A fejezet az 1. évad 2. részét használja fel!

(Ella)

A laktanya csendje kifejezetten élvezhető legalábbis a legtöbb ember számára, engem különösen feszélyez, hogy mindenki csak a maga világában van, ez egy nyugodt műszaknak tűnik. Legalábbis egészen addig azt gondolhattam míg az egész délelőttös csendet fel nem váltotta Bobby és Buck párbeszéde ami legalább annyira meglepett mindenkit mint engem. 

- Új vagy még itt tehát ezt elnézem, de még egyszer elő ne forduljon - hallom Bobby hangját. - Volt már szerencsém újonchoz, egyik sem vitte el az autót.

- Többet nem fordul elő százados - biztosítja a férfit Buck. 

- Nem is, különben repülsz innen - felel kimérten Bobby majd meglepve tekint rám mikor rájön, hallottam a beszélgetést. -  Szép napot Ella!

- Szép napot százados! - mosolygok, Bobby biccent és ott hagy a Buckley fiúval. - Mégis mire kellett neked a kocsi? - vonom kérdőre Buck-ot.

- A rajta lévő sziréna nagy segítség - feleli természetes módon a fiú. 

- Mégis hova siettél ennyire? - teszem fel a kérdést kissé tartva a választól.

- Egy dekoratív hölgyeményhez - von vállat végül én pedig egy fintor után visszakérdezek;

- Mostanában így hívod a numeráidat?

- Ella! - nevet fel hangosan én pedig szembesülök az igazsággal, valóban egy gyors menet miatt vitte el a kocsit ami akár ember életbe is kerülhetett volna, egyszerűen hatalmas szerencsének köszönhető csak, hogy hozzánk nem szaladt be hívás. Nos a délután ezután ismét a nyugalom színtere így Hennel arra a következtetésre jutok, hogy itt később meg hatalmas gebasz lesz, na és ezzel nem is tévedtünk, a műszak vége előtti órában kiküldik az egységet a helyi vidámparkba ahol a hullámvasútkocsija fejjel lefelé lóg. A kép összességében annyira nem lep meg mint Buckot, láttam már ilyet Texasba de egy igencsak fontos elem más, itt az ottani vidámparkkal ellentétben van egy áldozat már az egység kiérkezése előtt ami miatt egyfajta borzongás fut végig rajtam. Már 5. éve vagyok tűzoltó, láttam már áldozatokat de ez akkor is az marad amitől borsozik a hátam és gombóc keletkezik a torkomban.

- Buck megy fel - jelenti ki Bobby én pedig egy perc habozás nélkül teszem hozzá;

- És Ella vele megy!

- Csak egy ember mehet - ingatja a fejét a százados. - Buckot választottam.

- Értettem százados - préselem össze az ajkaim. Egyet mindenki tud az egységben, Buck imád a veszély középpontjában lenni és az estek többségében vakmerőbbnél vakmerőbb ötletei voltak ezért általában nem kapott egyéni feladatot. Érzem magamon Hen és Chimney tekintetét, de egy halvány mosolynál többre nem futotta feléjük helyette a már készülődő Buck mellé lépek. 

- Néha bízhatnál bennem El - fordul felém rögtön a srác.

- Benned bízom, abban már kevésbé, hogy odafent is tiszta fejjel tudsz majd gondolkodni - felelek miközben tovább figyelem.

- Jó tanács? - vonja fel a szemöldökét Evan.

- Az első dolgod a srác kibiztosítása legyen, ha jól láttam nem csukódott rájuk rendesen a hullámvasút biztonsági rúdja - sóhajtok. - A haverja valószínűleg ezért esett ki, testalkatából adódóan tőle nagyon elállt.

- Szóval biztosítsam a srácot? - kérdez vissza, én pedig bólintok. - És utána?

- A többit majd kitaláljuk amint elmondtad a fenti helyzet pontosabb leírását - felelek a kérdésére, de úgy érzem hozzá kell tennem; - Az én szavam nem szent és sérthetetlen, de erősen ajánlott, a helyzet felmérése után a többi utasítást Bobby vagy Hen adja majd.

- Mi van odafent Buck? - kérdezi Bobby.

- Ellának igaza volt, a biztonsági rúd nem jó - támasztja alá korábbi elméletem. - A többi jónak tűnik - teszi még hozzá, majd nem válaszol többet. Mind feszülten figyeljük mit tesz és bár a többiek nem tudták mit mondtam a srácnak mintha ők is ugyanazt várták volna, senki se szólt neki egy szót se míg azt hittük az áldozat biztosításával foglalkozik. A helyzet az, hogy bár nem bíztam teljesen Buckban ezekben a percekben nagy hitem volt benne addig a pillanatig, míg a hullámvasúton ülő srác nem hevert konkrétan a lábaim előtt. Ahogy az üveges tekintetbe néztem csengeni kezdett a fülem és a tekintetem is elhomályosult kissé, a legtöbb esetben ez nem történt volna meg velem, az eset inkább csak kissé emlékelőidéző hatással bírt így amint a srác előttem áll a korábbi megingásomnak nyoma sem volt.

- Nem tetted meg - tekintek Buckra csalódottan.

- A srác megnyugtatása volt az elsődleges célom - hárít a Buckley fiú. 

- Szerinted én feleslegesen jártatom a szám!? - csattanok fel. - Mikor zöldfülű voltam volt egy pontosan ugyanilyen esetem! Senki, ismétlem senki nem hitte a századosomon és egy tűzoltón kívül, hogy letudom hozni a fiút! Nem a századosom, hanem a másik tűzoltó elmondta nekem ugyanazt amit én neked, a kibiztosítás az első feladat utána várjam az utasításokat. Tudod mi kettőnk között a különbség!? Én megtettem amit nekem javasolt egy nálam tapasztaltabb!

- Ohoho....és itt te lennél a tapasztaltabb!? - nevet fel kissé gúnyosan a srác, talán még nem is ért el teljesen a tudatáig az elmúlt pár perc eseménye. - Ne szórakozz velem Tyson! Egyidősek vagyunk! 

- Mégis van némi előnyöm és tapasztalatom! - csattanok fel, de a további szócsatánknak a százados nem hagy teret. 

- Chimney, Hen ti a két kölyök között lesztek - jelenti ki Bobby.

- Akkor ki vezet? - értetlenkedik Chim, a vidámpark felé az övé volt a volán.

- A csapat visszajuttatása most rám marad - felel a férfi. Nos Hen és Chim valóban egyfajta pajzs volt köztem és Buck között, de egyébként se lett volna több mondanivalóm a srácnak, ha ennyire önfejű akar lenni akkor legyen az, még pár rossz döntés és a város úgyis túltesz rajt. A laktanyát már elkezdte átvenni a váltás úgyhogy amint az autó megáll elsietek átöltözni, pár perc az egész és mikor kilépek az ajtón Chimney vár;

- Kissé megleptetek minket. Mire céloztál mikor azt mondtad Bucknak, nem tetted meg?

- A helyszínen kiderült - vonok vállat. - Emlékezz vissza a beszélgetésre. Jó pihenést Chim! - sietek az autóm felé és onnan tekintek vissza a századossal beszélő csapatra. Azt gondoltam jó ötlet volt várost váltani, de a mai nap kissé megingatott. Egyet tudok, Ella Tyson egy rossz nap után nem adott még fel semmit és egy kiadós beszélgetés az Austinban maradtakkal és minden rendben lesz velem és az eddigi terveimmel is.

§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§

A vidámparki incidens után a parancsnokság a mi egységünk néhány nap kényszer pihenőre ítélte, így csak közel egy hét múlva lépek be a laktanyára. Ott ugyanaz fogad mint mindig, Bobby a konyhában sürög, Hen valamit olvas, Chim pedig telefonozik, egy dolog azonban más és az a más Buck. Visszafogott, csendes és a változás nem csak a viselkedésén hanem a külsején is látszik. Kialvatlan és sápadt, az önsanyargatás jelei látszanak rajt és ahogy ránézek rá kell döbbennem, részben az én hibám. Milyen társ az aki lekiabál a hibád után!? Nos ez bűntudatot eredményez nálam és tudom, amint tehetem beszélek vele. Úgy érzem ahhoz, hogy fejlődni tudjon kicsit be kell avatnom a saját történetem egy mások elől eltitkolt részébe, nem mindig voltam annyira megfontolt mint amiért hajlandóak voltak átvenni az egységhez. A Buckkal való beszélgetés lehetősége hamar kínálkozik, Buck bevonul az öltözőkbe és rögtön utána sietek.

- Jól vagy? - teszem fel a Földön létező leghülyébb kérdést.

- A mentés után leüvöltötted a fejem, most miért próbálsz velem jó pofizni?

- Az első sikertelen mentés feldolgozása nehéz - felelek, valójában nincs értelme plusz köröket lefutni. - Neked senki sem segít feldolgozni, és ez így nincs rendjén. Itt LA-be mindenki szégyenli ha segítségre szorul, Texasban ezt mindenki nyíltan vállalta. 

- Miből gondolod, hogy nehéz? - kérdezi Buck.

- Te láttad magad? - kérdezek vissza. - Úgy jársz itt egész nap mint egy kísértet.

- Te hogy dolgoztad fel az első sikertelen mentésed?

- Nos mellettem rengetegen álltak ami nem meglepő, 19 éves voltam és szinte mindenki valamelyik családtagjához hasonlított. Még az akadémián tanultam mikor először mehettem ki egy egységgel, egy napra mindenkit kiosztottak a zöldfülűek közül a laktanyák között, nos engem a bátyám egysége kért, már akkor tudtam és a százados is, hogy amint végeztem náluk kezdek. Az első sikertelen mentésem az első éles bevetésemen volt, utána úgy éreztem, hogy nem leszek képes visszamenni az akadémiára. De aztán az egység nem hagyott magamra, végig mellettem álltak amíg folytattam a kiképzést és mikor ismét bevetésre került a sor támogattak...egészen addig míg nem jött a nap második hívása a vidámparkból - sóhajtok. - Ott szinte mindenki kétségbe vonta a százados döntését, még a bátyám is és megfogadtam ha a százados mégis felenged igenis lehozom a srácot.

- A százados pedig bízott benned - fűzi hozzá Buck. 

- Igen, és a tanácsot is megkaptam így valóban sikerült - fejezem be. - Tudod néha az, hogy tanácsot kapsz nem azért van, mert az emberek nem bíznak benned hanem azért, mert tudják mi lehet ha egy olyan szorult helyzetben leblokkolsz. Jó tűzoltó vagy Buck és bízom benned, de néha vakmerőbb vagy mint azt a helyzet megköveteli pedig a mi munkánk során legalább annyira fontos a higgadtság mint a bátorság és ezt lassan neked is meg kéne tanulnod.

- Igyekszem El - tekint rám a beszélgetés kezdete óta először és akkor látom meg a szemében megcsillanó könnycseppeket. - Elmúlnak valaha? A rémálmok.

- Időszakosan - lombozom le a válaszommal. - Egy apróbb traumatikus élmény után visszatérhetnek.

- Egy teljes hete csak a sráccal álmodok - ismeri be és nem szégyellve magát utat enged könnyeinek. - Minden éjjel látom magam előtt és a szemembe mondja, hogy én vagyok a gyilkosa.

- Nem te vagy a gyilkosa Buck - ölelem magamhoz. - A körülmények áldozata vagy, de talán jót tenne ha beszélnél a családjával, az néha rávilágít arra amiről nem tudhatsz a mentés előtt. Az elmúlt héten én beszéltem a srác húgával, hidd el, arra neked is szükséged van. 

- A családtagok felkeresését nem tiltotta meg a parancsnok? - kérdezi némi töprengés után.

- Nem tudhat ő sem mindig mindenről - felelek és a srácot magammal húzva indulok meg az étkezőbe a csapat többi tagja felé remélve, hogy kissé visszatudjuk hozni a szőke ajkaira a tipikus Buckley-mosolyt.