– Kedves naplóm, június harmincadikát írunk... (Név) azt mondta, még három és fél óra, és elérjük New Yorkot, ha nem lesz nagy dugó a Kolumbusz Kristóf autópályán. Vicces neve van, de (Név) azt mondta, ne röhögjem ki a többi amerikai előtt. (Név) sokszor mond ilyeneket. Mintha valami hülyegyerek lennék, aki nem bír vigyázni magára, szalonnával eszi a lekváros kenyeret és magában beszél...

– Ha nem fogod be a szád, direkt fogok belehajtani a következő oszlopba! – üvöltöttem hátra.

Jiro meghökkenve pillantott fel a könyvéből.

– Te szalonnával eszed a lekváros kenyeret?

– Nem nyilatkozom – fonta össze sértődötten a karjait Denki.

– Ezt vehetjük igennek is – nevetett Kirishima.

– Engem őszintén szólva jobban meglep a tény, hogy tudsz írni – szúrt oda Bakugo.

– Na jól van, le lehet szállni rólam!

– Denki, a pszichológus azt mondta, ne húzd fel magad semmivel, igaz? – kérdeztem, egy pillanatra sem véve le a szemem az útról.

– De hát Bakugo sérteget!

– Kérj bocsánatot – mondtam a mellettem ülőnek.

– Ne már!

– Katsuki, nem mondom még egyszer!

Erre morogva megfordult, és olyan fancsali képet vágva, amilyet csak tudott, ennyit morgott:

– Bocs...

– Ez nem rendes bocsánatkérés!

– Katsuki!

– Jól van! Bocsánat! Na, most már boldogok vagytok?!

– Teljes mértékben – bólintottam elégedetten, és a kesztyűtartóból elővettem a tiktakos dobozt. – Vehetsz egyet.

– De két fajta színű van.

– Jó, akkor kettőt.

– Én is kapok?

– Adj hátra Denkinek is.

Bakugo kiszemezett két-két tiktakot, és az egyik markában lévő adagot odaadta Denkinek.

– Ha megérkezünk, rögtön a szállásra megyünk? – kérdezte, mikor visszaadta nekem a dobozt.

– Igen, miért?

– Csak szerettem volna megnézni a Metropolitan Múzeumot.

Az ajkamba haraptam, és elgondolkodtam a kecsegtető látványosságon. A világ egyik legnagyobb, és leglátogatottabb múzeuma.

– És mikorra gondoltad a látogatást? – kérdeztem végül, mialatt áttértem a lehajtósávba.

– Benzinkút! De jó, már fél órája éhezem! – kiáltotta Sero, és felpattant az ágyáról.

– Ugye tudod, hogy van hűtőnk?

– De nem olyan egészséges nyavalyát akarok enni, amit te kajának nevezel – húzta a száját. – Egybe be fogok tolni három hamburgert.

– Megyek veled! – ugrott a busz ajtajához Mina.

– Nem fogom kinyitni, amíg nem állunk meg – figyelmeztettem.

– De mozgó járműről leugrani olyan buli! – ellenkezett.

– Majd ha Eijiroval mentek valahova kettesben, szórakozhatsz ezzel. De amíg én felelek minden utasért, mert egyedül engem bizonyíthatnak sofőrnek ebben a buszban, nem fogunk ilyet csinálni.

– Na de...

– Mina, nem miattad fogok börtönbe menni, mert bedaráltattad magad a busz kerekeivel! – csattantam fel.

A csapat nagy része berohant a megálló éttermébe, én pedig Bakugoval a busznál maradtam.

– Tehát, mikor szeretnél elmenni a múzeumba? – kérdeztem, és a szünetet kihasználva nekiálltam lemosni az oldalsó ablakokat.

– Nekem jó bármilyen időpont – vonta meg a vállát. – Ha épp van szabad időnk, bemehetnénk.

– Átnézem a határidőnaplót, lehet, találok majd pár szabad órát.

– (Név), erre egy egész nap kéne.

Erre nyeltem egyet.

– Egy egész nap... mondjuk igaz, hatalmas a hely, és több tízezer kiállítási tárgya van... mindegy, meglátom, mit tehetek.

Mikor a tank tele lett, bementem fizetni, és megkerestem a banda tagjait.

Végül délután közepe táján érkeztünk meg New York hatalmas épületei közé.

Denki tátott szájjal bámult ki az ablakon, és a felhőkarcolók tetejét próbálta kivenni.

– Ez nagyon menő – suttogta áhítatosan.

– Úgy beszélsz, mintha soha nem voltál volna Tokióban.

– De ez menőbb!

– Így legyen az ember tisztességes hazafi...

– Katsuki, most hagyd abba!

– Mióta szólítasz te engem Katsukinak? – kérdezte csendesen Bakugo, hogy csak én halljam.

– Nem tudom – válaszoltam őszintén, és halványan elpirultam. – Egyszerűen rászoktam. Zavar?

– Nem. Sőt, kifejezetten tetszik – dőlt hátra az ülésen, és elégedetten rávigyorgott a mellettünk elszáguldó utcákra.

Be kellett vallanom, sokat tépelődtem a kérdésen. Én szeretem Bakugot? Megtetszett? Pedig alig fél éve a hátam közepére sem kívántam őt és a személyiségét. De ahogy egyre többet beszélgettünk, annál inkább kedveltem meg. Voltak jó tulajdonságai, jóképű volt, a humora és a kitartása megragadó. Magabiztosságot sugárzott, bárhová is ment, habár nekem már a sebezhető oldalát is megmutatta.

És tetejébe ott volt az a furcsa kijelentése, miszerint végig nekem énekelt minden koncerten, miután dolgozni kezdtem nekik. Nem volt olyan konkrét vallomás, de reményt adott nekem. Talán ő is szeret...

Gondolatban felpofoztam magam. Nem kalandozhattam el. Fontosabb dolgom volt annál, minthogy a gyerekes kis szerelmemmel foglalkozzak. Remek, most már szerelemnek hívom...

https://youtu.be/TfiaFaqSYX8

A hotelbe való bejelentkezés után Midoriya és Ochako rögtön elmentek egy randira, Ei és Mina pedig követték a példájukat. Hagakure elrángatta Ojirot, Tokoyami pedig elhívta Tsuyut. Miután szinte az összes párocska elment, hogy felfedezze a kulturális olvasztótégelyt, elindultam keresni egy csendesebb helyet.

A szálloda parkjában kezdtem el sétálni. Apró ösvények szaladtak szét a csöpp szökőkutak, fák, cserjék és szobrok között. Egy utat kiválasztva elkezdtem bebarangolni a területet. Meglepetésemre a túlsó kerítésnél Kaminarit találtam. A szőke egy padon üldögélt, a pszichológus javaslatára vett naplóját szorongatta.

– Denki?

Megrezzent, mikor mellé értem.

– Áh, szia (Név) – mosolygott rám feszülten.

– Mit csinálsz te itt?

– Ülök és gondolkodok. Tudom, meglepő, hogy tudok ilyet is, nem kell kigúnyolni – mondta rögtön, és könyörgően nézett rám.

– Eszembe se jutott kigúnyolni téged. Szabad?

Mikor bólintott, leültem mellé.

– És min gondolkodsz? Nagyon nyomott hangulatúnak tűntél.

– Hát... hogy a naplóírás sem épp a leghatásosabb a problémám ellen – motyogta.

– Mi a gond? Rossz emberhez küldtelek? Ha akarod, felhívhatom, hogy nem kell több videochat.

– Nem, remek orvos, tényleg... csak hát, hiába tesz meg mindent, mindig csak félmegoldásokat találunk a bajomra.

– Mi az? Tudok benne segíteni valahogy? – kérdeztem egyre jobban megijedve.

Denki erőltetetten felnevetett.

– Nem hinném...

– Kérlek! Nem bírom nézni, hogy ennyire magadba vagy zuhanva már hónapok óta!

– Rendben... tudod, mikor elküldtél hozzá először, és azt mondta, hogy valami gyerekkori trauma okozhatta a kiborulásaimat, akkor igaza volt.

Feszült figyelemmel hallgattam. Az, hogy végre megtudhatom, mitől szenved így Kaminari, és talán segíthetek rajta, elfeledtette velem a saját problémáimat is.

– Mikor Todorokival beszélgettünk, ugye elmondta, hogy a gyerekkorát Japánban töltötte. Nos, a középiskola második évében költözött Amerikába, mert az apját üzleti ügyek szólították, és szerette volna a gyerekeit maga mellett tudni. Todorokinak van még három testvére, őket akkor láttam utoljára.

– Te ismered...

– Évfolyamtársak voltunk, és akkor már három éve jártunk. Az alsó-közép utolsó évében jöttünk össze, és közösen mentünk tovább. Én zongoráztam, ő énekelt... minden tökéletes volt, még egy kis bandát is alapítottunk. Akkortájt festette be a haját félig fehérre.

– Szóval alapvetően vörös – bólintottam.

– Igen, de a heterokrómiája igazi. Az apja kék, az anyja pedig barna szemű volt.

– Volt?

– Az édesanyját akkor vesztette el, mikor megkezdtük az alsó-középet. Emlékszem, borzalmasan meggyötört volt fiatalként. Senkivel sem volt hajlandó beszélgetni, senkit sem engedett közel magához... aztán jöttem én – Denki itt felkuncogott. – Mindig azt mondta, én törtem meg a jeget a szívében. Hogy milyen kirobbanó vagyok... és hogy az energiámmal segítettem neki újra a szépet látni az életben. Ezért lett végül a jelképem a villám a bandában is.

Végigsimított a hajába festett fekete csíkon.

– Mert Shoto azt mondta, olyan voltam mint egy vihar végi villámlás, ami elhozta neki a meleget és a napsütést...

Denki arcán végiggördült egy kósza könnycsepp.

– Mikor az apja bejelentette, hogy külföldre mennek, az óceán másik oldalára, úgy éreztem, darabjaira szakad a szívem. Shoto megpróbálta megkönnyíteni a dolgunkat. Azt mondta, felejtsük el egymást, így mindkettőnknek jobb lesz. Még azt is felajánlotta, hogy megutáltatja magát velem, csakhogy könnyebben feledkezzek el róla. Ez persze lehetetlen lett volna... szerettem akkor, és azt hiszem, szeretem most is...

Ahogy visszaidéztem, a problémák tényleg akkor kezdődtek, mikor Shotoval közösen elkezdtünk próbálni. Akkor volt az első kiborulás. Elszégyelltem magam, amiért úgy hittem, nekem van a legnagyobb bajom az egész bagázsban. Pedig Neito engem már megmentett, és csak nyugodtan vissza kell fizetnem a pénzt.

Ám Denki teljesen tehetetlennek és elveszettnek érezte magát. Neki nem olyan egyszerűen megoldható problémája volt. Az ember bárhonnan szerezhet pénzt, de a régi szerelmét... aki tetejébe pár hónapja vallott nekem... De Todoroki azt mondta, megpróbálja túltenni magát a dolgon. Ha sikerült neki, akkor Denkinek lenne esélye, ha nem lennének egymástól most is több száz kilométerre. A mellettem ülő halkan szipogni kezdett.

Gyorsan előkerestem egy zsepit, és felé nyújtottam. Denki megtörölte a szemeit, és trombitálva kifújta az orrát.

– Annyira ironikus... és még ezzel is gondot okoztam nektek.

– Denki, ne  beszélj ilyen butaságokat...

– (Név), ki se látszottál a munkából, és most is alig van magadra időd. Erre belőlem elkezdtek feltörni a régi emlékek, és te vagy az egyetlen, aki még ezzel is törődik.

– Jiro nem tud erről?

– Shoto távozása után pár hónappal jött a suliba. Mivel ő is zenélt, hamar összebarátkoztunk. Csak annyit tud, hogy engem nem vonz a másik nem.

– Értem... Denki, biztos tudnánk tenni valamit! – mondtam tettre készen.

– Ne strapáld magad még jobban, és amúgy sem lehet mit tenni. Csak egyszerűen annyira fáj... Mikor elszakadtunk egymástól, én néma ígéretet tettem neki, hogy egy nap ismét együtt leszünk. Addig pedig az emlékébe fogok kapaszkodni, és a villámba, amit ő tett a védjegyemmé. Bármennyire nem akarom, semmi sincs, amit jobban szeretnék nála...

Denki felpattant a padról, és rám nézett.

– Köszönöm, hogy meghallgattál, (Név) – mosolygott rám olyan szomorúan, hogy nekem is könnyek gyűltek a szemembe. – Ha lehet, erről ne beszélj a többieknek. Azt hiszem, elmegyek kaja után nézni, ha már így egyedül maradtam estére. Te pedig keresd meg Bakugot. Biztos, hogy tűvé tesz utánad mindent.

Ezzel a végszóval sarkon fordult, és elindult a hotelépület felé.

Egy darabig némán néztem utána. Nem tudtam, hogy egy ilyen mély kötelék fűzi össze őt Shotoval.

– És az a paraszt még nekem vallott szerelmet! – csattantam fel dühösen, magamra vonva egy meghökkent kertész figyelmét.

Nem törődtem vele. Egyrészt japánul beszéltem, ezért nem érthette, valamint fontosabb dolgom is volt.

Visszacsörtettem a buszhoz, és azonnal felhívtam Todorokit.

– (Név)? De jó, már azt hittem, sosem fogsz hívni!

– Szia Shoto, nem zavarlak, ugye?

– Nem, épp vacsorázunk a lakosztályomban, szóval nem gond, hogy hívtál.

– Remek, akkor Neito ott van melletted igaz?

– Öhm... igen.

– Király, megkérdeznéd arról, hogy nem gond-e, ha az e havi törlesztést elhalasztjuk, és kitoljuk a szerződést még egy hónapra?

– Persze...

A telefonba beállt a csend, ami nekem bőven elég időt adott ahhoz, hogy bekapcsoljam a laptopomat.

– Azt mondja rendben, és puszil mindenkit, kivéve Bakugot.

– Átadom, és köszönöm szépen! – mondtam, miközben folyamatosan a billentyűzetet vertem. – Meg tudnád mondani, hol vagytok?

– Chicago.

– Hotel?

– The Ritz-Carlton.

– Ti aztán tudtok élni! – nevettem fel. – Na, de komolyra fordítva a szót, pár óra és ott vagyunk.

– Mi van?! (Név), mit...

Nem hagytam, hogy végigmondja, ahhoz túl dühös voltam rá. A névjegyzékbe bepötyögtem a kellő számot, és miközben vártam, hogy felvegyék, elindultam megkeresni Denkit.

Úgy éreztem, ha nem cselekszem azonnal, olyan lennék, mint aki nem is akar csinálni semmit. Nem hagyhattam Denkit szenvedni. Eleget láttam, és a hócipőm tele volt azzal, hogy az időpont szervezésen túl is nekem kell mindent megoldanom.

Gyorsan elintéztem a hívást, miközben átvágtam a parkolón. Az embereket könnyen meg lehet vesztegetni.

– Hé, liba, már mindenhol kerestelek! – kiáltott utánam Bakugo, és a szálloda főbejáratához futott, ahol éppen voltam. – Van fogalmad róla, hogy...

– Nem, Chicagoba megyek Denkivel.

– MI VAN?!

– Jössz?

–... Ja.

– Remek.

Végigtrappoltunk az étterem felé vezető folyosón.

– És amúgy miért is megyünk oda?

– Rendbe tesszük a szerelmi életét, mert ő jelenleg túl depressziós és sérült önbizalmú hozzá. Fél órán belül kint kell lennünk a reptéren, de még ma oda fogunk érni.

Yahho, mindenki! Mielőtt felkoncolnátok, amiért bevittem egy kicsit szokatlan shippet is a sztoriba, mondom, hogy: Nem. Érdekel.

Az én történetem, én írom, szóval akár Iidát is összeshippelhetném Bakugoval (az mekkora lenne már). Nem akarok senkit sem kardélre hányni, de könyörgöm, a gyűlöletbeszédektől kíméljetek meg. Azt hiszem most ennyi lett volna. Végre jobban belevethetem magam a szerelmi részbe. Gomen, hogy csak most kezdem megírni a sztori lényegét, de nem vagyok jó a "Basszunk az olvasóknak aztán majd lesz valami" sztorikban.

A következő részig minden jót!