Úton voltunk vissza a városba. A vonatszerelvény belseje a légmozgás minden formáját mellőzte. Az agyunk lassan szétfőtt a fülledt kánikulában. Hajunk kezelhetetlenné vált, és tapadókorongként ragadt izzadt homlokunkhoz.

Mifelénk egyáltalán nem volt forgalmas a vasútvonal, így miután a kalauz ellenőrizte jegyünket, nyugodtan beszélhettünk bármiről, nem volt senki a közelünkben, aki kihallgathatott volna minket, és ami még ennél is fontosabb, nyugodtan válthattunk hosszú csókokat útközben; rejtve voltunk az ítélkező tekintetek elől.

- Gondolod, hogy vissza tudod hozni? - Természetesen a felszívódott ikertestvérre céloztam. - Gyakorlatilag meg sem született.

- De attól még élt. Jó, még nagyon kezdetleges életforma volt csupán, de akkor is. Ott kell lennie.

- Mikor akarod csinálni? És főleg, hogyan? Nem halsz meg, ha te is belépsz az ajtón?

- Nem, nem halok.

- Honnan tudod?

- Onnan, hogy az éjjel beléptem. - Döbbenten néztem rá.

- Hiszen ez kurvára veszélyes volt! Nem tudhattad, mi történik, meg is halhattál volna!

- Kockáztatnom kellett, de nem láttam valószínűségét, hogy ott maradok. Nekem szabad a járásom abban a világban.

- De ha mégis? Szerinted hogyan reagáltam volna, ha reggel arra ébredek, hogy a hullád fekszik mellettem?

- De nem erre ébredtél, úgyhogy most már felesleges ezen aggódni.

- Akkor is szólhattál volna, mire készülsz!

- Engedted volna? - nézett rám kételkedve, mire elbizonytalanodtam. Önelégülten elmosolyodott. - Dehogy engedted volna.

- Várjunk! Akkor te láttad, hova kerülünk a halál után? - Hátradőlt az ülésén, és kinézett a száguldó tájra.

- Láttam.

- És mi van ott? - érdeklődtem. Ismét végigjárt a titokzatos izgalom, amit azelőtt éreztem, mielőtt bevitt az anyja elméjébe, de valahol mélyen rettegtem a választól.

- Meglátod, ha bejössz velem.

- Én?

- Kell a segítséged, hogy kihozzam onnan a testvéremet. Ki tudja, mennyire mélyen van benn, és hogy milyen nehéz lesz kihozni.

Vacilláltam.

- Nézd - folytatta -, nincs mitől félni, rendben? Csak bemegyünk, és kihozzuk. Nem esik bántódása senkinek.

- Rendben van - egyeztem bele. - Mikor akarod?

- Még nem. Bemegyek párszor, felmérem a terepet, ismerkedni akarok a környezettel. Addig téged sem merlek bevinni, amíg nem tudom, mire számítsunk.

- Nem leszel ott veszélyben?

- Nem hinném. Csak vendégeskedek egy kicsit. Ugyanúgy lelkekkel leszek körülvéve, mint az ajtón kívül. Tudom, mit csinálok.

- Remélem - feleltem, és lezártuk a témát.

*

Petra gyermeki lelkesedéssel sikongatott, amikor megtudta, hogy összejöttünk.

- Én már aznap megmondtam, amikor találkoztatok! Ugye, hogy megmondtam, Jessica?

- Meg, igen, megmondtad - mosolyogtam én is.

- Ezt meg kell ünnepelni! Igyunk, lányok!

- Jaj, istenem, nehogy! - szabadkoztam, és Gretára nézve láttam, hogy egyetért velem.

- Aj, milyenek vagytok! - nyavalygott Petra. - Akkor is csináljunk valamit. Legalább igyunk egy sört egy film mellett!

Ez ellen már nem volt kifogásunk. A film ugyan az ócskánál is ócskább volt, mi nagyon jól éreztük magunkat, és remekül szórakoztunk.

Pár perccel a stáblista után Petra elegánsan távozott, mondván, hogy tesz egy félórás sétát a városban, ezzel kettesben hagyva minket. Gretával már kezdtük levetkőztetni egymást, amikor kopogtattak a zárt ajtón.

- Basszus - sziszegtem a fogaim közül. - Ki az?

- Csak én! - hangzott a válasz. Megismertem a hangot.

Johnny volt az, akiről még nem esett szó a történetben.

Szintén a kollégium lakója volt. Alacsony, csendes fiúról van szó. Az a fajta, akinek a negatív életfogása mindig belengte a létét. Szinte senki sem kedvelte, mivel folyton sajnáltatni akarta magát. A nyomorult összképet tovább fokozta, hogy Johnny bal keze hiányzott. Nem tudtuk, hogyan vesztette el. Talán már így született, de az is lehet, hogy csak később amputálták neki. Sose kérdezett rá egyikünk sem. Igyekeztünk minél kevesebbet beszélni vele, és - bár ezzel nem tüntetem fel magunkat túl jó színben - amikor csak lehetett, kerültük a társaságát.

- Johnny, most nem igazán alkalmas! - kiáltottam ki.

- Miért, mit csináltok?

- Hát... csak...

- Le akartok rázni? - gyanakodott.

- Nem, dehogy akarunk, csak...

- Johnny, éppen szexelni készülünk, oké? - kiáltott ki Greta. Tátva maradt a szám, és picit nevetnem kellett a lány őszinteségétől.

- Greta, te vagy az? - kiáltott be a fiú. - De te nem is vagy leszbikus, hogy szexelnétek már?

- A dolgok változnak, Johnny-fiú - felelte. - Mesélek majd később, de most hagyj minket, légy szíves!

- Hát... jó. Jó szórakozást! - És elballagott az ajtónk elől.

- Mesélsz? - néztem rá kérdőn. - Ti jóban vagytok?

- Olyasmi. Azt hiszem, a barátjának tekint. Egyszer elkövettem azt a hibát, hogy leálltam beszélgetni vele. Azóta nehéz levakarni. Nem tudtam, hogy ő is fent maradt nyárra.

- Én sem láttam itt eddig, de őszintén, nem is hiányzott. Igaz, hogy egyszer volt egy öngyilkossági kísérlete?

- Fogalmam sincs, semmi ilyesmiről nem beszélgettünk. Mindenféle hülyeséget hordott csak össze, de erről nem esett szó.

- Fura fiú.

- Az. De sok a duma! Fél órát kaptunk Petrától, ne pocsékoljuk el!

Másodperceken belül már egyikünk sem gondolt a félkarú fiúra.

*

Elmúlt a nyár. Greta többször is átment az ajtón, és nagyon lelkesnek tűnt a dologgal kapcsolatban. Őszintén hitte, hogy életet fog adni meg nem született testvérének, és ezzel megkaphatja anyja szeretetét, és a boldog családi életet. Mégis... Minden átmenetel után néhány óráig gyanúsan kedvetlennek tűnt, és nem tetszett ez nekem.

Aztán eljött szeptember legelső napja. Greta két napja járt utoljára az ajtón túl, de a nyomott hangulata még mindig nem múlt el.

Késő délután volt, kettesben voltunk barátnőm kollégiumi szobájában. Szokásunkhoz híven nem volt már rajtunk ruha, szinte az egész nyarat végigszeretkeztük.

Ajkaim csúsztak lefelé pucér felsőtestén, de valahogy ridegebbnek éreztem a bőrét a szokásosnál. Benyúltam ujjaimmal a lábai közé, ám a megszokott ragacsos nedvesség helyett teljesen száraz területet tapintottam.

- Greta, minden rendben? - kérdeztem, felhagyva a puszilgatással.

- Hm? - nézett fel fektéből unottan.

- Azt kérdeztem, minden rendben van-e. Mintha máshol járnál, és teljesen száraz vagy.

- Igen? Érdekes - felelte monoton hangon.

- Valamit rosszul csinálok? Nincs most hangulatod? Nem kívánsz most engem? - találgattam.

- Nincs szó ilyesmiről. Minden rendben van.

- Dehogy van! - Kezdtem kétségbeesni. - Látom rajtad, hogy amióta utoljára átmentél, valami más lett!

- De semmi sem más. - Hirtelen megharagudtam rá. Hogy volt képes ennyire semleges lenni? - Figyelj, akkor ne szexeljünk, ha szerinted ennyire rideg vagyok - mondta, és éreztem egy kis lenéző élcet a hangjában.

- Greta, mi van veled? Ez nem te vagy!

- Ki más lennék? - Elkezdett felöltözni, kizárva ezzel a szex lehetőségét aznapra. - Te viselkedsz totál furán! - Elmúlt a kedvetlenség a hangjából, és düh váltotta fel. Még neki állt feljebb...

- Most haragudni fogsz rám?

- Csodálod, amikor itt baszogatsz? - csattant fel. - Nem tetszik, hogy az ajtó mögé járok, mi? Nem akarod, hogy visszahozzam a tesómat, mert az egész boldogságomat magadnak akarod?

- Dehogyis! Az nem tetszik, hogy valami bajod van, és nem ismered el! Nem akarsz beszélni róla? Jó! Nem várom el, a te dolgod, de akkor legalább ne árts magadnak!

- Én ártok magamnak? - Elhallgatott. - Na jó... Bocsánat, ha máshol járok, de lassan itt az idő, hogy átmenjek az ikremért. Elterelte a gondolataimat, ne haragudj.

- Nem haragszom. - És nem is hazudtam. Jól esett, hogy bocsánatot kért, és ezzel minden mérgem elszállt.

- Nem akarlak elijeszteni. Még mindig segítesz, ugye?

- Persze, segíteni fogok - feleltem.

- Köszönöm! Szeretnél még szexelni?

Ekkor vettem észre, hogy még mindig anyaszült meztelen vagyok.

- Te szeretnél?

- Hát... Nem baj, ha nem?

- Nem, dehogy baj - mondtam, és magamra rángattam a tangámat. - Majd akkor legközelebb. Felmegyek Petrához.

Felöltöztem, és kifelé menet csókot váltottunk, ami íztelenebb volt a szokásosnál.

Visszamentem a szobánkba, ám az üresen állt. Petra megint csavargott valahol, a harmadik szobatársunk pedig még nem költözött vissza.

Leültem az ágyamra, és kigomboltam a nadrágomat. Szükségem volt a testi kielégülésre, hogy levegye lelkemről az elmúlt percek furcsaságának súlyát. A sikertelen szexuális kísérlettől még valamennyire nedves voltam, amikor elkezdtem simogatni magamat.

Mi ütött Gretába? Az ajtó mögötti világ tette ezt vele? Vagy tényleg csak izgul, és máshol jár? Valami nincs rendjén.

Különös, de kellemes érzés futkosott rajtam, ahogy a szeméremajkaimon járattam az ujjaimat. A keserűség kezdett feloldódni a mellkasomban. Gyorsítottam a tempómon. Minél inkább átjárta a kesernyés gyönyör a testemet, annál több könny szökött a szemembe, és én csak maszturbáltam, egészen addig, míg a testem megfeszült, és kirobbant belőlem a szomorú orgazmus, amit kéjes nyögéseim helyett hangosan kitörő zokogásom kísért.

Eldőltem az ágyon. Nagyon hosszú ideig, talán órákig sírtam, és éreztem, ahogy a kő szétreped, és apró darabokban végiggördül lelkem hegyoldalán.

Soha az életben nem volt annyira szörnyű rémálmom, mint akkor éjjel.

*

Felnyitottam szemeimet az ágyamban fekve. Sötét volt, az elhúzott függönyt kívülről világította meg az utcalámpák fénye.

Petra némán lélegzett a fekhelyén. Ha időnként nem emelkedett és süllyedt volna a mellkasa, akár halottnak is nézhettem volna.

Lerúgtam magamról a takarót, belebújtattam lábaimat a papucsomba, és a padlón széthajigált cuccok közt tipegve közeledtem az ajtóhoz, hogy kiléphessek a kihalt folyosóra.

Odakint lekapcsolták a világítást, csak egy egészen pici fény szűrődött be a folyosó két végén lévő ablakokon. Elindultam a vizesblokk felé, hogy enyhítsek hólyagom feszítésén, az ajtón befordulva azonban beleszúrt a szemembe a női zuhanyzó nyitott ajtaján kiáramló, sárga lámpavilágítás. Megütötte fülemet a zuhanyból csordogáló víz moraja.

Kíváncsi voltam, ki képes az éjszaka közepén fürdeni, így beléptem a helyiségbe.

- Ki van itt? - kérdeztem a kelleténél eggyel hangosabban. A fehér csempékről kongva verődött vissza a hangom. Nem érkezett válasz. A visszhang elülte után továbbra is csak a víz csobogását lehetett hallani. A zuhanyfüggöny alól kisebb tócsában terült szét a víz.

Az ajtó hirtelen becsapódó hangjára forró ijedtség kezdett szétfolyni a testemben, az ajtóval szemben lévő ablakon túl pedig világoskék vibrálás emelkedett felfelé. A fény forrása elérte a nyílászáró üvegét. Alaktalan, gomolygó felhőnek tűnt, mintha egy apró galaxis lebegett volna odakint. Az ablakhoz sétáltam, hogy közelebbről is megnézzem magamnak a fényködöt.

Ugyanabban a pillanatban, amelyikben a fürdő alak elzárta a zuhanycsapot, a kék gomolygáson belül kettő, vörösen izzó fény jelent meg. Mintha az alaktalan, füstszerű jelenés felnyitotta volna szemeit.

Mert fel is nyitotta, gondoltam, és engem néz velük.

A zuhanyfüggönyt elhúzták. Halk, toccsanó hang jelezte, hogy a fürdőző személy vizes talpával kilépett a fehér csempére.

Megfordultam, és azt hittem, menten meghalok a látványtól.

Greta vízi hullája lógott ki a zuhanyfülkéből. Lila ajkai kegyetlen vigyorra húzódtak, szabaddá téve dögvészszínű fogait. Felázott, ráncos, zöldes árnyalatú bőréről és vörös fanszőrzetéről csöpögött a víz a lába alá.

Hátráltam volna, de tarkómat késszerű szúrással sebezte a kék gomolygó lény (mert akkor már biztos voltam benne, hogy az az izé él) tekintete.

A halott Greta másik lábával is kilépett, és gonosz mosolyra húzódó fogai közül egy dallamot kezdett énekelni, amitől mellkasomat szétfeszítette a kitörni készülő pánikroham.

Chopin. A Gyászinduló.

A hulla halálosan lassan lépkedett felém, talpának földet érése gusztustalanul cuppogó hangot adott. Greta egyre hangosabban dúdolta a Gyászindulót. Ördögien összehúzott szemöldökei alól megvakíthatatlanul bámulta halálra vált arcomat.

Csapdába estem a halott és a lény között.

Greta odaért hozzám, ráncos karjaival átkarolta a nyakamat, és már a fogait szétnyitva ugatta bele a Gyászinduló dallamát a fülembe. Vizes teste az enyémhez simult, a vízcseppek beszívták magukat vékony ruházatomba, és megérintették a bőrömet. Sikítottam, mire Greta nedves hajszálai belengtek a számba, és úgy éreztem, elkezdenek lefelé mászni a nyelvemen, hogy megcsiklandozzák a torkomat.

A sikításra Greta végre abbahagyta az éneklést. Közel hajolt, vizes ajka meztelen csigaként futott végig fülcimpámon, ahogy belesuttogta a fülembe:

- Kalma! - Úgy képzelem, hogy a Sátán kacag úgy, ahogy Greta felnevetett, majd ordítva újra énekelni kezdte a Gyászindulót, és olyan szorosan húzott magához, hogy azt hittem, nyálkásan halott teste egybeolvad az enyémmel.

Sikítottam, ahogy a torkomon kifért. Greta gonoszan nevetve dalolta azt a kibaszott dallamot, és én üvöltöttem, üvöltöttem, üvöltöttem...

... és üvöltöttem.

-Jessica, drágám, nincs semmi baj, hallod, nyugodj meg!

- NEM! MENJ INNEN, NE ÉRJ HOZZÁM!

- Én vagyok az, nem bántalak, csak rosszat álmodtál!

- NEM, TE MEGHALTÁL! - Mániákusan ordítottam, mivel álmomból felébredve is éreztem az ölelő karokat a nyakam körül, és a halott nedvességet a testemen.

Percek kellettek, mire felfogtam, hogy az ölelés a nyugtatni próbáló Petrától származott, a nedvesség pedig annak volt köszönhető, hogy bepisiltem.

Még mindig remegve belegyengültem Petra ölelésébe, arcomat a mellei közé fúrtam. Ő csitítgatott és lágyan ringatott, amíg én kisírtam magam.