Egyszer régen olvastam egy Stephen King-novellát, amiben egy pszichiáter feljegyzéseiből ismerhetjük meg egy OCD-ben szenvedő betegnek a történetét. Az OCD köznapi neve kényszerbetegség; a történet szereplője a különböző számokban találta meg a világ egyensúlyát. Számolta a lépéseit, míg egyik helyről a másikra ért. Mindent számolt, ami megszámolható, és minden számnak más-más jelentése, eltérő súlya és sugallata volt. Voltak jó számok, és voltak rossz számok. Bár én nem szenvedek kényszerbetegségben, mégis gyerekkorom óta sokszor kapom magam azon, hogy számolom a másodperceket, amíg a piros lámpa zöldre vált, vagy a lépteimet, míg átérek a zebrán, és hasonló dolgokat. Nálam nincs a számoknak jelentősége. Őszintén meg is merem mondani, az évek már elfeledtették velem, hogy a novella szerint melyik szám mit jelent. Én valószínűleg csak azért csináltam ezt a számolósdit, hogy elüssem az időt. Egész életemben egyszer fordult elő velem, hogy egy ilyen számolás miatt rám tört a rossz előérzet, és minden különösebb ok nélkül egy kaparászó, figyelmeztető görcsöt éreztem a melleim mögött megfeszülni.

Nyár volt, folyt rólam a verejték, ahogy a peronon állva vártam a vonatot. Árnyékot nyújtó fa, vagy fedett helyiség nem volt a közelemben. A repedezett peronból nőtt gazokon szöcskék és egyéb rovarok repkedtek és ugrándoztak. A távolban láttam, hogy félmeztelen közmunkások nyírják a combközépig érő füvet. A damilos fűnyírók hangja tökéletesen lefestette a picike falum unalmas, nyári hétvégéjének lomha délutánját.

Csomót kötöttem a pólómra egy egészen pici szellőben reménykedve, ami legalább a pucér hasamat felfrissítheti, és óriási kortyokban nyeltem a lágymeleggé változott ásványvizemet, amikor a hullámzó levegő mögött egészen apró pontban megláttam közelíteni a kis piros vonatot.

Ritkán jártam haza azon a nyáron, alapvetően jól éreztem magam a városban, de eljöttek a pillanatok, amikor a pokolba kívántam a tömeget, és rohantam haza a csendes, nyugodt utcákra. Most is így volt, és Gretán is látszott, hogy vágyik már a vidéki élet nyugalmára. Haza viszont nem akart menni. Nem volt kedve az anyjához. Ráadásul az országunk legnagyobb tavánál élt, ahol a nyár a lelőhetetlen pörgésről, és a hetente cserélődő zajos embertömegről szólt. Szegénynek más megoldást kellett találnia arra, hogy pár napig zavartalanul pihenhessen. A megoldásnak csak egyetlen módját találtuk: Greta nálam tölti a hétvégét.

A vonat még annyira távol volt, hogy úgy tetszett, egy helyben ácsorog. A fényjelző sem akaródzott átváltani pirosra. A fehér fénykör megállíthatatlanul villogott az üres út felé.

Vajon hány villogásra van még szüksége, mielőtt elkezdi jelezni a képzeletbeli forgalomnak, hogy tilos az átkelés? Tízre? Húszra? A vonat távolságából ítélve a kettő közé lőttem be: legyen tizenöt!

Elkezdtem számolni. Egy villanás. Kettő. Három. Még mindig fehér volt. A vonat szép lassan nagyobbodott, ahogy egyre közelebb ért a megállóhelyhez. Négy. Öt. Még mindig nem tűnt elég közelinek. Valószínűleg tévedtem, több lesz ez tizenötnél. Hat. Hét. Nyolc. Válts már át, legyél piros! Félúton járunk, és minden villogással közelítünk a tizenöt felé. Nem szabad elérni! Furcsa érzés böködte a szívem hátulját, és magam sem tudom, miért, enyhe kétségbeesés kezdett eluralkodni rajtam. Kilenc... Tíz... Úristen, már tíznél járunk, nem fog sikerülni. De miért fontos ez? Hiszen ez csak egy buta játék, hogy elüssem az időt, hogy ne unjam magam annyira, mert ez a vonat nem méltóztatik befutni végre! Nem szabad számolnom, megijesztem magam, de mégis... Tizenegy... Tizenkettő... Állj le, Jessica, állj le, ne gondolj rá, tereld el a figyelmedet! De az elmém legmélyén mégis... (tizenhárom) battyogtak a számok. És ahogy szép lassan újra villant a lámpa... (tizennégy) bennem erősödött a gondolat, hogy valami rossz fog történni. El kéne futnom, nem kellene törődnöm se Gretával, se a villogással, se a vonattal, csak be kéne zárkóznom a szobámba, leengedni a redőnyt, és elszórakoztatni saját magamat, de kifogytam az időből... (tizenöt).

Megérkezett a szellő, ami átjárta meztelen hátamat, az egész gerincemen végigfutott, a fényjelző fehérje pedig villant még egyet (tizenhat), majd felváltva villogni kezdett a két felső, vörös lámpa, és a lelkemnek egy olyan mély részét, amiről nem is tudtam, hogy létezik, végigborzolta a két másodpercig tartó, segítségért kiáltó iszonyat, ami amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen el is múlt.

Megérkezett a majdnem teljesen üres szerelvény. Greta hatalmas vigyorral az arcán lépett le a peronra, ahol szorosan megöleltük egymást, majd miután a vonat továbbgördült, hogy ismét a nyílt vonalon folytassa útját, mi ketten elindultunk az otthonom felé.

*

- Milyenek a szüleid? A vonaton jöttem rá, hogy még sose beszéltél róluk. - Érződött Greta hangján, hogy izgul miattuk. Nem hiába, ő már csak ilyen izgulós teremtés volt.

- Jó fejek, bírni fogod őket, nem fognak keresztben lenyelni. Apám csendesebb, bájcsevejt ne várj tőle, anyám meg majd igyekszik mindenhogyan a kedvedben járni.

- Picit félek a találkozástól. - Majdnem elnevettem magamat. Hát nem megmondtam?

- Ne aggódj, ma még nem is fogod látni őket. Reggel elmentek, a nagyszüleim régi házát takarítják. Szegények meghaltak már, aztán ilyenkor nyáron kiadjuk a házukat. Tegnap reggel mentek el onnan a nyaralók, jövő héten valamikor érkezik a váltás. Elég messze van a ház, valószínűleg ott is alszanak, de legkorábban is valamikor éjszaka érnek csak haza. Ma hármasban leszünk.

- Hármasban? - vonta fel a szemöldökét.

- Hát nem is meséltem róla soha? - Ismét kiült a vigyor az arcomra. - Nem beszéltem Bodzáról?

- Bodza? - nézett rám még mindig értetlenül, majd a homlokára csapott. - Kutya, ugye? Kutyátok van!

- Talált, süllyedt.

- Nem harap, ugye?

- Nem, dehogyis, csak az idegenektől izgatott lesz, és ugrál, de majd megfogom.

- Nagy?

- Hát, ha felugrik, rá tudná tenni a mancsait a válladra.

- Jézusom... - hüledezett Greta, amin szintén nagyon jól szórakoztam.

- Nyugi, mondom, hogy megfogom.

Ilyen hangulatban értünk a házunkhoz. A kerítésünk sarkában már ott lesett minket csóváló farokkal a mi Bodza kutyánk.

- Úristen, hát szép nagy jószág! - kerekedtek ki picit rémülten Greta szemei. - Milyen fajta ez, Labrador?

- Majdnem - javítottam ki. - Golden Retriever.

- Fiú, vagy lány?

- Lány - feleltem.

- Hál isten - könnyebbült meg. - Akkor nem kell félnem, hogy megrakja a lábamat.

Itt már nem bírtam visszatartani a nevetést.

- Tizenkét éves a lelkem, nem hiszem, hogy neki még lenne kedve ilyesmihez ebben a korban - nyugtattam meg barátnőmet.

- Ahhoz képest elég virgoncnak tűnik. Nem látszik öregnek.

- Mert most örül neked - mosolyogtam rá. - És már ketten vagyunk! - nyomtam puszit az arcára. - Én megyek be előbb a kapun. Megfogom, aztán jöhetsz te is.

Beléptem az udvarunkra. Bodza a nyelvét lógatva rohant oda hozzám. Látszott rajta, hogy azt se tudja, hány irányba szaladgáljon egyszerre lelkesedésében. Bebújtattam ujjaimat a nyakörve alá, és erősen rámarkoltam, majd a kapuban ácsorgó Gretára néztem.

A lány vette a jelet, és lenyomta a kilincset.

Innentől kezdve minden olyan gyorsan történt. Bodza még sosem volt ilyen, mindig nyugodt szokott lenni, amikor én fogtam a nyakörvét. Most viszont amint feltárult a kapu, hátrarántotta a fejét. Sose szoktam szorosra húzni a nyakörvét - szívem szerint rá se adtam volna -, ezért nem volt nehéz dolga kibújni belőle.

Greta próbálta visszacsukni a kaput, de Bodza hihetetlen iramban passzírozta át magát az apró résen, és majdnem fellökte barátnőmet.

Az egész faluban nagyon gyér volt az autóforgalom, órákat kellett várni, hogy egy-egy kocsi elhaladjon a házunk előtt, de ez most éppen egy olyan pillanat volt, amikor egy rozsdás, ütött-kopott, mindenféle gépalkatrésszel és szerszámmal megpakolt platós terepjáró tulajdonosának errefelé legyen dolga.

Még csak le sem lassított, ahogy áthajtott a kutyámon.

A mai napig tisztán fel tudok idézni három hangot arról a napról: Bodza testének tompa puffanását, ahogy telibe kapja az autó lökhárítója; a kutya torkából előtörő, iszonyúan magas és nagyon hirtelen elhaló vonyítást; és a kerekek áldozatául esett csontok sortűzként ropogó megsemmisülését.

A terepjáró maga mögött hagyta a tetemet. A sofőr az ablakon kikönyökölve, meszes baseballsapkája alól kileső sunyi tekintetével megtalálta sokktól tágra nyílt szemeimet.

- Hé! Vigyázz, merre szaladgál a kurva dögöd! Pórázt kéne tenned rá, baszod! - vetette oda sűrű borostával határolt, mocskos szájával, és ott hagyott minket.

Gretával odarohantunk a vérben fekvő kutyához, de amint felemeltem a fejét, és belenéztem az üveges szembogárba, minden reményem elszállt a túlélését illetően.

Bevonszoltuk a tetemet a hátsó fészerünkbe. Szép lassan, könnyektől fulladozva próbáltam feldolgozni Bodza halálát.

Tizenhat villanás tizenöt helyett. Van ennek értelme?

*

Próbáltam jó képet vágni a nap hátralevő részéhez, és élvezni Greta társaságát, de akaratlanul is bezárkóztam a gyász különös világába, és egyszavas válaszaimmal hatékonyan hárítottam el barátnőm vigasztaló és gondolatterelő szándékait.

Amikor Bodza testét hátravittük, tisztán éreztem, ahogy a bőr alatt lehetetlen szögbe rendeződnek a darabokra tört csontok. Néhánynak még a formáját is látni véltem, ahogy belülről, szabadulni kívánó pengeként nyomták az állat sebes bőrét.

Miután rácsuktuk a fészer ajtaját, szemeim mindent megtaláltak, amivel sót hinthettek lelkem friss sebesülésébe. Láttam az ezüst tálat, aminek alján még ott hevert egy-két szem kutyaeledel, amiket Bodza már sosem fog megenni. Szembejött a régi lábas, ami feléig volt koszosodó vízzel, de már nem lesz rá szükség, hogy frisset engedjek helyette, hiszen nincs, aki megigya. Nem néztem, hova lépek, és bokáig belesüllyedtem a gödörbe, amit Bodza ásott a család bosszúságára. Istenem, megengedtem volna neki, hogy az egész kertet felássa, csak szaladjon elő a fészerből, böködje a combomat nedves orrával, szagolgasson körbe, feküdjön hanyatt hasvakargatásra várva.

Bárcsak betörtem volna a sofőr sunyi pofáját, amikor bunkón odaszólt... Nem tudom, hogy megelőzhető volt-e a baleset. Talán ha hirtelen fékez, Bodza akkor is meghal; mégis, valakit muszáj volt hibáztatnom a dologért, és ő volt a célra a legtökéletesebb alany.

Nem szóltam a szüleimnek. Greta javasolta, hogy ne tegyem, arra hivatkozva, hogy talán csak hátráltatnám őket a dolgukban, és jobb az ilyet személyesen közölni. Talán vannak, akik arra gondolnak, hogy eggyel nagyobb feneket kerítek a kelleténél egy állat halálának, de akinek valaha volt kutyája, az pontosan tudja, hogy a veszteség, ami engem ért, felfoghatatlanul óriási.

Este kilenc óra volt, amikor Greta végül belátta, hogy elterelhetetlen vagyok.

- Halt már meg valaha valakid?

- Igen, de csak távolabbi rokonok, akiket az életben talán kétszer láttam. Egyik nagymamám még születésem előtt, és az egyik nagypapám, amikor kilencéves voltam, de őt sem igazán ismertem. Mindenki más él.

- Megértem, hogy fáj - sóhajtott. - A halál a legrosszabb, ami történhet valakivel. Annál minden csak jobb lehet.

- Minden? - emeltem fel a tekintetem. - Jobb az évekig tartó szenvedés, mint a halál?

- Jobb - szögezte le ellentmondást nem tűrve. - A szenvedés véget érhet úgy, hogy az élet folytatódik, a halállal viszont lezárulnak az utak, és ennyi.

- Nem tudom... Nem is nagyon érdekel most ez. - A sírás erősebben kezdte kapargatni a melleimet.

- Én tudom. Hidd el... Sokkal inkább bármi más, mint a halál.

- Ne beszéljünk erről, oké?

Válasz helyett csak meredten bámult maga elé, majd apró, igenlő bólintással jelezte, hogy lezártnak tekinti a témát.

Újabb könnycsepp szántotta végig kipirult arcomat, Greta pedig karjaival ölének nyugtató mélyébe rejtette keserűségtől csapzott fejemet.

- Bocsánat, hogy mellettem szökött ki - súgta bele hajzuhatagomba.

- Nem... - nyögtem vissza. - Egy pillanatig sem gondoltam, hogy a te hibád volt. Máskor is megszökött, csak... Most véletlenül így alakult.

Lágy puszit nyomott fejem búbjára. Legalább harminc percig feküdtem halálos csendben az ölelésében, mielőtt megkértem, hogy menjünk el aludni. Borzasztóan kimerültnek éreztem magam, így nem féltem attól, hogy nem jön álom a szememre.

Nem húztam fel a falamat alvás közben, mert nagyon vártam, hogy Greta megjelenjen, és ott folytassa a vigasztalásomat, de hiába. Talán csak egyedül akart hagyni, hogy feldolgozzam az eseményeket, talán túlságosan el volt foglalva a saját álomképeivel, de vörös barátnőm nem látogatott meg éjszaka.

Már régen elmúlt délelőtt tíz óra, amikor felébresztett a kapunk kinyílását jelző nyikorgás.

Greta addigra ébren volt. Az ágya szélén ülve engem nézett.

- Megjöttek a szüleid - mondta, amire már magamtól is rájöttem.

Az autó még kívül állt a csukott kapun. Apukám ült a volán mögött, anyukám jött be az udvarunkra. Szegény, gondoltam. Azért jött, hogy megkösse Bodzát, hogy ne zavarja a beállást. Vajon mit fog szólni, ha sehol sem találja az állatot?

Meghallottam, ahogy kintről beszűrődött Bodza láncának csörgése. Anyum mozgatta, de minek? Hát nem látja, hogy nincsen kutya, amire ráköthetné?

Kattant a karabiner. Aprócska hang, még a nyitott ablakon keresztül is nehezen lehetett meghallani, de biztos voltam benne, hogy ezt hallottam. Vagy csak ezt akartam hallani? Persze, hogyan kattant volna? Döglött állatot már felesleges megkötni.

Közelítő lépések a kapu felé, a jól ismert kinyíló nyikorgás, majd a kocsi begördült az utcáról.

És akkor meghallottam.

- Te is hallottad? - kérdeztem ijedten Gretától.

- Mit?

- Hát az ugatást!

- Hallottam ugatást, igen.

- És neked ez nem fura? - kérdeztem szinte hisztérikusan.

- Nem, nem az - rázta meg fejét. - Falun vagyunk, itt rengeteg kutya él.

- Igen, de ennek az egynek a hangját felismerem! - Ahogy begurult az autó az udvarba, tisztán hallottam, hogy Bodza üdvözlésképpen vakkantott egyet, ahogy mindig is szokott.

- Bodzára gondolsz? - kérdezte Greta.

- Rá, de ő... Greta, meghalt tegnap Bodza, ugye?

- Meg. A saját szememmel láttam. - Mosolygott! Istenem, a vér meghűlt az ereimben, ahogy Greta felvette ezt a kedves arckifejezést.

Kipattantam az ágyból, és olyan sebességgel rohantam az ablakhoz, amivel talán még egy orkánerejű szelet is magam mögött hagytam volna.

Kinéztem az üvegen keresztül, hogy megbizonyosodjak saját épelméjűségemről, és hogy lássam, Bodza nincs is az udvaron, hogy még mindig döglötten fekszik a fészerben, ahol éjjel hagytuk, de a látványtól csak még jobban megkérdőjeleztem mentális állapotomat.

Nem láthattam, amit látok. Egyszerűen nem.

Bodza láncra kötve nézte heves farkcsóválások közepette a frissen érkezett autót. A tegnap éjjel még halott kutyának semmi baja nem volt.

Greta halkan mögém osont.

- Meglepetés! - súgta a fülembe. A szájából előtörő levegő cirógatta a cimpáimat.

Elfordultam az ablaktól, és úgy nézhettem Gretára, ahogy a halottaiból feltámadt Jézusra tekintettek az emberek.

Greta, mi a csudát műveltél?