2023. január 1. Manhattan, Egyesült Államok

Unottan görnyedtem a konyhaasztalnál, a kezemben pihenő pezsgőspoharat tartva benne a kék színű, vodkával megspékelt kölyöklöttyel, és próbáltam úgy tenni, mintha érdekelne két barátom újévi csacsogása. Még ha bűntudatom is volt érte, nem tehettem semmit, cseppet sem tudtam rájuk odafigyelni. Egyedül arra a tuskóra bírtam csak gondolni, aki elbaszta az életkedvemet.

Pedig olyan jól indult a szilveszter. Hetekkel ezelőtt megbeszéltük a barátaimmal, hogy közösen ünneplünk, mivel egyikünk sem tervezett konkrét programot, egyedül meg mégis szar lett volna, miközben mindenki más totál részegen fogadkozik a tűzijátékok fényében. Idén nálam volt a bulinak nevezett lustálkodás; főztem, ittunk, játszottunk és nekem kibaszott jól kellett volna éreznem magam, hisz' ez volt a kitűzött cél. Ennek ellenére már reggel nyolckor is csak arra tudtam gondolni, hogy vajon Ő írni fog-e, fog-e rám gondolni, vagy csak akár futólag eszébe jutok-e, na meg milyen romantikus lett volna, ha éjfélkor beállít legalább egy csók erejéig. Észre se vettem, milyen szinten képes volt manipulálni a gondolataimat és ez egyáltalán nem volt normális. A szakításunkat követő időszakban olyan undor fogott el, ha csak rá gondoltam, szavakba sem bírnám önteni. Nem csak fizikailag undorodtam; a személyisége is hányingert keltett bennem. Kár, hogy ez nem akkor történt meg, amikor kellett volna...

- Na, mi van már? Nem írt?

- Nem. - ráztam a fejem és kényszeredett mosolygásba kezdtem, hogy szegény, hűséges barátaim ne érezzék szarul magukat miattam, bár tudtam, hogy tudják. Tudják, mennyire gázak az érzelmeim jelenleg. Igazán hálás voltam nekik érte, hogy nem akarták nagyon erőltetni a dolgot, a támogatásuk mégis kézzel fogható volt irányomba. Meg sem érdemlem.

- Figyelj, érdekled te őt egyáltalán? Apámmal is többet beszélek online, mint te a saját pasiddal. Öt naponta rád írni, kurva cinkes.

- Igaza van. Úgy bánik veled, mint egy kisállattal, akit néha megsimogat...

- Tudom. - motyogtam csalódottan és kifújtam egy mély levegőt, amikor az óra elütötte a negyed egyet. Már kibaszott tizenöt perce új évet írunk és nem érdeklem őt. Karácsonykor sem érdekeltem, ahogy soha máskor sem. Mégis mit gondoltam? Egy bunkó seggfej majd miattam változni fog? Azt hinné az ember, hogy legalább a barátnőjével szebben viselkedik. Más párokhoz hasonlítva még rosszabb a helyzet.

- Jól kéne érezned magad.

- Jól is érzem magam. Tényleg. Ne aggódjatok már. - mosolyogtam, ám ekkor megcsippant a telefonom jellegzetes hangja, amit akkor hall az ember, mikor írnak neki az online appon. - Mi a franc? 

"Na mizu?"

- Ez igen anyukám, túlteljesítette magát a faszi. 

"Semmi. Mi lenne".

"Sikerült már bebaszni?" 

"Ja."

Megnézte és számára ennyivel vége volt a csevejnek. Rettenetesen idegesített.  Soha semmi másból nem álltak a beszélgetéseink, csak ebből. Minek tartottam ki mellette egyáltalán? És én nyilvánvalóan mit csináltam? Merő dacból és büszkeségből csak azért is folytattam az írást.

"Mert te hol vagy?"

"East Village. Házibuli haverokkal."

"Fasza."

"Van valami baj?"

Ekkor történt meg az a bizonyos áttörés, amiről még nem tudtam ugyan, de elhozta a számomra legjobb végkifejletet.

"Utállak. Vagyis nem. De." 

Nem igazán forgott az agyam az elfogyasztott alkohol miatt, de igazság szerint azt ki tudtam fejezni, amit akartam. Miután megnézte, tíz perc néma csend következett, már-már lemondtam az egészről és leraktam a telefonom, mikor újra visszaírt.

"Ezt megjegyzem. :D"

"Jó. Jegyezd."

"És miért is? :D"

"Mert nem kommunikálunk, azért."

És látta. Ez volt az utolsó beszélgetés, amit váltottunk egymással. Tulajdonképpen nem is igazán értettem, mi történt pontosan az elkövetkezendő hetekben, mivel hiába vártam tőle legalább egy tisztességes szakítós monológot, az nem jött. Azon a szilveszteri éjszakán azt hittem, csak részeg és a haverjaival lóg és ignorál, de másnap azért még lesz olyan pofátlan, hogy megkérdezze, kihevertem-e a bulit.

De nem.

Napokkal később, mikor az újévben először mentem be dolgozni a munkahelyemre, rettentő megbántva éreztem magam, hiszen mindamellett, hogy egy seggfejre pazaroltam az időmet és a lelki egészségemet, még a munkatársam is volt, két szemben lévő oldalon dolgoztunk. Gyakorlatilag bármikor láthattam, ha átnéztem a szomszédos oldalra és a vicc az egészben, hogy amíg együtt voltunk, ő ezt akkor sem használta ki. Még akkor sem dobott egy árva üzenetet sem, ha egy napra osztottak be minket valami véletlen csoda folytán. 

- Ez egy rohadt bunkó paraszt. - jelentette ki Stacy, a kolléganőm tárgyilagosan, mire fanyarul elmosolyodtam. 

- Igen. Tudom.

- Annyira sajnálom, hogy neki adtad oda a szüzességed... 

- Hát. Igazából azt a részét nem bánom. - gondolkodtam el, de aztán rájöttem, ez nem teljesen igaz. Valóban nem okozott különösebb megbánást annak a tudata, hogy megtörtént. Inkább a tehetetlen düh tombolt bennem, mert én voltam egy hatalmas nagy marha, ráadásul le kellett volna állítanom, amikor erőszakossá vált a helyzet. 

Az első egy hónapban felszabadult voltam és szinte ijesztően jól éreztem magam, amiért megszabadultam tőle. Úgy éreztem, szerencsés vagyok, hiszen nálam kimaradt a szokásos szakítás utáni depresszió, és én vagyok az egyetlen kivétel. Röhögtem rajta, nyíltan szidtam, akinek csak tudtam, kiadtam a gyűlöletet, amit iránta éreztem és meg voltam róla győződve, hogy túlléptem rajta.

Nem így történt, a vakvágányra futott, lezáratlan kapcsolatom kései gyászt hozott, méghozzá akkor, amikor két héttel később láttam először őt újra és csak nézett rám, én pedig képtelen voltam elszakadni tőle lelkileg. Előjött belőlem minden fájdalom; béna szakítós számokon éltem, bőgtem, nem ettem és látványosan lefogytam, a barátaim aggódtak értem. El kellett mennem messzire, ahol soha többé nem találkozunk. 

- Az lenne a legjobb, ha váltanál. Mármint nem csak munkahelyet, úgy értem. - a lakótársam ölében fetrengtem teljesen kisírt szemekkel. Ő volt a legjobb barátom, az ikerlelkem - már ha létezik ilyen -, akivel szinte telepatikusan kommunikáltam mindig. Már akkor is érezte, ha valami nem volt velem rendben, ha éppen otthon volt Szerbiában a családjánál és nem küldtem emojit az üzeneteim mellé. Néha ijesztően szorosnak érződött a kapcsolatunk; ez az a fajta testvéri kötelék, amely vér nélkül köt össze két embert. Neki sosem tudtam hazudni, nem tudtam előle elrejteni a könnyeimet és ő volt az egyetlen, akinek megadtam rá az alkalmat, hogy szó szerint a földről szedjen fel. Nem ítélkezett felettem, mikor bántottam magam, a lelkem fejlődött mellette és szépen lassan mindig sokkal jobb lett a kedvem, ha a közelemben volt. Egy kicsit - sőt, nagyon - sajnáltam őt, mert én semmit nem tudtam neki adni, hogy legalább egy kicsit viszonozhassam, amit tudtán kívül tett értem. Bárcsak olyan nővére lenne, akit megérdemel és aki mellett úgy érzi, biztonságban van. 

- Költözzek el? - pislogtam értetlenül, mire szokás szerint megvonta a vállát, bólogatott és közben rágyújtott az aznapi huszadik cigarettájára. A lakásban. - Bukvalno megfulladok a füstödtől. - amióta megismertem, több szót használtam szerbül, mint angolul néha, és sokszor fel is idegesített.

- Bocsi cunci. - vigyorgott rám csak azért is, mire megforgattam a szemem.

- Jebote. 

- Tudod, néha halálra tudom magam röhögni, amikor szerbül beszélsz. 

- Tudom.

Vajon mi lenne velem a legjobb barátaim és a fogadott tesóm nélkül? Tényleg képes lennék összepakolni és lelépni? Itt hagyni őket, akik ennyire fontosak nekem?