A mai napra várt mindenki. Erre a napra készülünk közel két hónapja. A premier. Talán ma az életem is megváltozik. Bizonyítani fogok többszáz ember előtt. De még mindig bennem a kétely. Vajon képes vagyok-e rá.

Teljes harci díszben vagyok már. Járkálok az öltözőben. Rágom a körmöm, leülök, majd felállok. Idegesen toporzékolok. Szilveszter bent van velem. Ő csak ül.
-Kéne egy pohár víz?-ajánlja fel
-Lehet..
Tölt a csapból. Felém nyújtja. Remegő kézzel elveszem. Az arcom fehér.
-Ez hihetetlen!-kikapja a kezemből a poharat és levágja az asztalra.
Hirtelen átfogja a derekam, magához húz, és eltűri a hajam.
Mire kapcsolok már ajkam az ajkán. A szemem reflexszerűen behunyom. Kézbe veszem az arcát és ő továbbra is szorít. Ajkai finoman mozognak. Én gyengéden követem a ritmusát. Bár soha ne érne véget ez a pillanat. Ezután többször ad kisebb csókokat. Majd egy egészen apróval zár, elhajol, és nyájasan mosolyog rám.
-Így lazábban fog menni?
-Biztosan.-alig tudok megszólalni, de közben eláraszt a végtelen boldogság
-Megyek, kezdünk.-próbálok kiszakadni öleléséből
-Csak még egyet!-hajol újra felém, s úrja megcsókol
-Szurkolj!-kérem tőle
-Mást se tudnék!-hangja boldog, felszabadult

Kezdődik az előadás. A nézőtéren nincs szabad hely. Elhúzódik a függöny.
Első jelenet, majd Verona.
A jelenetek alatt lassan egyesülök Tybalttal.
Ez a kéz utolér. Tép a düh. A dal zeng a bosszúvágytól. A végén pedig hörgök. Szinte érzem az ijedt tekinteteket a közönségtől, ahogy a téboly bejárja a hatalmas teret.
Felcsendül a taps. Lányok újjongását hallom valahonnan hátulról. A darab megy tovább.
Belém égett. A célom, hogy megríkassam a nagyérdeműt. Halkan indul, majd egyre erőteljesebb, drámaibb lesz. A dal végére már én is sírok. A zene elhalkul, én összecsuklom. Átérzem Tybalt fájdalmát.
Utána először szipogást és orrfújást hallok, majd megint megsüketít a taps.
Végül a Párbaj. Az utolsó fontos jelenetem. Forog a körcikkely. Tybalt támadja Mercutiot. Ez a dal más, mint a többi. Itt Tybalt már nem is önmaga. Gyilkol. És a végén őt is meggyilkolják. Kegyetlenül.
Ahogy Rómeó leszúr, összeesem. Vérbefagyva fekszem. Hallom még a sikolyt:TYBALT! Hallom a zokogást.

Miután jelképesen eltemettek, hátrasietek. A lépcső alján Szilveszter már vár. Művértől tocsogva a nyakába borulok. Erre nem készült fel, mert kissé hátrál az őt ért lendülettől. Aztán karjait körém fonja.
-Megcsináltam!-suttogom örömkönnyekkel küzködve
-De még hogy megcsináltad! Noé, meg merem kockáztatni, hogy engem is túlszárnyaltál!
-Nem..téged soha! Mindig te maradsz nekem az igazi Tybalt.-ez már vallomás
-Nem a Tybaltod akarok lenni..-ő is vallomást tesz.
Homlokomat az övének támasztom. A szemünk szinte egybe olvad.

Az előadás végén már csak a tapsrend marad.
Először közösen, aztán egyenként hajlunk meg.
Mikor egyedül lépek előre, a közönség valósággal őrjöng. Meghatódom tőlük.
A taps lemenetelével a könnyeimet törölgetem. Mint a villám öltözöm át és mosom le a sminket. Gyorsan indulnék, mielőtt az emberek elkapnának..