Én és párom egy vacsorameghívásról tartottunk hazafelé, mikor a jármű, amit vezettem megcsúszott a hideg téli, havas éjszakán. Az autó pörgött a hó terítette aszfalton, miközben próbáltam megállítani, de minden erőfeszítésem hiábavaló volt. Olyan hirtelen csapódtunk a kőfal szerűségnek, hogy megijedni sem volt időnk. Utoljára egy halk nyekkenést hallottam, majd elsötétült minden.

Fülemet egy éles csipogó hang csapta meg. Arra késztetve, hogy kinyissam pilláimat. A szememet kinyitva, halvány pacákat láttam. Egészen addig, míg ki nem tisztult a látásom. Pupilláim két embert véltek felfedezni, akik maszkban figyelték minden egyes rezdülésemet. Világoszöld póló, és valami sapkaszerű dolgot viseltek. Abban a pillanatban tudtam, hogy hol vagyok, és mit keresek itt. A fejemben szempillantás alatt lejátszódtak azok a képkockák, amelyeket jobb lett volna nem látnom. Egyből HaNi, nevét kezdtem kiabálni, hogy hol van, miért nincs itt a szobában velem. Ekkor egy felnyír, fehér hajú orvos állt mellém, aki a harmincas éveiben járhatott. Rezzenéstelen arccal, és teljes komolysággal közölte velem a hírt, miszerint a mellettem ülő lány elhunyt. Szemeimbe azonnal könnyek szöktek, s kérdezgettem, hogy ez csak egy rossz vicc, ugye? De nem volt az, meghalt. Egyszerűen nem tudtam, nem akartam elhinni, hogy itt hagyott. Egyedül, ebben a szennytől teli világban. Szaporán vettem a levegőt, s összegörnyedve sírtam. Nemsokkal később már levegő után kapkodtam. Mondhatnám úgy is, hogy rohamom volt. Az orvosok nem szöszmötöltek, jó erősen lefogtak és belém szúrtak egy nagy adag fecskendőt. Így a szervezetembe juttatva a nyugtatót hatású folyadékot. Sokáig még kapálóztam, majd a testem egyre jobban elnehezült annyira, hogy már mozogni is alig tudtam. Feküdtem az ágyban, mint egy élettelen fabábú. Várva arra, hogy történjen valami. Kis idő után mindenki kiment, de előtte valami olyant makogott az orvos, hogy ha lenyugodtam hazamehetek.

Nem tudom elhinni, hogy HaNi itt hagyott. Meghalt, holott nekem kellett volna! Annyira fáj.. Nélküle nem vagyok képes létezni, úgy érzem már felesleges élnem. Nem vagyok több, mint egy test, lélek nélkül. Ő tartotta bennem a lelket azzal, hogy mellettem volt. Istenem, miért kellett neki meghalnia? Miért nem voltál képes, inkább engem elvenni, ha már valakit elakartál. Ő még túl fiatal volt, előtte állt az egész élet nem úgy, mint előttem.

Talán két-három napot lehettem ott, azon a helyen, ahol megtudtam, hogy elveszítettem azt a személy, aki értelmet adott az életemnek. Aki miatt volt kedvem élni és létezni. Egészen mostanáig. A szemeim, vörösek voltak, és könnyáztatta. Hajam szanaszét állt, s arcom olyan volt, mint a fehérre festett fal. Otthon naphosszakat csak ültem a tv előtt, és bámultam a fekete képernyőt. Semmi egyebet nem csináltam. Így teltek a napok. Mire észbe kaptam, eltelt másfél hét. Ezalatt az idő alatt sokszor beképzeltem, hogy HaNi itt van. Újra az oldalamon, de rá kellett jönnöm, hogy csak a képzeletem játszott velem.

- Nincs értelme az életemnek, hiszen HaNi elment - ismét egy forró könnycsepp gördült ki szemem sarkából, ami ajkaimon állt meg. Ekkor egy hűvös, ám gyengéd érintést érzetem nyakam körül, de mikor megfordultam nem láttam semmit. Gondoltam, megint a képzeletem játszik, de tévedtem. Visszanézve magam elé a földre, láttam, hogy két nőies láb áll előttem. Tekintetemet azonnal felkaptam, hogy megnézzem ki az, aki itt van. HaNi állt előttem, s a kezét nyújtsa felém. Sokáig eltátott szájjal bámultam, végül cselekedtem. Megfogtam azt a gyengéd, meleg, fehér kezet, amik csak rám vártak. Senki másra. 

- Gyere, ChanYeol - mosolygott. - Legyünk újra együtt, mert mi összetartozunk, akár a mágnes és a vas. Egyikünk sem tud meglenni a másik nélkül. Csak szenvedünk, ha külön kell lennünk - pici kezei remegtek, ahogy érintették az enyémet. Így jól tudtam, hogy fél a válaszomtól. Hogy mit is mondok neki. Netán elutasítom, vagy igent mondok. Ebből csak egy lehetséges. 

Nem gondolkoztam, hiszen tudtam, hogy mit akarok. Vele szeretnék lenni, bárhova is megyünk. Legyen az a pokol, vagy a mennyország esetleg az üres semmiség. Mindenhol boldog leszek, akármerre is sodródjunk, mert vele lehetek. Ismét a karjaimban tarthatom, majd úgy, mint régen.

Nagy mosollyal az arcomon álltam fel, s öleltem magamhoz. Figyelmesen hallgattam végig mondandóját, majd egy kisebb bólintás közepette kimentem a lakásból. A lépcső felé vezetett utam, egészen fel a tetőig. Persze HaNi, végig követett, ahogy megígérte. Felérve egy nagy levegőt vettem és dús, meggyvörös ajkait kisajátítottam magamnak egy rövid időre. Csókoltam édes, puha párnáit egészen addig, míg csak bírtam. Megfogta kezem, miközben a húszon egy emeletes ház végéhez sétáltunk. Ott bakot tartottam neki, hogy feltudjon mászni rá. Szintúgy követtem példáját. Boldogan rámosolyogtam, ahogy ismételten összekulcsoltam ujjainkat. 

- Mehet? - kérdeztem tőle, ujjait megszorítva. Erre csak egy nagyot elmosolyodott, akár egy édes kiscica. Újra egy nagy levegőt vettem, majd hangosan háromig kezdtem számolni. A háromhoz érve, előre dőltem, elengedve ujjait. Éreztem, zuhanok a mélybe, ahonnan nincs többé visszaút. Körülnéztem szemeimmel, hogy hol van HaNi, de sehol sem láttam. Ekkor tudatosult bennem, hogy csak képzeltem az egészet. Zuhantam, miközben könnyeim utat törtek maguknak. 

Megígért azon a napon, hogy végig mellettem lesz. Sosem hagy el, de ezt az ígéretét nem tudta betartani, mert meghalt. Eszméletlenül fáj, de bízom benne, hogy a túlvilágon megtalálom, s újra együtt leszünk. 

Az aszfaltba csapódtam, fájdalmat nem érezve.