Richárd legalább annyira meglepődik, mint a lány. A legkevésbé sem gondolta végig, hogy mit mond, és a ráismerés a szavakkal együtt érkezett. Tényleg kedveli ezt a lányt, aki semmit nem tud magáról, mégis talpraesettnek és határozottnak tűnik, ugyanakkor minden elveszettségével és pirulásával együtt mérhetetlenül bájos. De azért jobb lett volna, ha ezt a tényt nem hozza a tudomására.

– Csak volt magánál táska, visszamegyek a tóhoz – jelenti ki felegyenesedve. El kell tűnnie a lány közeléből, legalább egy időre. Muszáj összeszednie magát, mert ez a lány teljesen kiforgatja megszokott mivoltából.

– Nem ő lenne az első, aki a semmiből bukkant fel a tavon – jegyzi meg elmélázva az apja.

– Ezt hogy érti? – pillant rá felcsillanó kíváncsisággal a szemében a lány. Nyilván bármit szívesen hall, amit magára vonatkoztathat, amitől úgy érezheti, nincs teljesen egyedül. Richárd nem tudja ezért hibáztatni, a helyében valószínűleg senki nem érezne máshogy.

– Huszonnégy évvel ezelőtt találtak egy kislányt egy csónakban. Senki nem tudja, hogy került a tó közepére a csónak, mikor már előző nap is be volt fagyva a tó, de mégis ott volt – magyarázza Gyula, és a hangja a meséknek tartogatott, andalító hangszínre mélyül.

Richárd túlságosan is jól emlékszik arra a napra, és az utóbbi időben többet gondolt rá, mint az egészséges lenne. Az a nap és az a kislány minden túlzás nélkül megváltoztatta az életét.

– Az a kislány sem a semmiből bukkant fel – mordul fel szárazon. – Nyilván valaki otthagyta. – Mert nem, azokat a sült bolond legendákat, miszerint a kislány egy lezuhant csillag, hogy a télből született, hogy váltott gyerek, aki a közhiedelemmel ellentétben attól más, hogy annyira szép, ő nem hajlandó elhinni. De az tény, hogy a kislány gyönyörűbb volt, mint bárki, akit addig látott, hogy különleges volt, már-már varázslatos.

– Fiam, néha tényleg komolyan lehangoló vagy.

– Nos, apám – mosolyodik el gúnyosan Richárd –, csak reálisan szemlélem az életet.

Nem várja meg a választ, és a rejtélyes kislány történetét, valamint a hozzá kapcsolódó összes szélütött legendát sem áll szándékában végighallgatni, inkább kimegy az előszobába, és ezúttal kényelmes tempóban felveszi a bakancsát és a kabátját. Közben hallja, hogy az apja mesélni kezd arról a huszonnégy évvel ezelőtti január elsejéről – ahogy őt ismeri, ezt valószínűleg csak azért teszi, hogy megnyugtassa a lányt. Az előbb majdnem megint rátört a pánik, ami persze egyáltalán nem meglepő, de segíteni biztosan nem segít. A lány helyében bárki össze lenne zavarodva, szörnyen ijesztő lehet azzal szembesülni, hogy az ember semmit nem tud magáról – mintha tükörbe nézve senki sem nézne vissza. Richárd nem tudja elképzelni, hogy mit él most át a lány – vagyis Nefelejcs.

Ízlelgeti magában a szót, többször is megismétli, míg végül el nem dönti, hogy tetszik neki. Mikor kimondta, nem gondolta komolyan, egyszerűen csak mondani kellett valamit, mert csalódott volt, hogy semmit sem talált a lány kabátjának és farmerjának a zsebében, és amikor aztán a lányra nézett, rájött, hogy az ő csalódása semmi a lány kétségbeeséséhez képest. Enyhíteni akarta a helyzetet, támpontot adni a lánynak, valamit, ami megfoghatóbb a névtelenségnél, valamiféle halvány reményt – pedig ez egyáltalán nem jellemző rá, de egyszerűen van ebben a lányban valami, ami előhozza belőle a védelmező ösztönöket. Igazság szerint nem is tudta, hogy vannak ilyen ösztönei.

Richárd kilép az udvarra. A hó még mindig szakadatlanul esik, és a szél sem csitult el. Mélyet lélegzik, a tüdeje mintha jégszilánkokkal telne meg levegő helyett, de élvezi. Legalább lehiggad, mert igen, erre ebben a pillanatban nagy szüksége van, bár ezt a legkevésbé sem üdvözli örömmel. Nefelejcs hatással van rá, úgy, ahogyan még soha senki, és őszintén nem érti, hogyan lehetséges ez.

Sosem volt az a fajta férfi, aki egy szép mosolytól, szempártól vagy akár a csodás külsőtől elvesztené a fejét. Nem, ő az a fajta férfi, aki mindig összeszedett és józan, akit csak akkor tud elcsábítani egy nő, ha ő maga akar elcsábulni. Büszke volt arra, hogy rá ugyan nincsenek hatással a női praktikák, hogy az ő fejét nem könnyű elcsavarni – erre most, amikor a helyzet és a tisztesség megkívánná, hogy észre se vegye egy nő szépségét, ő mégis egészen beleszédül ebbe a szépségbe. Felfoghatatlan.

Kész szerencse, hogy legalább akkor már visszanyerte a józanságát, amikor felöltöztették a lányt, nem tévelygett olyan helyekre a tekintete, ahol semmi keresnivalója nem lett volna, és akkor sem gondolt semmi olyasmit, amiért most ostorozhatná magát, amikor a karjába kapva a kanapéra fektette. Nem, akkor csak arra tudott gondolni, hogy lehetetlen, hogy bármi baja legyen.

Mikor a lány hosszas szólongatás után végre magához tért, olyan mély és elemi megkönnyebbülést érzett, amilyet talán még sosem tapasztalt, de az a félelem, ami a lány tekintetébe költözött, amikor rájött, hogy fogalma sincs arról, kicsoda, az ő szívét is összeszorította. Tudta, hogy a pálinka segíthet (mert abban a pálinkában tényleg van valami, amitől több mint egy egyszerű pálinka, és ezt tapasztalatból tudja), szóval egy pillanatig sem tétovázott, de arra nem számított, hogy nem feltétlenül jó ötlet felhívni magára a lány figyelmét.

Az, ahogy ránézett, ahogy elpirult, megint elsöpörte minden (nehezen visszanyert) józanságát, és valósággal felperzselte a vérét. Soha, tényleg soha nem fordult még vele elő ilyen, soha nem tudott rá egyetlen nő sem úgy nézni, hogy attól belőle minden értelmes gondolat nyomtalanul elszálljon. Ez teljesen kizökkentette, ezért volt olyan nyers, de az a megjegyzés a bugyiról már nem ennek szólt. Nem, akkor csak meg akarta akadályozni, hogy a lány ugyanúgy elmerüljön a pánikban, mint ahogyan a tóban merült el korábban. Hogy miért akarta megakadályozni? Hát, arról halvány elképzelése sincs, egyszerűen csak meg kellett tennie.

Mindig úgy tapasztalta, hogy a legbiztosabban úgy lehet valakit kizökkenteni egy megdermedt pillanatból, ha valami teljesen oda nem illő, akár meghökkentő dolgot hall. Hirtelen nem jutott jobb eszébe, bár nem állíthatná, hogy erre az ötletére büszke – elég otromba dolog egy olyan nővel így tréfálkozni, akit csak egy hajszál választ el attól, hogy teljesen összeomoljon. Fogalma sincs, hogyan érezné most magát, ha a lány nem vette volna a lapot – nem véletlen, hogy máskor inkább csendben marad, és nem siet senkit sem megvigasztalni, sem meghallgatni, sem megnyugtatni. Nem arra született, hogy beszéljen, és egészen idáig nem is sokszor érzett rá kényszert, hogy megszólaljon olyankor, amikor valójában nincs mondanivalója.

Zsebre vágja a kezét, és lehajtott fejjel indul a tó felé. Akkor, amikor a lányért rohant, és amikor visszafelé tartott vele, nem érezte a hideget, most azonban sajnálja, hogy annyi esze sem volt, hogy átvegye a vizes melegítőalsót. A nadrág mintha ráfagyni készülne, és ez a legkevésbé sem kellemes érzés. Mindegy, most már akkor is elmegy a tóig, megjelöli a léket, nehogy valami gyerek holnap véletlenül beleessen korcsolyázás vagy szánkózás közben, és megnézi, hogy nincs-e ott valahol a lány táskája.

A nyomok, amiket hátrahagyott, még valamelyest kivehetők a hóban, bár alaposan kell figyelni, ha észre akarja őket venni. Huszonnégy évvel ezelőtt is így havazott, Richárd jól emlékszik rá. Ezért töltött náluk egy éjszakát a titokzatos kislány, képtelenség lett volna bevinni a kórházba, és mivel egészségesnek tűnt, az apja nem akarta megkockáztatni az utat. Érdekes, hogy néha milyen kevésen múlik az ember sorsa. Ha akkor nem esik így a hó és a kislány nem marad náluk éjszakára, ő nem az lenne ma, aki.

Mindig szerette volna tudni, mi történt aztán a kislánnyal, de az apja csak annyit tudott kideríteni (mert Richárd évekkel később sem volt képes nem faggatózni), hogy a lány több otthonban is megfordult (hogy miért, azt az apja etikai okokból nem volt hajlandó elárulni), végül örökbe fogadták. Az örökbe fogadó szülőkről viszont már nem adhattak ki adatokat, így aztán lehetetlen, hogy valaha is a lány nyomára akadjon.

Pedig Richárd szívesen találkozna vele, hogy köszönetet mondjon, hogy megkérdezze, emlékszik-e arra a különleges éjszakára, amikor náluk aludt. Amikor ő kiosont a szobájából, mert meg kellett néznie még egyszer a kislányt, aki olyan szép volt, hogy az már nem is lehet valóságos.

Az egyik fotelbe ült, felhúzta a lábát, az állát a térdére támasztotta, és a felkapcsolva hagyott sólámpa tompán derengő fényében csak nézte a lányt. Semmit nem akart tőle, tizenhárom éves volt, a lány hozzá képest túl kicsi. Semmi nem vezérelte azon túl, hogy a lány őszintén lenyűgözte.

A kislány úgy nyitotta ki a szemét és nézett egyenesen rá, mintha mindvégig fent lett volna. Richárd nem tudja, milyen hosszan bámulták egymást rezzenéstelenül, szavak nélkül, de már hajnalodott, amikor visszatért a szobájába. Akkor már tele volt hangokkal, és bizseregtek az ujjai azért, hogy a zongora billentyűit érinthessék.

Attól a naptól fogva nem egyszerűen csak egy tehetséges kisfiú volt, aki (gyakorlatilag azért, hogy az édesanyját boldoggá tegye) egész ügyesen zongorázik, hanem valami több, és bár ő sosem magának tulajdonította az érdemet, de tudja, hogy amint beállított az első szerzeményével a zeneiskolába, a tanárai lopva azt suttogták: zseni.

Richárd soha nem tudott magára így gondolni, számára a benne születő zene ajándék volt, egy olyan csoda, ami valami rejtélyes és megmagyarázhatatlan oknál fogva őt választja arra, hogy kifejezésre juttassa magát. Sosem vette készpénznek a tehetséget, rengeteget tanult, zenetörténetet és zeneelméletet, és bár a zongorán kívül más hangszeren sosem volt igazán tehetséges, azért sok mindenbe belekóstolt kicsit. Alázattal, türelemmel és odaadással írt zenét, hálásan azért, hogy a részese lehet valaminek, ami több nála. Boldog volt, és elégedett, szerette azt az életet, amit élt, szerette, hogy zene veszi körül, nem vágyott többre vagy másra. Nem, soha nem akart mást, csak átadni magát a benne élő zenének, és az sem érdekelte, ha mások ezért különc zseninek vagy épp őrültnek tartják. A zene volt az egyetlen, ami számított, a zene tette őt azzá, aki volt.

Csakhogy aztán egy reggel úgy ébredt, hogy csend fogadta. Sehol egy dallam, sehol egy kósza hang, csak mérhetetlenül üres és fájó csend – és a hiány azóta is szűnhetetlenül kínozza.

Richárd feleszmélve hirtelen megtorpan. Annyira belemerült a tátongó űrbe, ami mostanában a lelke, hogy észre sem vette, már elérte azt a helyet, ahol a jég beszakadt a lány alatt. Megrázza a fejét, hogy kiűzze a keserű gondolatokat, aztán figyelmét a tóra fordítja.

– Lehetetlen – motyogja körbeforogva.

Sehol egy lék, egy repedés, mindenhol csak szűzfehér hó. Pont ott áll, ahol a tó beszakadt, látni abból, hogy itt valamivel kevesebb a hó. Ott arrébb esett el, és ott térdelt, amikor kihúzta a lányt a vízből.

– Mi a bánat? – morogja, miközben óvatosan lép egyet. Aztán még egyet és még egyet, de semmit nem hall. A jég nem recseg, és nem érzi, hogy ne lenne erős és stabil. De hogy fagyhatott volna vissza a víz ennyi idő alatt? Elég vérszegény indoknak tűnik a számára, hogy január elseje van, mégis ez az első, ami felmerül benne.

Sóhajtva megingatja a fejét, és elfordítja a tekintetét a jégről, a következő pillanatban viszont benne reked a levegő. Összehúzott szemmel vizsgálja a túlparton nyújtózkodó fát, aztán elkerekedő szemmel újra a jégre néz.

Itt volt huszonnégy évvel ezelőtt a csónak. Egészen biztos benne, mert miután elvitték a kislányt, ő kijött ide, és a hideg ellenére is befeküdt a csónakba. Aztán másnap és azután is. Csak feküdt, és hallgatta a lelke mélyén visszhangzó zenét. Akkoriban bármit elhitt, amit a kislányról mondtak, még azt is, hogy a tündérek világából szökött meg. Meggyőződése volt, hogy tőle kapta a zenét, hogy azért élednek benne dallamok, mert a kislány neki adta őket. Igazából ezt még ma is hiszi – valamiképp a kislány adta neki a zenét, hogy pontosan miként, nem tudja, de ha nincs a kislány, benne sosem születik zene, ebben a lelke legmélyéig biztos.

– Ez most komoly, te átkozott? – fortyan fel dühösen méregetve a tavat. – Előbb adsz egy lányt, akitől zenét kapok, és most, hogy elvesztettem a zenét, adsz egyet, akitől első pillantásra, teljesen érthetetlen és lehetetlen módon megőrülök?

Igen, tényleg megőrült. Egy tóhoz beszél. Egy tóhoz. Nem komplett.

Még egyszer körbenéz, de ha volt is Nefelejcsnél táska, a tó ugyanúgy magába nyelte, ahogyan az emlékeit. Richárd haragszik magára, amiért örül ennek. Azt kellene akarnia, hogy meglegyen az a nyavalyás táska, hogy hazavihesse a lányt, rábízhassa a családtagjaira, rokonaira vagy barátaira, ő meg elfelejthesse, de hiába, nem tudja ezt akarni.

Lemondóan megrázza a fejét, és elindul visszafelé. Lélekben próbálja magát felkészíteni arra, hogy újra hallani fogja Nefelejcs hangját, hogy látni fogja őt, a mosolyát, azt a csodálatos, érzelmekkel teli szempárt, a vonásai kiszámíthatatlan változását. Meg kell acéloznia magát, nem engedheti, hogy a lány megint hatással legyen rá.

Ha más körülmények között találkoztak volna, semmi ellenvetése nem lenne, sőt, mindent elkövetne azért, hogy közelebb kerülhessen a lányhoz, hogy aztán egy éjszakára belefeledkezzenek egymásba, de nem más körülmények között találkoztak, és ezt nem hagyhatja figyelmen kívül. Ahogy azt sem, hogy a lány azt sem tudja, kicsoda.

Mire a házhoz ér, igencsak mogorva hangulatba kerül, és kedves ráadásnak a fejfájása is visszatér. Bár így legalább van, ami leköti a figyelmét, és ezáltal talán nem fog újra megzuhanni a lány egyetlen mosolyától.

Amikor belép az előszobába, az apja épp a kabátját veszi. Richárd rögtön megtorpan, és összevont szemöldökkel méregeti. Azt tervezte, hogy eltűnik a szobájában és elő sem jön, amíg nem muszáj, mert akkor nincs kitéve annak a kísértésnek, amit Nefelejcs jelent a számára.

– Készülsz valahová?

– Az előbb hívott Katika, az unokája belázasodott, és szeretné, ha a biztonság kedvéért ránéznék.

– Alig lehet kint járni, jól átgondoltad?

Az apja derűs mosollyal néz rá, és Richárd ettől kényelmetlenül érzi magát.

– Soha ne mondj nemet egy nagymamának, ha az unokájáról van szó. Kivéve persze, ha túlzott gondoskodásból olyasmit kér, ami nem válik a gyerek hasznára.

Richárd belátja, hogy értelmetlen bármilyen újabb kifogással előállnia, az apja úgyis hajthatatlan marad. Úgyhogy ennyit a remek tervéről, hogy majd elrejtőzve átvészeli a helyzetet.

– A lány? – kérdi kelletlenül.

– Fürdik.

Nem, nem képzeli el a lányt, amint épp belemerül egy kád forró vízbe, kizárt, hogy elképzelje. Richárd tekintete elsötétül, de az apja épp elfordul a sapkájáért, így szerencsére ezt nem veszi észre.

– Felhívtam Idát – folytatja Gyula, és Richárd erősen próbál a szavaira koncentrálni –, nem jön ma haza, a havazás miatt inkább a barátnőjénél alszik. Elmondtam neki, mi történt, ő pedig felajánlotta Nefelejcsnek a szobáját, már húztam tiszta ágyneműt. Ha kijött a fürdőből, jó lenne, ha aludna egy keveset.

– Még mindig nem emlékszik semmire?

– Bevillant neki egy-egy kép, szóval remélhetőleg nincs nagy baj. Talán tényleg csak pihenésre van szüksége. – Gyula kinyitja az ajtót, és már ki is lép, amikor hirtelen mégis visszafordul. – És, Richárd, legyél vele kedves.

– Én mindig kedves vagyok – morogja a férfi.

Az apja válaszul felvonja az egyik szemöldökét, aztán magára hagyja Richárdot. A férfi sóhajtva fordul meg. A tekintete akaratlan téved a fürdőszoba bezárt ajtajára. Nagyszerű, tényleg. A lány és ő, édes kettesben – mi jöhet még?