Szüleim érkezése miatt nem volt idő meghallgatnom a magyarázatot a történtekre. Bemutattam nekik Gretát, majd együtt nekiláttunk kipakolni a kocsiból (hazafelé beugrottak egy szupermarketbe), és közösen főzni kezdtük a hétvégi ebédet.

Nem lettem beszédesebb, mint előző nap, szótlanságomat most viszont nem a gyász, hanem az értetlenség okozta.

Kimentem Bodzához, megsimogattam, pacsit kértem tőle, benéztem a fészerbe, ahol feküdnie kellett volna. A padlón észrevettem egy nagyobb, száraz foltot, ami a félhomályban ugyanúgy származhatott olajtól, mint egy kutya vérétől. Kétségtelen, az udvarunk árnyékában unottan elterülő állat Bodza volt. Egy karcolást sem találtam rajta, érintésre pedig minden csontja összeforrtnak tűnt.

Fél kettő körül ültünk le az ebédhez. Apám már éppen a szájához emelte volna az első kanál forró levest, amikor megszólalt a kapucsengőnk. Heves szitkozódás közepette visszatette a kanalat a tányérjába, és kisétált megnézni, ki zavarja közös étkezésünket.

- Jó napot, segíthetek? - hallottam a hangját az udvarról.

- A kutyájuk behorpasztotta az autómat! - jött a válasz, és rögtön megismertem a hangot. Összenéztünk Gretával, és izgatott várakozás ült ki az arcunkra.

- A mi kutyánk? - érkezett apám reakciója. - Aztán mégis mikor?

- Tegnap délután - zengte a terepjárós. - Kiszökött, pont elém ugrott, én meg telibe kaptam a dolgomra sietvén. Jöttem a kártérítésért.

- Akkor rossz helyre jött! - vitatkozott apu. - Nyugodtan megnézheti, ezt a kutyát nem ütötte el senki! Makkegészséges.

- Hívja ki a lányát! Ő megmondhatja.

Gretával egyszerre pattantunk fel, és kirontottunk az udvarra. A férfi ugyanazt a meszes baseballsapkát viselte, mint előző nap, és hozzáillő, szintén fehér foltokkal tarkított, kék munkásruhát húzott magára.

- Na, itt is van, ő megmondhatja, hogy ő engedte ki elém a kutyát!

- Nem! - vágta rá helyettem Greta. - Valóban, ön elütött egy ehhez hasonló kutyát. Hozzátenném, fékezés nélkül. Nagyon úgy tűnt, hogy szándékosan. De nem ez volt az!

- Dehogynem! - feleselt a férfi.

- Bodza, gyere ide! - füttyentettem, mire az állat kedvetlenül előcammogott. Diadalittasan néztem a bunkóra.

- Pedig ezt a kutyát ütöttem el! - Kezdett elvörösödni a feje a méregtől.

- Nézze, jóember, ezt a kutyát egészen biztosan nem ütötte el senki mostanában. Ha akarja, rendőrt is hívhatok, hogy állást foglaljanak, de higgye el, nem az ön javára fognak dönteni - érvelt apu.

- Igenis követelem a kártérítésemet!

- Követelje, de ne itt! Ebédelnénk! - felelte apu, és minden további nélkül hátrafordult, hogy visszatérjen a konyhába a leveséhez.

A terepjárós összeszűkült szemekkel méregetett minket.

- Nem tudom, milyen trükk ez - morogta az orra alatt -, de nekem jár a károm megtérítése!

- Ez jár neked! - válaszoltam, és középsőujjamat felemelve beintettem neki, majd én is visszatértem az ebédhez. Még hallottam, hogy a bunkó hosszan káromkodik a kapunkban, majd, belátva helyzetének reménytelenségét, visszaült horpadt kocsijába, és elhajtott tőlünk. Mi meg jóízűen megebédeltünk.

Ebéd után a szobámba húzódva végre volt rá időm, hogy megbeszéljem Gretával Bodza hihetetlen feltámadását.

*

- Visszahoztad a halálból. - Nem kérdésnek szántam, tárgyilagosan jelentettem ki a dolgot.

- Igen, visszahoztam.

- Miért nem mondtad tegnap délután, hogy vissza tudod?

- Mert még én sem tudtam róla. Ilyet még sohasem csináltam azelőtt.

- Akkor mégis hogyan?

- Elmesélek egy történetet. Mondtam már, hogy a Nagy Tó mellett élek, ugye? - Bólintottam. - Rengeteget fürdök benne. Még akkor is szeretek lejárni a strandra, ha nincs társaságom. Általában oda menekülök otthonról. Bemegyek a vízbe, jó messze a parttól, és élvezem, ahogy a meleg napsütés az arcomat, a langyos víz pedig a testemet simogatja. Viszont a Nagy Tó mellett nagyon hirtelen jönnek a viharok. - Elhallgatott, és mielőtt bármi mást mondott volna, levette a pólóját, és egy szál melltartóban húzta végig a tenyerét a hasán.

Szeplős testét egészen a melléig amorf sebek és foltok tarkították.

- Mi történt veled? - kérdeztem.

- Égési sérülések. Tizenhárom évesen az egyik strandoláskor nagyon messze voltam a parttól, amikor hirtelen megérkezett egy vihar. Persze a fekete felhők és a feltámadó szél hatására elindultam kifelé, és majdnem sikerült is megmenekülnöm, de már egészen közel a szárazföldhöz belevágott a villám a vízbe, és áramütés ért. Nem éreztem semmit. Egyik pillanatban még a part felé gyalogoltam a hullámok között, a másikban meg azon a mezőn találtam magam, ahonnan beférkőzhetek mások fejébe. De most a legszélén voltam a rétnek, és állt előttem egy hatalmas vasajtó, amit azelőtt sose láttam. Elindultam felé. Ahogy közeledtem, szép lassan elkezdett kitárulni, és már éppen akkora rés keletkezett, amin beláthattam volna, de a jelenés eltűnt. Kórházban ébredtem. Azt mondták az orvosok, hogy halott voltam. Újra kellett éleszteni. A halálból hoztak vissza. - Meztelen karjain felálltak az apró szőrszálak a libabőrtől. Nem tudtam eldönteni, hogy fázik-e a pólója nélkül, vagy a kellemetlen emlék futott végig ilyen formában a bőrén. - Rengetegszer kerestem ezt az ajtót, amikor odaát jártam, de sose találtam meg újra. Egészen tegnap éjjelig.

- Azt hiszem, már értem. Bodza is készült átlépni az ajtón, de te visszahoztad.

- Igen, ez történt. Megláttam őt a mezőn, de nem úgy nézett ki, mint a többi alak. A kutyád aranyszínben ragyogott. Követtem őt, és elvezetett az ajtóig. Rájöttem, hogy még megakadályozhatom, hogy belépjen. És ez még nem minden, Jessica. Így már tudom az utat az ajtóhoz.

- De naponta hal meg mindenféle élőlény. Hogyhogy ezelőtt nem láttál még senkit arra menni?

- Valószínűleg azért, mert most személyesen találkoztam a halállal. Ilyen azelőtt még nem volt. Azt hiszem, hogy ismernem kell az elhunytat, hogy láthassam odaát ilyen formában.

- És te visszahoztad őt. - Felszabadult boldogság és hála járta át a szívemet, ahogy ezt kimondtam.

- Visszahoztam, de ez a legkevesebb. - Közelebb csúszott hozzám az ágyon. - Megérdemled, Jessica, és én bármit megtennék neked, hogy megháláljam a jóságodat.

Arcomhoz hajolt egy puszira. Megéreztem testének illatát, ahogy ajkai a bőrömhöz értek. Végignéztem meztelen, sérült hasán, megjárattam a tekintetemet a melltartó mögé rejtett melleinek a formáján, és simogatni kezdtem vörös fürtjei alatt a tarkóját.

Puszit adó ajkai vándorolni kezdtek az arcomon, és a szám sarkánál kötöttek ki. Én felé fordítottam a fejemet, és belefordultam a csókjába.

Az egész csak egy pillanatig tartott, majd elrántottuk ajkunkat a másikétól, pusztán azért, hogy fél másodpercig egymásra meredjünk, és újból összetapasszuk a szánkat. Óvatoskodva kezdtük, majd egyre bátrabban martunk rá a másik ajkaira.

Húsz körömmel vakargattam a hátát, míg ujjaim rá nem akadtak és szét nem nyitották a melltartója kapcsát.

Ő becsúszatta kezeit a pólóm alá, és lágyan kibújtatott a ruhadarabból, én pedig saját melleimet is kiszabadítottam a melltartó fogságából. Félmeztelenül folytattuk a csókolózást.

- Nem tudtam, hogy te is a lányokat szereted - mondtam, amint levegőhöz jutottam.

- Mert nem a lányokat szeretem - mondta, és fülemhez hajolt -, hanem téged - suttogta bele hajamba.

Újra megcsókoltam. Ajkaim megindultak lefelé, bejárták a nyakát, a kulcscsontját, a melleit, a hasán lévő sebeket is.

Greta nagyon ügyes volt. Látszott ugyan rajta, hogy ez életének legelső szeretkezése, de kicsit teszetosza viselkedése csak még bensőségesebbé tette az egészet. Nem egyszer sikerült elmennem az aktus alatt. A kis vörös remek szeretőnek bizonyult.

Szex után hosszú ideig feküdtünk összebújva. Izzadt fejét pucér melleimen pihentette, és gyengéden simogattam a haját.

- Jessica - kezdte -, mi akkor most egy pár vagyunk?

- Ha te is szeretnéd - feleltem, mire elmosolyodott.

- Szeretném - lehelte melleimre. Magam felé fordítottam az arcát, és apró puszit hintettem a szájára.

Még háromszor szeretkeztünk.

*

Aznap éjjel különösen forró volt a nyár. A nyitott ablak valamennyire hűtötte a szobámat, de a hőség miatt nem tudtam aludni.

Greta a mellkasomon feküdt. Már régen elaludt; pihegő lélegzése kellemesen borzolta a bőrömet. Egyik tenyerem békésen nyugodott a hátán, csupán hüvelykujjam cirógatta leheletfinoman a gerincoszlopát.

Azon járt az agyam, amit előző nap mondott nekem a halálról. Valóban ez a legszörnyűbb, ami történhet velünk? Kételyeim voltak. Nem, nem hinném, hogy ez a legrosszabb dolog a világon, de azt egyértelműen ki mertem volna jelenteni, hogy a legijesztőbb, hiszen nem tudhatjuk, mi vár ránk utána. Az ismeretlennél talán semmitől sem félünk jobban.

Eszembe jutott egy emlék. Ötéves koromban egyedül néztem odahaza a tévét; a szüleim egy másik szobában voltak. Egy buta kis Disney-rajzfilmsorozat egyik részét adták. Akkoriban szinte mindenért odavoltam a tévében, ami animációs volt. Még csak pár perce ment a műsor, amikor valami történt.

Elszürkült a tévéképernyő, és a mese teljesen eltűnt. Először azt hittem, adáshibát látok, amikor megjelent a tévécsatorna jele feketében, és halk, egyre erősödő, durván fokozódó zongoraszót hallottam a hangszórókból. Úgy éreztem, hogy a zene a szívemből szól, ahogy egy hideg, merev kéz játszik a lelkem fekete-fehér billentyűin, csontos ujjaival. Nem értettem, mi történik, csak azt tudtam, hogy félelmetes, amit látok, és valami szörnyűség történt.

Torkom szakadtából kezdtem üvölteni, elfordítottam könnyes szemeimet a képernyőtől, de a hangot nem tudtam kikapcsolni. Keresztülférkőzött az üvöltésemen, és a zongoraszó erőszakosan hatolt el füleimen keresztül lelkem legmélyebb részéig.

Szüleim berontottak a szobába, és lekapcsolták a tévét, majd nyugtatni kezdtek. Nincsen semmi probléma, mondták. Meghalt egy politikus, az országom egyik vezető emberének a haláláról emlékezett meg a tévé. Próbáltam csillapítani a remegésemet, de nem sikerült, és életemben először gondolkoztam el azon, hogy ilyen lehet meghalni. Az egyik pillanatban még megy a mese, a másikban minden előjel nélkül elsötétedik a kép, és a Kaszás kezdi el játszani nekünk a gyászindulót. Nem lett volna szabad kisgyerekeket kitenni ennek az élménynek.

Aztán teltek az évek, és a fejemből teljesen kiment a történet.

Emlékeznek még, hogy Gretának azt mondtam, meghalt az egyik nagyapám, amikor kilenc voltam? Az volt az első olyan temetés az életemben, amire emlékszem is. Nem ismertem valami jól az öreget, nagyon ritkán láttam, de azért picit sírtam érte a szertartáson, ahogy a pap mesélt az életéről. A kis szipogás akkor csapott át keservesen ordító bömbölésbe, amikor az elhunytat elindították utolsó útjára.

Fekete ruhás emberek cipelték a koporsót a menet elején, és ahogy megindult a tömeg, a ravatalozó eddig néma hangszórói elkezdték játszani a lassú zongoradarabot.

Azonnal megismertem, milyen zenét hallok, és elfelejtett gyerekkori iszonyatom a felszínre tört. Megrángattam édesanyám fekete blúzát, de leintett, hogy ne zavarjam most. A zene hangosodott, pontosan úgy, mint évekkel azelőtt a tévében.

Nem emlékszem, hogy mi vezérelt, de kirontottam a tömegből, térdre rogytam egy tiszafa tövében, mindkét tenyeremet a füleimre szorítottam, és olyan erővel kezdtem el ordítani, hogy utána egy hétig rekedt hangon tudtam csak megszólalni. Szememből a könny, orromból a takony ömlött megállíthatatlanul, fényessé téve mélyvörössé változó fejemet. Visítottam, hogy kapcsolják ki a zenét, különben letépem a füleimet, de a hangszórók megállíthatatlanul öntötték rám a mérgezett hangokat.

Aztán minden elcsendesedett, az idő mintha megállt volna körülöttem, és egy fekete alakot véltem megpillantani a temető kapujában. Lábai helyén sötét köd gomolygott, szakadt köpenye ráfeszült csontváztestére. Csuklyája alól nem látszott ki az arca. Bőrnélküli kezei óriási kaszát szorítottak, melynek pengéin fenyegetően villódzott a napfény. Hallucináltam, vagy tényleg a Zord Kaszást láttam akkor? Valószínűleg az előbbi, de a mai napig nem merem biztosan kijelenteni.

A jelenés eltűnt, így újra meghallottam a zenét, és megéreztem anyám kezeit a vállamon, ahogy próbált talpra állítani. A lábaimon folyós melegség terjedt szét, ahogy szoknyácskám alól kilógó fekete harisnyámból csöpögni kezdett a talajra a vizeletem.

El kellett vinni engem a temető közeléből. Az eset után hetekig rosszul aludtam, és rémálmok gyötörtek, amiknek a zongoraszó adott borzongató aláfestést. Megkérdeztem szüleimet, hogy mi ez a zene. Tudni akartam a címét, hogy a jövőben el tudjam kerülni.

A Gyászinduló Chopintől. A mai napig nem voltam hajlandó újra meghallgatni, mert ez a zene az oka, hogy rettegek a haláltól.

Nem értek egyet Gretával abban, hogy az elmúlás a legrosszabb, ami történhet velünk, de féltem tőle.

Pedig én csak egy kis rajzfilmet akartam nézni.

Greta nagyot szusszanva felébredt, és kizökkentett kellemetlen emlékeimből.

- Reggel van már? - kérdezte fáradtan.

- Nem, még alig kezdődött el az éjszaka. Aludj csak nyugodtan.

- Te miért nem alszol?

- Érdekes napom volt, és kavarognak a gondolataim. - Odahajoltam hozzá, és picike csókot adtam a szemöldöke fölé. - Most már én is aludni fogok.

Visszafektette fejét a mellkasomra, és lehunyta szemeit, hogy visszatérhessen az álomvilágába. Én magamhoz húztam a plüssállatomat, amivel fenntartottam a falat álmodó elmém körül, és már éppen elaludtam volna, amikor Greta félálomban odasúgott valamit.

- Átmegyek az ajtón, Jessica. Megkeresem a halott testvéremet, és áthozom az élők közé.

Mielőtt bármit mondhattam volna, már aludt is.