Bugyborékoló hang volt, melyet elsőnek meghallottam. Kellemetlen éles csipogás, és fullasztó vegyszerszag volt amit másodjára éreztem. Szétnyitotta pilláimat, majd a vakító fényre rögtön össze is szorítottam a szememet. Erőssége megszédített, de sokkal nagyobb nyomás telepedett fejemre amint újra meghallottam a rikácsolást.

- De Shimada-sama! Kérem doktor úr hagyj vessek egy pillantást Amaya-chan-ra! - károgta. Ebben a pillanatban döntöttem úgy, hogy ésszerűbb lenne visszaaludnom. Azonban hangosan csapódott ki az ajtó minden álommorzsa kirepült szememből. Az ajtó felé fordítottam orcám. Egy pufibb arcú teltebb nő rontott be fellökve a mögötte hevesen magyarázó korosodó urat.
- Kicsikém! - Borult le az patyolatfehér takaróval fedett lábamra. - Szegény Amaya-chan-om! Hogy érzed magad? - Aggodalom ráncokat barázdált homlokára.

- Öhm? - Néztem értetlenül majd felültem az ágyon. - Maga... Kicsoda? - A szavak akadozva gördültek le nyelvemről. Mélybarna göndör rövid tincsei a hitetlenkedő fejrázása libegni kezdtek.

- Hát nem emlékszel a saját anyádra? - Arca eltorzult, ajkai lekonyultak, könnyekben tört ki.
- Shidama-sama! Csináljon valamit Amaya-val! - Fordult hüppögve a férfi felé.

- Ezt szerettem volna asszonyom elmondani. A lánya valószínűleg... - akadt meg -, pillanatnyilag globális amnéziában szenvedhet. - Olvasta fel a papírjából. Értetlen pillantásokat kapott válaszul.

- Milyen amnéziában? - kérdezett vissza a nő.

- Jelenleg semmire sem emlékszik. Az emlékeknek úgy legfeljebb egy-két óra múlva vissza kellene majd térnie.

- Ez szörnyű! - sipította. - Azért ilyen fura az én kicsi Amaya-chan-om!?

- Ohashi-san. - Fordult felém figyelmen kívül hagyva a nőt. - Szeretnék Önnel pár szót váltani, hogy pontosan megállapítsuk az amnéziájának fajtáját. - Hajának ezüst szálait higanyragyogással festette meg az ablakon beszűrődő gyenge, sápadt fény. Barna szemei körül apró nevetőráncok futottak össze korát jelezve.

- Azt... Azt hiszem nem probléma. - Futó mosolyt vetettem.

- Az én Amaya-chan-om sosem hebegett! - rimánkodott az anyám újfent. Fáradt sóhajt hallottam, majd a plafonra emeltem a tekintetem a sima vakolatot figyeltem repedések után kutatva.

- Asszonyom... - Néztem végül le rá. Idegesen megszorongatta a térdem.

- Amaya, hívj csak anyunak! - Mosolya olyan széles lett, hogy azt hittem füléig húzódik. Nyájas hangja bizalmatlanságot ébresztett bennem.

- Okaa-san - nyögtem ki. Nehezen állt nyelvemre a megszólítás. - Megtenné, hogy kettesben hagy... - Nem jutott eszembe a neve. -, a doktor úrral?

- Persze. - Törölgette szemét, majd csalódott sóhajt hallatva kisétált. Becsukta az ajtót maga után, de ennek ellenére is átszűrődött siránkozása.

- Szóval... - Húzott magának az ágyam mellé egy széket. - Ohashi-san, emlékszik valamire?

- Foltokra? Többnyire minden... homályos? - makogva próbáltam leírni azt a fullasztó sötétséget ami letakarta emlékeimet.

- Értem. - Sebesen körmölni kezdett. - De a szavai egész szépen vannak összeszedve. Kissé akadoznak még, de a többségre úgy látszik emlékszik.

- Köszönöm? - bBirizgálni kezdtem a törtfehér lepedőt. A durvaszálú anyag gyürkészése megnyugtatóan hatott rám.

- Akkor elmondom, hogy Ön Ohashi Amaya nevű, huszonkét éves egyetemi hallgató.

- Egyetemi hallgató? - Álltam meg a lepedő hajtogatásában.

- Igen, tanárnak tanult. Másodéves volt, egy évet kihagyott érettségi után munka után kutatva.

- Dolgozom?

- Igen, egy írószer boltban dolgozol mint pénztáros. - Tette le a papírt melyben adataim szerepeltek.
- Valami eszedbe jutott?
- Csalódására csak fejemet ráztam.

- Talán a gyermekkori emlékeket kéne megpróbálni visszahozni. - motyogta magának. - De addig is adok Önnek egy ismert pszichológushoz beutalót. - Turkált egy kicsit lapjai közt, majd egy apró lapot nyújtott felém. Értetlenkedve vettem át.
- Ez innentől már nem az én feladatom. Menjen haza, és ha továbbra sem térnek vissza az emlékek egy-két nap múlva keresse fel ezt a pszichológust. - Eltettem a papíroskát. Az orvos felállt, majd beengedte édesanyámat.
Aki kezében virágmintás vászontáskát szorongatott.

- Hoztam pár ruhát neked! - Nyújtotta át a galambszürke zacskót. Kíváncsian elvettem és belepillantottam. A ruhák közt erősen a világos színek domináltak, de pár egyéb tisztálkodószer is meglapult a táskában.

- Köszönöm - motyogtam megszeppenve. Kedves mosolyt vetett rám. Mogyorószín szemei szeretetteljesen csillogtak.

- Ne haragudj, hogy kiakadtam. Csak meglepett, hogy nem emlékeztél. Valahol legbelül nem akartam elfogadni, hogy az én Amaya-chan-om megszűnt. Olyan idegen voltál... És vagy is. De rájöttem, hogy attól még, hogy átmenetileg nem ismersz fel, még a lányom vagy. - Szemeit lesütötte, de hangja édesen csöpögött akár a méz.

- Semmi baj. Okaa-san, én nem haragszom. - Ingattam fejem. Kakaóbarna ticseim amelyek eddig szapora kontyba ültek fejemen lehullottak a mozgolódásomra. Kedves mosolya levakarhatalanul arcára fagyott még percekkel később is ott ragyogott.
- Megkeresem a mosdót. - Pattantam fel pár csigalassúan vánszorgó, fullasztóan néma perc után. Megroggyantam, de sikerült talpon maradnom, így határozottan, vagyis azt a látszatot keltve siettem az ajtó felé a kellemetlen hallgatás elől. Kint a széles zöld árnyalatban úszó folyosón kóvályogtam egy ideig, mire egy kedves, csicsergő hangú ápolónő útba igazított.
A fürdő aprócska volt, de szerencsére tiszta, így egy megkönnyebbült sóhajjal léptem be. Kipakoltam egy műanyag székre a ruhákat, törölközőt és papucsot, majd kisebb ügyetlenkedés után lezuhanyoztam, és az új ruhákat is felkapkodtam. Amik egy krémfehér blúzból, egy babarózsaszín szoknyából és egy pár topánkából állt. A tükörhöz lépve vizsgáltam meg alaposabban sápadt, szívalakú arcomat, melyet karamellszín hajam keretezett. Pisze orrom, vékony halvány ajkaim voltak, melegbarna szempárom alatt azonban sötét karikák festettek éles kontrasztot a világos bőrömre.
Gyorsan fogat mostam, majd felkötöttem a rakoncátlan tincseket egy egyszerűbb copfba.
Éppen készültem elpakolva ruháimat kimenni, mikor kellemetlen, bizsergő érzés szaladt végig gerincemen. Ismerős volt, keserű epe kezdte torkomat marrni. Szemem sarkából hátrapillantottam, majd egy elhaló sikolyt hallatva pördültem meg. Egy apró, mályvaszínű átok gubbasztott a zuhanyrózsa higanyként ragyogó fején.
Kígyószerű, foltosan sárgás szőrű testével csavarodott a fémbe, egyetlen szemét rajtam legeltette. Szája tátva volt, méteres fekete nyelvéről lassan cseppeget le a halványlila nyál. A csapig hátráltam, majd kikaptam a zacskóból a fésűt és remegő kezekkel fegyverként szegeztem felé.
Fogadni mertem volna, hogy az átok nyüszögése nevetésre hajazott. Felé dobtam a babakék fésűt, de könnyedén kikerülte, majd az ablak felé vonszolta magát hernyómozgással, hogy a nyitott résen kikúszhasson. Csontjaim is reszkettek mikor felkaptam a víz és hab tengeréből műanyagot, majd az elmosódott üveg felé sétáltam. Félve léptem mellé, majd kinyitva azt kitártam, hogy szememmel a torz lény után kutassak. A kék eget fátyolként, foltokban takarták el a gomolygó esőfelhők, csak néhol szökött át egy-egy csalfa, borostyán napsugár. És mégis, ha teljesen tiszta lett volna az égi boltozat akkor sem ért volna fel annak a nefelejcs szempárnak kékségjéhez, mely lelki szemeim elé villant a múlt ködös képei közül. Leemeltem arcom az égről a falat kezdtem el figyelgetni, de a torz lényt nem láttam, így bennem megrekedt levegőt reszketősen fújtam ki.
Mégis mikor tekintetem elfordítottam az épület faláról újra megdermedtem.
Egy ibolyalila ruhába öltözött ébenfekete hajú személy állt a bejáratnál és felnézett az emelet felé, az ablak felé, melynél én álltam. Ruhájának árnyalata teljesen az emlékeimből előhalászott színnek felelt meg, és ezzel elérte, hogy a erő kiszaladjon lábamból. Lecsúsztam az fal mellett, kezemből kifordult a fésű halkan koppant a hideg kövön.

- Ezek tényleg léteznek - rebbegtem magamnak. Ha nem láttam volna újra egy átkot, és újra egy olyan átokölőt biztosan be beszéltem volna magamnak, hogy mindez csak egy fura álom. Észre se vettem, hogy felzaklatottságomból fakadó forró cseppek arcomon végiggördülnek, mígnem szoknyámra sötétebb foltokat nem festettek gyémánt fényű üveg ragyogásukban.
- És, és tényleg megölték Takahashi-san-t. - Előre dőltem, és csak hagytam, hadj peregjenek a könnyeim. Megráztam fejem. - Nem hagyhatom, hogy még több ember meghaljon. Hány ember lehet, kihez nem értek oda időben? És hány ember lesz még? - Ökölbe szorítottam kezem. Halvány ujjaim teljesen elfehéredtek. - Mi van, ha nem hiába mentett meg? Mi van, ha nem hiába látom most már ezeket? - Megtöröltem az arcom, majd felpattantam.
- Ki fogom használni, hogy már látok! - jelentettem ki. Elszánt mosoly húzódott arcomra. Hangomat ezernyi visszhang suttogta vissza, mint saját kijelentésem megmásíthatalan megerősítései.

❀❀❀❀
Fenti képet én szerkesztettem felhasználhatod, de kérlek kérj engedélyt!