– Szia (Név), hogyhogy nem a színpad mellett vagy? – kérdezte Neito, mikor felvette a telefont. – Nem hallom a háttérből az üvöltést. Pont a zárókoncertet hagyo...

– Told ki még egy hónappal az adósságot! – szakítottam félbe, és majdnem kiejtettem a telefont a kezemből, ahogy a kormányt eltekertem jobbra, hogy bevegyek egy kanyart. – Kell repjegyre!

– Mi van? Most ki zúgott bele Shotoba?

– Ez nekem kell!

– Mert?

– Hosszú sztori, de visszamegyek Japánba.

– Most?!

– Most!

Neito hangja egy pillanat alatt megváltozott.

– Mi történt? – kérdezte halálos komolysággal.

– Apám hazament.

– Uram irgalmazz.

– Pontosan. Anyám és a nagyszüleim egyedül vannak vele, a falu szerintem nem tud róla, mert akkor már kikergették volna az országból is.

Neito nagyot sóhajtott.

– Mikor megy a géped?

– Fél óra múlva – válaszoltam, és a közlekedési lámpára tojva majdnem összecsattantam egy kamionnal.

– Megint úgy vezetsz, mint egy őrült?

– Busz után egy bérelt autó olyan mint a roller. Könnyed.

– Egek, mi lesz ebből... (Név) – rövid szünetet tartott, majd csendesen mondta: – Vigyázz magadra.

– Értettem – válaszoltam lassan, majd kinyomtam a telefont.

A reptér melletti gyógyszertárban szereztem egy doboz altatót, amit a gépen ülve azonnal felbontottam. Elolvastam a hatás hosszát, s mivel egy jó tizenegy órás útra számíthattam, bevettem rögtön három szemet. Tíz perccel felszállás után elnyomott az álom, amiből hála égnek nem tudtam felébredni.

Leszállás előtt két órával keltem, teljesen kipihenten, és még annál is idegesebben. Amíg a gép az alkonyban vöröslő felhőket szelte át, én a laptopomról rögtön egy autót rendeltem a reptérre.

Az árak majdnem mínuszba vágták az összes számlámat, de nem érdekelt. Nem tudtam, mit akar az apám otthon, de egy biztos: Nem a hiányérzet és a szeretet csalta haza. Rettegtem, hogy megint egy adósságot akar a nyakunkba sózni. A jobbik eset az lett volna, hogy pénzt kunyerál. Nagyon reménykedtem az utóbbiban, s abban, hogy nincs nála fegyver. Egy pisztoly vagy puska ellen nem sokat érnék egy szál zsebkéssel. Eszembe jutott, hogy Gou apja régebben vadászott, mielőtt elszakadt volna az egyik térdszalagja. Neki talán még van használható fegyvere.

Mire leszálltam Tokyoban, a nap végleg lebukott a kontinens felé. Nem tétováztam, azonnal volán mögé ültem.

Ahogy beértem a hegyek közé, az éjszakai sötétség teljesen belepett. Itt már nem voltak utcalámpák, csupán pár macskaszem villant fel a reflektor fényében. A szerpentinen nem hajthattam túl gyorsan; nyugtalanul kapartam a kormányt. Még a szél sem borzolta a fák lombjait, a motor zúgásán kívül mély csend volt. Életemben eddig csak egyszer féltem ennyire.

Éjfél felé érkeztem meg a falu határához. Mikor megközelítettem az első házakat, leállítottam a motort. Nem kockáztathattam meg, hogy bárkit felébresszek.

Régóta tisztában voltunk vele, hogy itt Gou az egyetlen, aki képes egy sorozatért éjjel egyig fennmaradni, így az ő házukhoz lopakodtam. A huszonkét éves srác tényleg a tévé előtt ült, kezében egy kiürült chipses zacskót gyűrögetett. Halkan bekopogtam a nappali ablakán, mire felém pillantott. A következő pillanatban felkiáltott meglepetésében, és élénk mintás babzsákjáról felpattanva az ablakhoz ugrott.

Mutattam neki, hogy nyissa már ki azt a rohadt üveget, mire engedelmeskedett.

– (Név)! – hebegte, de én rögtön a szájára tapasztottam a kezem.

– Majd bent! – suttogtam neki.

Bólintott, és odébb állt, hogy átkecmereghessek az ablakpárkányon.

– Mit keresel itt? – kérdezte, miután becsukta az ablakot.

– Apám hazajött.

Döbbent arcát látva hozzátettem:

– Szóval tényleg nem tudtok róla. Sejtettem, miután anya azonnal hazahívott.

– Mikor tudtad meg? – hebegte Gou.

– Tegnap hívott, tehát legalább huszonnégy órája itt van.

– Senki se vette észre! Anyukád csak annyit mondott, hogy a mamád nem érzi valami jól magát, és otthon marad ápolni... Fel sem tűnt!

Gou a fogát csikorgatta mérgében.

– Azonnal szólnunk kell mindenkinek!

– Ne! – ragadtam meg a vállait. – Mi van, ha apa sakkban tartja anyát valamivel? Szólt volna nektek, ha nincs semmi komoly!

Gou gyorsan végiggondolta a lehetőségeket. Végül bizonytalanul megszólalt:

– Az a gond, hogy nem tudunk semmit. Ha tisztában lennénk vele, hogy apád miért jött vissza, és miért nem szólt senkinek... annyit tudok csupán levonni, hogy valami nagyon mocskos dolog van készülőben. Anyukád nem akarod felhívni?

– Nem hinném, hogy fel tudná venni biztonságosan –morfondíroztam. – Oda akarok menni napkeltéig.

– Veled megyek – jelentette ki a fiatal férfi. – Meg szólok Sakura férjének is, és felhívom Eichit.

– Nem akarlak bajba sodorni titeket! – csattantam fel.

– Én meg nem akarom, hogy megölesd magad! – vágott vissza. – Nem tudjuk, mit akar az apád, így minél több lőfegyvert ismerő ember van toppon, annál jobb. Szóval telefonálok.

Megadóan felsóhajtottam, és körbenéztem a szobában. A falak rozsdabarna színe alig látszott ki a fotók alól, amik gyerekkorunktól kezdve készültek, s folyamatosan töltötték fel Gou szobáját. A babzsák mellett állt a halványkék kanapé, amit szinte sosem használt, de mivel gyakran nála iszogattak hétvégente, megtartotta a vendégeknek. A fehér szőnyeget néhány folt tarkította, amiket már savval sem lehetett kimarni egy-két durvább buli után.

– Apád puskái még megvannak? – kérdeztem, mire felnézett a telefonjáról.

– Te aztán tényleg régen jártál itt – vigyorgott rám, mire összevontam a szemöldököm.

– Oké, oké – emelte fel védekezőn a kezeit. – Pince.

Nem kellett többet mondania, rögtön megindultam a lépcső felé.

– Lőszer a jobb fiókban, és hozz fel hangtompítót is! – kiáltott még utánam.

Mire visszaértem, ő már lerendezte mindkét telefont. Nem kellett sokat magyarázkodnia, Eichi és Jun villámgyorsan reagáltak, még ha legszebb álmukból is rázta fel őket. Nemhiába, itt mindenki rühellte az apámat, hiszen tönkrevágta anya házaséletét.

– Fél óra és itt lesznek – tájékoztatott Gou. – Addig kérsz valamit?

– Nyugtatód van? – kérdeztem.

– Aaaz most nincs. Bocsi. De tudok adni nasit, meg maradt az ebédből rizses hal. Esetleg valamit inni?

– Csak egy pohár vizet kérek.

– Rendicsek!

Amíg kiszaladt a konyhába vízért, leültem a kanapéra, s nyugtalanul kipillantottam az ablakon. A házunk nem látszott innét, mert az utca másik végén állt, de azért továbbra is kifele bámultam. Közben Gou is visszatért a vízzel.

– Köszi – mondtam, mikor átnyújtotta nekem a poharat.

– Ugyan, nem tesz semmit.

Lehuppant a babzsákra, és rám nézett. Pár másodpercig csendben voltunk, majd ő szólalt meg:

– Most örökre ki szeretném űzni a völgyből ezt a szemetet – morogta.

– Én azt hittem, hogy három éve örökre lelépett – nyögtem, és hátradöntöttem a fejem.

– Most le fog, hidd el. Ha pedig csinált valamit bárkivel nálatok, Chiyoko el fogja intézni, hogy minimum húsz évre hidegre tegyék.

– Sikerült a diplomája?

– De még mennyire! Summa cum laude minősítést nyert el, ami az ügyvédi pályán elég kiemelkedő.

– Az igen! Ne felejtsek el gratulálni neki. Nem akarom megbántani.

– A falu kis zsenije, tudod, hogy sosem haragudna rád.

Ezután ismét letelepedett közénk a csend. Némán hallgattuk a tücskök ciripelését, és vártuk, hogy Jun és Eichi megérkezzenek. Húsz perc múlva végre halkan kopogtak az ajtón. Gou és én egyszerre pattantunk fel, és rohantunk az ajtóhoz.

Gou félrehúzta a nádszálas bejáratot, és betessékelte a két férfit. Velük jött Sakura is.

– (Név) – sikkantott halkan, és szorosan megölelt. – Hát tényleg... igaz, amit Gou mondott?

Riadt tekintetét látva elszomorodtam.

– Igen – bólintottam kelletlenül.

Eichi vállig érő, sötétbarna haja copfba volt kötve, az övén pisztoly lógott. A srác, aki csak azért szerezte meg a fegyvertartási engedélyt, hogy a hátsó kertjükben konzervdobozokra lövöldözhessen, halálosan komoly képet vágott.

– Nem fogok megkönyörülni rajta, amint bebizonyosodik, hogy valakit megsebesített, vagy veszélyt jelent bármelyikünkre – jelentette ki.

– Azt hiszem, én ugyanezt mondhatom – jelentette ki Jun, és átvette Goutól az egyik puskát. – Régen voltam vadászni, de azért még fenyegetően nézek ki fegyverrel, ugye? – kérdezte, és grimaszolt egyet, mire mindenki halványan elmosolyodott.

– Akkor... mindenki készen áll? – kérdezte Gou, és odadobta nekem a harmadik puskát.

– Igen.

– Naná!

– Menjünk – mondtam, és a hátamra dobtam a fegyvert. – Én is régen lőttem már veletek, és nem vagyok egy jó célzó... de remélem, nem is kell majd lőnöm.

– Imádkozunk érte – mondta remegő hangon Sakura. – Megpróbálok elérni mindenkit, hogy senkit ne érjen váratlanul semmi – mondta, és felmutatta rózsaszínre festett mobilját.

– Ez egy logikus ötlet – helyeseltem.

– Tudod, hogy rám mindig számíthatsz – mosolyodott el, és hátrafötörte egyik göndörített, sötét hajtincsét.

– Akkor induljunk – néztem a fiúkra.

Jun gyorsan megcsókolta Sakurát, majd utánunk ő is kilépett az éjszakába.

– Vigyázzatok nagyon! – búcsúzott Sakura.

– Nem is kérdés!

Halkan osonva, a kertek alatt közelítettük meg a házat. Minden szoba ablaka sötét volt, kivéve a konyháét, ahonnét a reluxa rései közt halvány fény szűrődött ki.

– Ha bemegyünk, előre megyek – suttogtam a többieknek, miután körbejártuk az épületet, és megálltunk a bejárat előtt. – Engem még nem fog akkora fenyegetésnek érezni, és talán meg tudom beszélni vele kulturáltan is, hogy menjen el.

– Nem hinném, hogy ez működni fog, de oké – vonta meg a vállát Gou.

– A nyomodban leszünk – bátorított Eichi. – Menj. És odabent egy szót se, amíg észre nem vesz minket.

Bólintottam, és lassan, amilyen halkan csak lehetett, eltoltam az ajtót. Akkora hézagot hagytam az ajtófélfa és a fakeret között, hogy kényelmesen be tudjunk surranni a házba.

Levettem a cipőmet, s hangtalanul léptem be. Kikerültem a nádszőnyeget, nehogy zajt csapjak, és lábujjhegyen megindultam befelé. A biztonság kedvéért benéztem a hálószobába. A nagyszüleim aludtak, egyenletesen vették a levegőt. Megnyugodva szusszantam egyet; legalább ők ki tudnak maradni ebből.

A konyha felé osontam, és megálltam az ajtó mellett. Kézbe vettem a puskát, és mutatóujjamat a szám elé tettem, hogy jelezzek a mögöttem lévőknek.

– Bemegyek – tátogtam, mire Eichi bólintott, és kibiztosította a pisztolyát.

– Ha bármi lesz, lövök – figyelmeztetett suttogva.

Egy pillanatra lehunytam a szemem, majd egy gyors lépéssel bent termettem a kis helyiségben. A puskát előreszegeztem, egyenesen az asztalnál ülő borostás, vizenyős kék szemű alakra, akit a biológiai apámnak kell, hogy nevezzek.

Rám emelte enyhén zavaros tekintetét, s mikor felismert, elvigyorodott.

– (Név)! – szólt lelkesen.

Anyámmal szemben ült, aki döbbenten rám nézett. Megkönnyebbült egy pillanatra, majd meg is rémült, hiszen féltett. Az apám keze között egy félig elégett cigarettacsikk füstölgött, az asztalon egy hamutartó állt. Valami nagyon nem stimmelt. Anya a hegyek isteneinek se hagyná, hogy dohányozzanak a lakásban. Apám valamivel sakkban tartotta.

– Mit keresel itt? – vágtam neki a kérdést.

– Na, azt hittem, kedvesebben fogsz köszönni. Hisz oly rég láttad a mindig elcsatangoló apádat... – mosolygott továbbra is, és letette a cigarettát.

– Mind tudjuk, hogy nem a honvágy hozott haza, ezért ismét megkérdem: Mit. Keresel. Itt? – tagoltam a mondatot.

Erre az arcára fagyott a mosoly.

– Tudod, én nagyon örülök, hogy látlak – kezdett bele.

– Nem érdekel, hogy örülsz-e, vagy sem, tűnj innét – sziszegtem.

– Hát persze. Amennyiben te is velem jössz.

– Hogy... Mi van? – hökkentem meg, mire ő a pillanatnyi zavartságomat kihasználva szintén fegyvert rántott.

Viszont nem rám, hanem anyára szegezte, aki riadtan levegő után kapott.

– Velem jössz, kislányom, az van – jelentette ki.

– Na ne nézz hülyének, és tedd le a fegyvert! – csattantam fel. – Mégis miért mennék veled?

– Mert kell – jelentette ki egyszerűen, és ujjával megkocogtatta a pisztolyt, jelezve, hogy már rég élesbe rakta. – De dönthetsz, mert ilyen engedékeny vagyok. Velem jössz, vagy lelövöm Yoshikot és velem jössz.

Éreztem, hogy elsápadok.

– És mit szólsz ahhoz a kimenetelhez, hogy én lőlek le, és le van rendezve az egész ügy? – vágtam vissza.

– Ugyan – nevetett fel hanyagul. – Nem tudnál rám lőni. Nem vagy rá képes. Ismerlek, a lányom vagy...

– NEM VAGY AZ APÁM! – csattantam fel, mire abbahagyta a nevetést.

– Hogy őszinte legyek, leszarom, amíg átadhatlak a yakuzáknak.

Erre nem tudtam mit reagálni.

– Miről beszélsz? – suttogtam borzadva.

– A yakuza. Tudod, azok a kőkemény emberek, akik nem tűrik, ha sokáig húzódik egy-két tartozás... – magyarázta.

– Mit műveltél már megint?! – ordítottam. – Nem hiszem el, baszki, hogy lelépsz végre, mindössze pár dollármillióért, s végre azt hihetjük, hogy megszabadultunk tőled... erre mi van?! Visszajössz még egy adóssággal?! Nem! Ezt nem játszod el még egyszer! Kifizeted szépen magad!

– De ezt már nem tudom kifizetni! Ez rosszabb, mint a múltkori! – kiabált vissza apám, és felpattant, továbbra is anyámra szegezve a fegyvert. – Kártyáztam az egyik nagyfőnökkel anélkül, hogy tudtam volna, ki ő! Itt már nem milliókról van szó, (Név), hanem milliárdokról!

– Nem... – nyögtem döbbenten. – Ennyire hülye még te se lehetsz...

– Tőrbe csaltak, nem néztem a zsetonokat, és kihúzták belőlem a jó öreg szerencsejátékost. Ezt már nem lehet visszafizetni sehogy... Aztán mikor az életemért könyörögtem, megkérdezték, hogy van-e feleségem... mondtam, hogy van, de miután mutattam róla egy fotót, vele nem elégedtek meg... mert ott voltál a képen te is, és azt mondták, ha a lányomat odaadom nekik, akkor tisztázódok!

– Te nem vagy normális! Mégis miből gondolod, hogy képes lennék veled menni?!

– Meg kell mentened, (Név)! – a hangja kezdett hisztérikussá válni.

– Ez emberkereskedelem!

– Az apád vagyok...

– Nem vagy az!

– De igen, bármennyire is nem akarod, az vagyok, és most mozogj, vagy anyád ebben a minutumban meghal! – üvöltötte, és ujja a ravaszra feszült.

– NE! – kiáltottam, Eichi viszont gyorsabb volt nálam és nála is.

Beugrott a szobába, célzott, és lőtt.

A hangtompító miatt apám ordítása hangosabb volt az elsülésnél. A bokáját szorongatta, ami a recsegésből ítélve szilánkosra tört. Hörögve levegő után kapott, s a berontó Goura és Junra nézett, akik szintén fegyvert fogtak rá.

– Nem játszunk ilyet... – nevetett idegesen, és kiköpött egy adag vért az asztalra. Látszólag elharapta a nyelvét.

A keze anya felé lendült, mire a puskát elhajítva ráugrottam.

– NEM!

Az ő pisztolyán nem volt hangtompító, és ahogy a kezét odébb löktem, ő a fejem mellett lőtte szét az ablaküveget. A fülem csengett, és pár másodpercig semmit se hallottam, de most nem is volt nagyon szükségem megkergült dobhártyáimra.

Ököllel behúztam egyet a férfinek, aki tönkretette a fiatalságom, és a földre löktem a szilánkok közé. A srácok kiabálása, anyám sikolyai és apám dühödt üvöltése tompa zajként vett körül. Csak ütöttem őt, ahol értem, minden mérgemet és keserűségemet beleadva a csapásokba, amit okozott nekem és a családomnak.

Végül nagyjából tíz másodperc múlva úgy döntött, ideje visszatámadni, és ő is bemosott nekem egyet, amitől rendesen megszédültem. Mikor végre valamennyire kitisztult a fejem, arra eszméltem, hogy valami hideg nyomódik a hasamhoz. Felfogni se volt időm, mi készül, egymás után két fegyver is eldördült.

Először meg sem éreztem. Hitetlenül megnyikkantam. A kezem remegve a pólóm aljához vándorolt. Hát, eddig nem tudtam volna elmondani, milyen érzés, ha hirtelen egy lyuk keletkezik a hasfalamon, de most már ez is ki van pipálva.

Felordítottam a fájdalomtól, ami olyan erővel vágott belém, hogy azt hittem, menten megőrülök. Oldalt estem, minden végtagom görcsbe rándult, és a legkisebb mozdulat is annyira fájt, mintha legalábbis darabjaimra akarnék szakadni.

Könyörgöm, el akarok ájulni. Ájuljak el, csak ne fájjon végre...

Néma kívánságomat meghallgatták, ugyanis a következő pillanatban elvesztettem az eszméletem.

Yahho, mindenki! Közölni szeretném, hogy ez a történet utolsó előtti része volt, így a végét igyekszem hamar meghozni. Nagyon elhúztam ezt a szegény kis sztorit, de most végre meg fogja kapni a méltó befejezést.

Az utolsó részig minden jót!