- Midoriya, öt perce itt kellene lenned! - üvöltöm a telefonba, miközben folyamatosan az öltöző kijárata felé pillantgatok.

Ugyanis azon a rohadt ajtón bármikor beléphet a lélegző pokol, ami megtanult beszélni és járni, ennek tetejébe énekelni is tud.

- Bocsánat, (Név)-san, de a koncert miatt elképesztő a dugó - hallottam a fiatal bocsánatkérő hangját a vonal túloldalán. - Egy tíz perc, és ott vagyok.

Azt hittem, ott roppan szét a kezemben a telefonom.

- Ezért mondtam, hogy indulj el előbb! Mégis mi...

- Bocsánat, nem néztem az órát - nevetgélt zavartan Midoriya, míg én kisebb szívrohamot kaptam. - De negyed óra késés nem olyan nagy gond. Még van másfél óra a kezdésig.

- És tudod, hogy abban a másfél órában mennyi minden fog még történni? - sziszegtem. - Mindegy, siess ahogy tudsz, én pedig megpróbálom kezelni a helyzetet.

Ebben a pillanatban kivágódott az ajtó. Riadtan fordultam a belépő személy felé, de hála égnek csak Ochako volt az.

- (Név)-chan, nem láttad a szemhéj festékeimet?! Már mindenütt megnéztem őket, de sehol sincsenek, Bakugo pedig szokás szerint kezd ideges lenni...

- Azonnal megyek - bólintottam, és kinyomtam a telefont.

Ochakoval feltúrtuk a munkatársak öltözőjét, végül az egyik szekrény alatt találtam rá a keresett kozmetikumra.

- Tessék - nyújtottam felé a kis tokot. - És mondd meg Bakugonak, hogy Midoriya is mindjárt megy...

- Köszönöm, (Név)-chan! - hálásan megölelt, majd kisprintelt az helyiségből.

Ebben a pillanatban ismét megcsörrent a telefonom. Idegesen kaptam fel az eszközt.

- (Név)-chan, megálltam idefele jövet a sarki kávézóban... - szólt bele köszönés nélkül Kaminari -, és letámadt néhány újságíró, hogy mikorra tervezzük az este az interjúkat.

- Mondd meg nekik, hogy ma nem törődünk a médiával. Bakugo senkinek nem fog interjút adni, mert ma rajongói est lesz dedikálással meg minden egyéb szarral, amitől megint hajnali ötkor fogok csak lefeküdni! - hadartam ingerülten. - És Denki... mondd, hogy már itt vagy.

- Öh... kicsit nagy lett a tömeg, és válaszolni kell a kérdésekre...

- A ROHADT ÉLETBE! - fakadtam ki. - OLYAN NEHÉZ EGYETLEN DOLGOT KÉRNI TŐLED?! Másfél óra és koncert, te pedig még csak nem is vagy itt! Mennyi időnk lesz így felöltöztetni és kisminkelni téged?!

- Bocsi, bocsi, azonnal megyek, én se számítottam ekkora tömegre...

- A jó kurva anyját most már annak, aki kitalálta ezt az egészet... - nyögtem, ahogy letettem a telefont.

Elrohantam Aoyama öltözőjéhez. Mikor kopogás után benyitottam, láttam, ahogy a szőkeség nagy vígan bújik bele a neki előre kikészített ruhadarabokba.

- Legalább te készülsz valamennyire... - sóhajtottam. - Yuga, lehet, hogy tényleg be kell ugranod Denki helyére mint háttérénekes...

Erre a férfi arcán egy hatalmas, izgatott mosoly terült szét.

- Persze, hogy beugrom! Denki megint késik, mi?

- Telitalálat... - morogtam. - Akkor számítok rád egy és negyed óra múlva a színpad szélén!

Ismét kirántottam a zsebemből a telefont, és felhívtam Denkit. Ha nem képes idejönni, küldenem kell érte valakit... A telefon kicsöngött, de Denki sokadjára sem vette fel.

- Ha nem érsz ide, kiterem a nyakad... - morogtam idegesen, és Midoriya keresésére indultam.

Már meg kellett érkeznie. Nagyot sóhajtva megtorpantam Bakugo öltözője előtt, majd egy mély levegőt véve benyitottam. Egy pillanatra megnyugodtam, mikor megláttam, hogy Midoriya ott van, és Bakugonak segít öltözni. Ám abban a pillanatban megint rekordot döntött az agyvizem hőfoka, amint a sündisznófejű megszólalt. Pontosabban felüvöltött.

- A rohadt életbe, liba, már azt hittem, meghaltál! Uraraka itt hagyott fél sminkkel, aztán Deku is késik húsz percet! Mi a faszért fizetlek, ha nem azért, hogy rendben tartsd a dolgokat?!

Korántsem fizetsz ki azért, amit elviselek... gondoltam epésen, de egy mosolyt erőltettem az arcomra.

- De Midoriya most már itt van, és megkerestem Ochako szemhéj festékeit is. Készen leszel egy órával a műsor előtt... apropó, Denkit feltartja a média, és valószínűleg késni fog, így Yuga be fog ugrani a helyére...

- Te komolyan megint azt a díszmadarat akarod beállítani a helyemre?! - dörrent rám. - Megmondtam, hogy nem tűröm meg magam mögött! Kaminari az, akinek megfelelő mozgásérzéke van, és benne van a bandában!

- Hát, most be kell érned vele. Nem tudok mit csinálni - tártam szét a kezeimet.

- Mondjuk küldj érte egy kocsit! Hihetetlen, hogy megint én gondolkodok helyetted...

- Megpróbáltam, de amíg nem veszi fel a telefont nem tudok érte küldeni senkit, mert nem tudom, hol van. Egy pillanat... - szóltam, mikor ismét megcsörrent a telefonom. Ha egyszer itt hagyom ezt a melót, kalapáccsal fogom szétverni.

- Idióta (H/Sz) hajú némber... - morogta Bakugo, épp elég hangosan ahhoz, hogy halljam.

A düh könnyeivel küszködve vettem fel a telefont, s mint kiderült, Tsuyu-chan hívott a dedikálást illetően.

Végül egy és negyed órával később Yuga, Sero, Eijiro, Jiro és Bakugo koncertre készen álltak a színpad szélén.

- Sok sikert, mosolyogni, ha rontotok nem baj, Denki valószínűleg elkészül a "Why are you here?" végére, és onnantól kezdve ő lesz színpadon - hadartam le az instrukciókat.

- Tehát két számot kell végigénekelnem a beugróval... - morogta dühösen Bakugo.

- Igen, és most menjetek! - unszoltam őket.

Bakugo megrázta a fejét, és kilépett a közönsége elé, ami hatalmas ovációval fogadta. Az arcán szétterült egy büszke, dicső mosoly, amit nekem soha, de soha nem adott meg.

- Köszönöm, hogy eljöttetek! - kiáltotta lelkesen. - Fel se lehet fogni, mennyit jelent ez nekem!

A köszöntőbeszéd után belekezdett a műsorba. Az emberek tomboltak, ő pedig a szokásos formáját adva az ujja köré csavarta őket. Ismét.

A második szám után végre Denki is befutott, és gyorsan helyet cseréltek Yugával.

Fáradtan lerogytam egy székbe, és onnan hallgattam a mellettem szóló elképesztő zenei előadást.

Bakugo arra született, hogy énekeljen. A hangja elképesztő volt, és a dalok, amiket Seroval, Eijiroval, Jiroval és Denkivel együtt szereztek, mind szövegben, mind zeneileg megérintették az emberek szívét.

Ettől függetlenül képes lettem volna agyonverni. A személyisége borzasztó volt, a viselkedése pedig kimerítette a bunkósság fogalmát. Ha egyetlen dolgot is elcsesztem, máris kirúgással fenyegetett. Így nem csoda, hogy minden egyes interjú, koncert, közönségtalálkozó és egyéb esemény alatt az idegeim pattanásig feszültek miatta.

S hogy miért nem léphettem ki? Ez egy érdekes történet.

A szerencsejátékfüggő apám miatt a családom kiskorom óta adósságok tömkelegében úszott. Anyám a leghülyébb helyekre rejtette el a megtakarított pénzünket, hogy megmentsen minket az utcára kerüléstől és az éhhaláltól. Minden iskolára és képzésre ösztöndíjjal jutottam el, plusz dolgokra soha nem futotta semelyikünknek.

Aztán két éve apám egy nap fogta magát és eltűnt. Anyámmal eleinte örültünk is, ám egy héttel később két ember kopogtatott az ajtónkon. Fegyverrel.

Kiderült, hogy apám egy tekintélyes összeget kért kölcsön valami kisebb maffiától, s azzal fenyegettek minket: Megölnek, ha nem perkálunk egy hónapon belül.

Ekkor rohamosan dolgozni kezdtem minden lehetséges helyen, s az egyik munkahelyemen megismerkedtem Monomával. Összebarátkoztunk, s miután meghallgatta a történetemet, felajánlott nekem egy kihagyhatatlan lehetőséget.

A diplomám már megvolt, s mivel ki nem állhatta Bakugot, akkori menedzsereként felajánlotta nekem a helycserét, s ezzel együtt azt, hogy kifizeti a tartozást, amit apám a nyakunkba lökött. Azonnal lecsaptam a lehetőségre, hisz mást nem tehettem. Még Monoma figyelmeztetését sem mérlegeltem sokáig, miszerint Bakugonak lehetetlen megfelelni.

Ő azóta Amerikába ment, én pedig részletekben visszafizetem neki a pénzt, amit adott. Ezzel soha nem volt semmi problémám, végtére is, neki köszönhetem a saját, és anyám életét. Vagyis egy gondom volt, de ez nem hozzá kapcsolódott. Ez az apró púp a hátamon Bakugo volt. Hiába gyűlöltem, hiába nem ért egy kalap faforgácsot sem, kénytelen voltam neki dolgozni. Nehéz lett volna ismét munkát találnom, viszont másképp nem tudtam volna visszafizetni Monomának azt a tekintélyes összeget, amivel megmentett minket.

Jelenleg is tartjuk a kapcsolatot, s hallottam, hogy egy új énekest igyekszik felemelni, amivel rettentő jól halad. A minimum az volt, hogy mindig jó szerencsét kívántam neki.

A koncert után végigszenvedtem a több órás dedikálást és fotózkodást, majd miután a rajongók hatalmas tömege valamennyire szétszéledt, Bakugo rám mordult:

- Mehetünk.

Így hát autóba szálltunk, és elindultunk vissza a hotelbe, ahol jelenleg lakott.

- Hé, zöld a lámpa - szólt rám, mikor elbambultam a kereszteződés előtt. Beletapostam a gázba, és tovább hajtottam.

Fáradt voltam, de Bakugo hallani sem akart arról, hogy más legyen a sofőrje. "Monoma képes volt furikázni, te is képes leszel, vagy repülsz!" közölte velem az első előadás után, mikor taxi után akartam telefonálni.

Mikor végre leparkoltam, azt hittem, helyben elalszom a volán mögött. De nem. Őméltóságát még fel kell kísérni a lakosztályába.

A lift falának dőltem, ahogy haladtunk felfelé, s mire az ajtó elé értünk, alig vonszoltam magam. Előkotortam a táskámból a belépőkártyát, bedugtam a kilincs fölötti résbe, mire az ajtó egy kattanással kinyílt.

Bakugo kissé durván félretolt, s belépett az előszobába.

- Jó éjt... - motyogtam, majd elindultam a saját szobám felé, ami ugyanezen az emeleten volt.

Mikor benyitottam, éreztem, hogy valaki nyitva hagyta az egyik ablakot, és a csípős őszi levegő kedvére járt-kelt a szobában. Ez volt az utolsó, amivel törődtem most. Ruhástól beestem az ágyba, és abban a minutumban elnyomott az álom.

(F/n) (Név) vagyok, huszonhat éves, és gyerekkoromban még volt merszem arról álmodozni, hogy boldog leszek egy jó munkával, saját otthonnal és szerelemmel. Ebből eddig egyik sem teljesült, pedig az életem rég elkezdődött.

Yahho, mindenki! Igen, új sztori, első X Reader-es, szóval lehet, hogy kissé nyomi lesz. Idol Baku, mert miért ne, és az alapvető U.A-s történetekkel így is Dunát lehetne rekeszteni.

Viszonylag lassabb lesz itt a feltöltés, mert a rohadt életbe, három másik sztorival és egy fordítással akarok haladni, aztán december 25-én jön a BakuDekum új évada, ahhoz meg családfa rajzok is kellenek... szóval ja. Tiszta hülye vagyok, hogy belekezdtem... de írni fogom, eskü! Mert hirtelen megtetszett az ötlet, szóval gyorsan összedobtam az első részt meg a borítót. 

Azt hiszem ennyi... azért remélem élvezhető! Igyekezni fogok! Minden jót, és sok Bakut!