád szenvedett és most is szenved valamennyire az apád miatt, ahogy te is - válaszolt szomorkásan. - Ám ha nem házasodtak volna össze, nem születtél volna meg. És ez a folyamat még ma is tart. Mert a hegyek nem hagyják, hogy egy gyermek szenvedésre szülessen. Tehát azt feltételezem, hogy miután visszafizeted apád adósságát, egy boldog élet fog rád várni. Nem tudom milyen formában, de boldog leszel.

Boldog leszek? Noha tudtam, hogy az ilyesfajta hit és gondolatmenet már régen nem ér egy fabatkát sem a jelenlegi világnak, nekem sokat jelentett. És ha a nagymamám ezt mondta... akkor én is képes vagyok elhinni.

A hetem békésen telt. Pont, ahogy szeretem. Segítettem anyámnak a ház körül, és találkoztam a régi barátaimmal. A legtöbben megházasodtak, vagy eljegyezték őket, néhányuknak már megszületett az első gyereke is. Ők már visszatértek ide, vagy el se mentek. Ahogy én is akartam régebben...

Észre se vettük, hogy szaladt az idő, s eljött a szabadságom utolsó napja. Az egész falu eljött könnyes búcsút venni tőlem.

- (Név), akkor öt év, és már a barátoddal fogsz hazatérni? - kérdezte szipogva Sakura.

Annak ellenére, hogy két évvel idősebb nálam, ugyanakkora bőgőmasina maradt, mint kiskorunkban.

- Nem biztos - veregettem vállon, mivel látszott rajta, hogy támogatásra vágyik. - Haza fogok térni, de nem hinném, hogy addigra lesz bárkim is...

- Ne aggódj! - nevetett fel Gou. - Ha nem találsz senkit, én még itt leszek neked!

Páran felnevettek, ahogy a fiatal látványosan kisimította kissé hosszú, fekete haját az arcából. Velük együtt kacagtam én is. Imádtam őket. A barátaim, a családom... mindenem itt volt. És ott ahova megyek, valószínűleg nem vár semmi.

Szorosan megöleltem anyámat és a nagyszüleim, majd beszálltam az autóba, és hosszasan integetve kihajtottam a kis házak közül. Egész úton vidáman gondolkodtam ezen a csodálatos héten. Olyan feltöltődést adott, amit sehol máshol nem tudtam volna megtalálni.

A kormányon dobolva, hangosan énekeltem a rádióban felhangzó számokat, és sokszor felnevettem, ahogy visszaemlékeztem a napokban elhangzott beszélgetésekre és viszontlátásokra.

Szinte fel sem tűnt, hogy behajtottam a városba, ahol a banda jelenleg állomásozott. Csak akkor fogtam fel, hogy mi vár rám ismét, mikor leparkoltam a hotel előtt.

Nagyot sóhajtottam, és a hét emlékeiből erőt merítve kipattantam a kocsiból. A bőröndömmel együtt bementem a bejáraton, köszöntem a portán, majd a lifttel megindultam felfelé. Amikor kiléptem a folyosóra, megpillantottam Minát és Eijirot. Mikor a szerelmespár meglátott, egyszerre kiáltottak fel.

- (NÉV)!

Hozzám rohantak, és minden teketória nélkül rám vetették magukat.

- Mi-Mi az? Sziasztok.. - hebegtem meghökkenve, ahogy megállás nélkül ölelgettek engem.

- Azt hittük, örökre megléptél! - zokogta Mina.

- Se üzenet, a telefonod nem elérhető, semmi e-mail... - sorolta Eijiro a bűneimet.

- Öhm... azt mondtátok, szabadságra mehetek... Elnéztem a naptárat? - kérdeztem.

- Dehogy nézted, tényleg csak holnap kell kezdened, de fogalmunk sem volt, hová lettél!

- Bocsánat, nem tudtam, hogy emiatt szólnom kellett volna...

- Semmi gond - engedett el Eijiro. - A lényeg, hogy itt vagy. Szólok Jiroéknak...

- Várj, megyek veled! - eresztette el a derekamat Mina is, és a barátja után sietett. - Te meg el ne tűnj még egyszer, (Név)-chan!

- Rendben! - intettem utánuk.

Nem hittem volna, hogy hiányozni fogok ennek a bagázsnak. Elvégre szabadságon voltam, így ők se tudtak túl sok mindent csinálni. Lehet még egyszer elmentek abba a fürdőbe, esetleg éttermekbe... Vagy csak egyszerűen élvezték a csendes hetet.

Már kotortam volna elő a kártyámat az ajtómhoz, de meglepődve láttam, hogy az nyitva van. Gyanakodva megfogtam a kilincset, és óvatosan benyitottam.

Bakugo törökülésben ült az ágyam közepén. Egy egyszerű fekete trikót és farmernadrágot viselt. A lábán még csak zokni se volt.

- Szervusz Bakugo. Mit keresel itt? - kérdeztem. - Ősz van. Így meg fogsz fázni.

Erre ő felmordult és rám emelte vörös tekintetét. Pislogtam párat, mire az arcán egy hatalmas vigyor terült szét. Lassan lekászálódott az ágyamról, és lazán mellém lépkedett.

Halkan becsukta az ajtót, s egy kattanás jelezte, hogy be is zárta. Aztán előtört belőle az igazi énje.

Megragadott a csuklómnál fogva, de olyan erősen, hogy döbbenetemben még a bőröndömet is elengedtem. A falnak taszított, és olyan közel hajolt hozzám, hogy hallottam minden egyes lélegzetvételét. A szemei szinte vérben forogtak, olyan vegytiszta volt a düh, amivel rám nézett.

- Hol voltál? - sziszegte rekedten.

- Szabadságon - nyüszítettem. - Bakugo, engedj el! Ez fáj!

- Kurvára leszarom! - üvöltötte, és meg erősebben megszorította a kezemet. - Hol voltál?!

- Mondtam, hogy szabadságon!

- Ez nem válasz! Hely nevet vagy neveket akarok hallani itt és most! Ezt nem csinálhatod, hogy elmész, és egy üzenetet se hagysz, én meg azt se tudom, hogy élsz-e vagy halsz! Hol volt a telefonod?!

- Itt hagytam...

- Remek! (F/n) (Név) baszik felvenni velünk a kapcsolatot, miért is, hiszen szarunk rá, nem érdekel minket, hogy épp ki öli meg egy sikátorban, vagy rabolják ki és erőszakolják meg valami klubban!

- Te azt hiszed bulizni mentem? - szörnyedtem el.

- Bárhova mehettél, és én semmit se tudtam erről! Azt hittem itt maradsz, elmész párszor kávézni, vagy mit tudom én, de szem előtt leszel, és én talán... talán...

- Talán? - kérdeztem oldalra döntve a fejem. Annyira kíváncsi voltam a mondat végére, hogy még a csuklómba nyilalló fájdalomról is elfeledkeztem pár másodpercre.

Bakugo tekintetéből egyik pillanatról a másikra kiveszett a méreg, s elengedett. Megfordult, az ágyhoz trappolt, és lerogyott rá.

- Semmi... istenem... mi a faszt csinálok...

Most már totálisan össze voltam zavarodva. Miről beszél ez? Óvatosan tettem felé egy lépést, mire rám nézett.

- Soha többet nem csinálsz ilyet, megértetted?

Parancsnak hangzott, de a hangja inkább volt megfáradt és könyörgő. Sose hallottam még így beszélni. Mitől készült ki ennyire? Ilyen szinten bántja az, hogy azt mondtam, utálom?

Gyorsan kivertem ezt a gondolatot a fejemből, mert logikailag sehogy sem állta meg a helyét annak a Bakugonak a személyében, akit ismertem. Helyette odamentem hozzá, és leültem én is az ágy szélére.

- Rendben, legközelebb hagyok üzenetet - mondtam lassan. - És bocsánatot kérek, amiért nem mondtam semmit, mielőtt elmentem volna.

Pár másodperces csend után Bakugo megszólalt:

- Megbocsátok, de csak azért, mert te is megbocsátottál... - morogta, majd: - Hova mentél?

Erre nyeltem egyet. Nem akartam elmondani neki, mert semmi köze nem volt ahhoz, hogy hol voltam és hogy mit csináltam ott.

- Haza.

Erre sóhajtott egyet, majd felállt, és az ajtóhoz ment.

- Akkor ne mondd el - morogta. - Ha ennyire nem akarod...

Azzal kiment és becsukta maga mögött az ajtót.

Katsuki végigsétált a folyosón, s esztelenül dühös volt magára. Nem neki találták ki a nyomozást, így semmit sem tudott megtudni ebben a két évben (Név) származásáról. Azt hitte, valahol itt lakott a városban, de ha napokra eltűnik, az nem azt jelenti, hogy a közelben él a családja. Azt se tudta, milyen családi háttérrel rendelkezik. Vannak testvérei? A szülei együtt vannak vagy elváltak? Hol lakhatnak? Ismer valakit, aki fontos neki? Miért dolgozik itt? Ezerszer jobb munkákat találhatna...

Kérdések kérdések hátán. És egyikre sem tudta a választ. Egy dologban azonban biztos volt. Látta (Név) éjjeliszekrényében a saját kezűleg készített naptárat, amin már vagy hétszáz nap ki volt húzva. Pont annyi, amennyi ideje itt dolgozott. Két év... és öt évnyi kis kocka állt még üresen a gondosan összeragasztgatott papírlapokon. Öt év, s az utolsó négyzetben bolhabetűkkel, (Név) jellegzetes írásával két szó volt odafirkantva: Szabad vagyok.

Öt éve volt. S azután (Név) úgy fog eltűnni, mint füst a szélben, ahogy most is csinálta. Bele kell húznia, hisz így is túl sok időt pazarolt már el az érzéseivel való küzdelemre.

Yahho, mindenki! Wow, már a harmadik résznél tartok. Kicsit beletúrtam Reader-chan családi hátterébe, amiért elnézést kérek! De nem tudom olyan személytelenre írni a sztorit, és utálom is az olyan történeteket, ahol szegény kis Readernek személyisége sincs, nemhogy karakterfejlődése... Szóval nesze neked család és érzelmi háttér.

Azért remélem ettől még el lehet viselni. Igyekszem ezzel a sztorival is, habár nem vagyok olyan gyors, mert jelenleg ez az utolsó, amivel foglalkozok. Sőt, ezt már inkább pihenésképp írom, mert beleőrülök a családfa rajzolásba és a BakuDeku előkészítésébe. Valaki olvassa mindkettőt? Azoknak üzenem, hogy már csak kilenc nap és érkezik! Szóval készíthetitek magatokat még egy évadnyi nyálas szerelemre a második generációval megspékelve 😉.

Minden jót, sok Bakut!