A fejemben lüktető fájdalom egész elviselhető volt ahhoz a kínhoz képest, amit az alhasamban éreztem. Felnyögtem, de a következő pillanatban beharaptam az ajkam. A legkisebb mozdulat is fájt.

– (Név)? (Név), hallasz engem?

– Anya... – motyogtam, miután elképesztő agymunka árán azonosítottam a hangját.

– (Név)! Az istenekre, (Név)!

Résnyire nyitottam a szemem, mire könnyáztatta arcával találtam szembe magam. Látszott rajta, hogy nagyon megviselt, és legalább két napja nem aludhatott rendesen.

– Kislányom... – suttogta elfúló hangon, és óvatosan megsimította az arcomat. – Hogy érzed magad?

– Fájok – közöltem rekedten. – Úgy kábé... mindenhol.

– Azonnal szólok az orvosnak! Addig ne menj sehova – kiáltotta, mint akinek csak most jutott eszébe.

– Mégis hova mennék? – sóhajtottam.

Teljesen kinyitottam a szemem, s egy betegszobában találtam magam. Fertőtlenítőszag, fehér falak, az éjjeliszekrényen egy gézköteg, pár sebtapasz, meg egy vesetál. Kórházban voltam. Rajtam kívül senki sem volt itt, a mellettem lévő ágy érintetlenül állt.

A karomba infúzió csöpögött, s ahogy lábam felé pislogtam, azt hittem, elhányom magam. Az oldalamból egy majdnem slag vastagságú cső lógott ki, amit most, hogy megpillantottam, már éreztem is.

– Bassza meg... – motyogtam, és a plafonra néztem.

Pár pillanat múlva kinyílt a kórterem ajtaja, s egy fekete hajú, szemüveges orvos lépett be.

– Látom, magához tért – ment az ágyam végéhez, hogy felemelje a kórlapomat. – Hogy vagyunk?

– Szarul.

–Kérem, konkrétabb válaszokra lenne szükségem. Arra emlékszik, hogy mi történt?

Anyámra pillantottam, aki a doki nyomában volt eddig, s most újra visszaült mellém.

– Az apám meglőtt.

– Nagyon szófukar kedvében van, azt látom.

– Csodálja? – nyögtem. – Fáj az egész hasam, a fejem, és zsibbadok mindenhol.

– A zsibbadás és a kábultság a fájdalomcsillapító miatt van. Nagyjából tizenkét órája volt nagyműtéte, ezért természetes még az altató hatása alatt lévő fájdalom is.

– És mi a fenének áll ki belőlem egy komplett locsolócső?

– A folyadékot szívja le, és stabilitást ad az átkötött szalagoknak.

– Mit csináltak velem? – kérdeztem, s kezdtem megijedni. – Milyen műtét? Tudtommal csak meglőttek, aztán be kellett varrni a sebet, nem igaz?

– Mivel a lőfegyver teljes elsülési ereje nyomta magába azt a golyót, örülhet, hogy még él – mondta az orvos, s miután bekarikázott valamit a kórlapon, visszaejtette azt az ágy végébe. – Hatalmas mázlija volt, hogy nem sérült meg a gerince.

– Jó, király, és a többi? – kezdtem el sürgetni. Hiába éreztem magam úgy, mint akit épp nagyon durván megvertek, tudni akartam, hogy mim sérült meg, miután az az elmebeteg meglőtt.

– A medencecsontja eltört, de szerencsére sikerült visszaállítanunk, s pár év múlva már érezni sem fogja. Kíméletes mozgás, és maradéktalanul össze fog forrni. A komolyabb problémát a méheltávolítás jelentette...

– Mi van?

– Kénytelenek voltunk hasi felmetszést alkalmazni, ezért fáj annyira az alhasa. Ne aggódjon, ennek sem fog komoly nyoma maradni, az ülőfürdőtől és bármifajta nemi élettől viszont négy hétig tartózkodjon.

– Nem fog komoly nyoma maradni? – suttogtam rekedten.

Azt hittem ez nem igaz, ez csak valami beteges lidércnyomás, ami nem történik meg velem.

– Eltávolították? Az egészet?

– Igen. Kénytelenek voltunk, a golyó teljesen szétroncsolta, s mivel életveszély állt fent, nem tehettünk mást. Az édesanyja is mondta, hogy próbáljuk menteni a menthetőt, de a méhe jelen esetben nem tartozott ezek közé.

A férfi feljebb tolta orrán a szemüvegét, s hirtelen elszomorodott.

– Nem ez az első ilyen esetem. Jól tudom, mit él át ilyenkor egy nő, főleg aki szeretett volna még szülni. Nagyon sajnálom, hogy így végződött az ügy.

*

Az elkövetkező pár napban alváson és síráson kívül nem sok mindent csináltam. Anyám legtöbbször mellettem volt, s engem próbált vigasztalni – sikertelenül. Annyi fájdalomcsillapítóhoz jutottam, amennyihez csak lehetett. Amíg aludtam, addig sem gondoltam semmire, addig sem éreztem semmit.

Soha nem lehet gyermekem. A tény, hogy ezt el kell fogadnom, maga volt a pokol. Nem mertem rá gondolni, mégis, ez töltötte ki a fejem minden szegletét. Sajgott a szívem, s ezen a hírek sem segítettek, amiket a családom hozott.

Az apámat letartóztatták súlyos testi sértés, gyilkossági kísérlet, drogfogyasztás, emberkereskedelemben való részvételi kísérlet, valamint  tiltott fegyverbirtoklás és használat vádjával. Semmi esélye nem volt menekülni.

Gou, Sakura, Eichi és Jun is meglátogattak, akik elmesélték, mi történt azután, hogy elvesztettem az eszméletem.

– Hát, mikor apád meglőtt, én is rálőttem – kezdett bele Gou. – A bal vállát találtam el, amit mint kiderült, javíthatatlanra roncsoltam. Élete végéig elég kemény karfájdalommal fog élni.

Az utolsó mondatot sötét kárörömmel jelentette ki.

– A bokája félig-meddig rendbe fog jönni – vette át a szót Eichi. – Nagyon sajnálom (Név). Ha előre tudom, hogy ez lesz, inkább simán fejbe lövöm.

– Nem lett volna jó, ha gyilkossá válsz – legyintettem hanyagul. – Így legalább átéli majd a töredékét annak, amit velünk tett...

A negyedik nap voltam először hajlandó látni őket. Addig nem bírtam volna a szemükbe nézni, hisz a nagyszüleimmel is alig tudtam beszélni – főleg mivel mindketten sírtak. A csövet hála égnek már kihúzták a hasamból, és kezdett visszatérni az étvágyam is. Igaz, szerintük így is alig ettem valamit.

– Amit veled tett – szorította meg a kezemet Sakura. –, sosem fogjuk neki megbocsátani. De mindent meg fogunk tenni, hogy közösen túl tegyük magunkat rajta, rendben?

Mereven bólintottam.

– Nekünk viszont mennünk kéne – nézett Jun az órájára. – A rendőrség szeretne hármunkat még egyszer kihallgatni.

– Menjetek nyugodtan, én még maradok – mondta Sakura.

Gyorsan megcsókolták egymást a férjével, majd a srácok elbúcsúztak tőlem, és kisorjáztak a kórteremből. Mikor becsukódott mögöttük az ajtó, legjobb barátnőm felém fordult.

– (Név)... el se merem képzelni, mit élhetsz most át, de tudnod kell, hogy rám mindig számíthatsz.

– Ahogy mindig... – kuncogtam erőtlenül.

– Igen, már kislánykorunkban is kihúztuk egymást a bajból. Én téged, amikor megettél egy egész üveg lekvárt, és az öreg Waramu-sensei bottal kergetett végig téged az egész falun... te meg engem, valahányszor leestem valahonnét. Emlékszem, egyszer még a kútból is kiszedtél.

– Az kemény munka volt ám!

– Igen – nevetett fel halkan. – De én most nem erre gondoltam. Hanem arra, hogy ha a pároddal majd szeretnétek gyermekeket, örömmel leszek a béranyátok, ha szeretnéd.

Megrendülve néztem rá.

– Te komolyan... megtennéd ezt értem? – kérdeztem, és nehézkesen felültem az ágyban. Arcomat könnycsíkok szántották végig, a mai napon vagy harmadszorra. De most végre nem bánatomban sírtam.

– Hát persze, hogy megtenném! – Sakura hangja elvékonyodott, és sűrűn kezdett pislogni. – Csak nem az elkövetkező nyolc hónapban, mert jelenleg foglalt vagyok...

– Micsoda? – úgy megdöbbentem, hogy még a sírást is abbahagytam egy percre. Hitetlenül elvigyorodtam, a héten először. – Azt ne mondd, hogy...

– De igen – bólogatott hevesen, és kicsordultak a könnyei.

– Jun tud már róla? – kérdeztem.

– Igen, tud róla, hogy várandós vagyok, de te vagy a második, aki megtudja... és az első, akinek elmondom, hogy a nőgyógyászom szerint ikrek lesznek – suttogta titokzatosan.

– Te most szívatsz – hebegtem. – Sakura, ez csodálatos!

– Igen, tudom... – gyorsan elővett egy zsebkendőt, és kifújta az orrát. – És nem hagyhatom, hogy játszótársak nélkül nőjenek fel... szóval tényleg, számíthatsz rám. Örömmel leszek béranya, ha te is beleegyezel...

Zokogva öleltem át, mire ő is átkarolt engem.

– Köszönöm... köszönöm – sírtam.

Tudtam, hogy Sakura sosem hagyna cserben, de hogy egy ekkora áldozatot meghozzon... örökké hálás lehetek majd neki.

*

https://youtu.be/yG1NKge4Z2Q

Csak akkor akartam ránézni a telefonomra, miután hazaengedtek. Erre viszont végül nem volt szükségem, ugyanis mikor anya leparkolt a házunk előtt, Denki, Mina és Eijiro egyszerre tapadtak rá az autó ablakára.

– (NÉV)!

– Hadd nyissam már ki az ajtót! – kiabáltam ki nekik, mire ők észbe kaptak, és odébb ugrottak. – Mit kerestek ti itt?

Mikor kiszálltam a járműből, egyszerre heten ugrottak a nyakamba.

– Annyira aggódtunk!

– Mi volt veled?! Senki nem mond semmit!

– Miért mentél el olyan hirtelen?!

– Hagyjátok már! – szólt rájuk Jiro, aki elsőként engedett el. – Műtétje volt, ne nyírjuk még ki!

– Még? – nevettem.

– Nagyon féltünk, mi lett veled – mondta komolyan. – Összesen annyit tudunk, hogy súlyosan megsérültél.

– Igen, az apám hasba lőtt...

– MICSODA?!

Erre mindeni elengedett. Elrettenve meredtek rám, remélve, hogy csak tréfálkozok.

– Maradjatok már! – csattant fel Bakugo, aki eddig a házunk teraszáról figyelte a viszontlátást. – Menjünk be, s ott mindent elmesél.

Mikor a tekintetünk találkozott, láttam rajta, hogy négyszemközt is szeretne velem beszélni. Bementünk, s miután Mina, a banda, Shoto és Neito letelepedtek a nappaliban, mesélni kezdtem. Remek közönség voltak. Látszott rajtuk, hogy minden szavamra figyelnek, semmit sem akartak kihagyni. Mikor ahhoz a részhez értem, hogy apám anyára szegezte a pisztolyt, majd hasba lőtt vele, Mina és Denki még fel is sikoltottak.

A tény, hogy nem lehet rendesen gyermekem, szinte mindannyiukat megríkatta. Még Shoto és Jiro is erősen szipogtak.

– És ti? Hogyhogy itt vagytok? – kérdeztem, miután mindenki kibőgte magát.

– Hát, a koncert után Midoriya és Ochako-chan mondták, hogy megléptél valahova – fogott bele Jiro. – Visszamentünk a lakókocsihoz, ahol megtaláltuk a kiborult vizet, meg egy rövid üzenetet, miszerint visszajöttél az országba.

– Először azt se tudtuk, hova kapjunk – nevetett fel Sero. – Aztán talán fél óra múlva Monoma felhívta Bakugot.

– Én szedtem össze őket – vallotta be Neito. – Repülőre szálltunk, ahol aztán Bakugoval elmeséltük a háttérsztoridat. Tudtam, hogy mindenkire szükség lesz ahhoz, segítsünk neked ezt végre lezárni. Azt bánom, hogy túl későn érkeztünk... apád ellen azért mindannyian tanúskodtunk, s némi pénz fejében már óvadékot sem hagytak neki letenni. Nem mintha lenne bármi esélye fizetni.

– Értem...

– Miután megérkeztünk, rögtön ide kalauzoltam mindenkit – mondta bűnbánóan Neito.

– Nagyon szép helyen laktok, (Név)-chan – szólt közben Mina. – És te ezt nem akartad megmutatni nekünk!

– A magánéletem nem a munkám része – vontam meg a vállam.

– De most már igen! – kiáltott fel a rózsaszín hajú. – El kell fogadnod, hogy nem a munkáltatóid, hanem a legjobb barátaid vagyunk, akik mindig segíteni fognak neked, bármiben kell!

A többiek mind helyeslően bólogattak.

– Nélküled nem találtunk volna ismét egymásra – karolta át Shoto Denkit, aki szinte dorombolva bújt a karjaiba. – Ezután bármiben számíthatsz ránk.

Gyorsan letöröltem egy újra feltörő könnycseppet, és mosolyogva rájuk néztem.

– A szavatokon foglak!

Neito, Shoto, Mina és a banda tagjai estefelé elindultak a faluban lévő egy szem vendéglőbe, ahol szállást foglaltak. Bakugo és én hátramaradtunk. A szőke szokatlanul csendes volt egész délután, amit rossz jelnek véltem. Most viszont végre hajlandó volt megszólalni:

– Visszajöhettél volna, hogy lerángass a színpadról, és ketten mehessünk – morogta halkan. – Akkor megtudtalak volna védeni...

– Katsuki, ez nem a te hibád.

Erre megtorpant. Megfogta mindkét kezemet, és szembe fordított magával.

– Megígértem, hogy nem hagyom... nem fogom engedni, hogy még egyszer bajod essen, erre tessék... én vagyok a legrosszabb – a hangjából sütött az önutálat, amitől elszomorodtam.

– Nem te tehetsz róla – ismételtem magam. – Én voltam olyan idióta, hogy kitört belőlem az indulat, és nem figyeltem, hogy mi van apám kezében.

– Az a mocskos féreg... ha előbb ismerlek meg...

– Akkor minden más lett volna, igen – adtam neki igazat, és óvatosan megérintettem az arcát. Szelíden belesimult az érintésembe, vörös szemei furán csillogtak.

– Hajlandó lennél adni nekem még egy esélyt? – kérdezte halkan.

Mélyen a szemébe néztem. Ott álltunk az öt hegy között, a főutca poros útján, nem törődve a minket körülvevő világgal. A nyári naplementében végigsurranó szélre csilingelve válaszoltak a teraszokra aggatott csengettyűk, a faragott figurák megbillentek.

– Még az elsőt sem játszottad el – mosolyogtam rá.

Mintha mindig is erre várt volna, egy őszinte vigyor kíséretében hozzám hajolt, s megcsókolt. Ezúttal végre volt időm viszonozni. Ujjainkat összekulcsolta, nekem pedig sikerült végre úgy éreznem, hogy talán, talán egy nap tényleg minden rendbe fog jönni, és nem fog ilyen fájón hiányozni mindaz, amit elvesztettem.

Mert ő itt van mellettem.

VÉGE

Yahho, mindenki! Hát, ennek a történetnek is a végére értem. Érdekesen alakult, mit ne mondjak, sok dolgot nem így terveztem el benne. De ez most egy olyan lezárást kapott, amik meghagyják a további történéseket az olvasók fantáziájának. Egy gyors körbekérdezés és gondolkodás után végül úgy döntöttem, nem lesz epilógus, mert ez egy megfelelő végszó volt minden karakter számára, úgy hiszem.

Nagyon örülök, hogy akik olvasták, azoknak tetszett, a kommenteken még mindig hatalmasakat tudok nevetni. Köszönök minden hozzászólást, szavazatot, és azokat az üzeneteket meg fanartokat, amiket kaptam ehhez! A legszuperebb érzés, hogy ilyen király olvasóim vannak!

Továbbra is minden jót, és mindenkinek sok Bakut!

Zenia