Petra is otthon volt a hétvégén, így Greta, miután felébredtünk, az éjszaka közepén is gond nélkül fel tudott jönni hozzám a szobába. Az álomkép teljesen sokkoló hatással volt rám. Amint felnyíltak a szemeim az álomból, megéreztem a nedves könnycsíkokat, amik a párnámon is vékony réteget hagytak. Greta viszont az elvártakhoz képest sokkal nyugodtabbnak tűnt ébren, mint azon a mezőn, abban a másik világban. Valószínűleg nem először látott hasonló jelenéseket édesanyja elméjében.

Ennek ellenére még sokáig kellett ölelgetnem az ágyamon ücsörögve, mire végre képes volt beszélni a látottakról.

- Mikor láttad ezt először? - szegeztem neki a kérdést.

- Nem tudom. Talán tizenkettő-tizenhárom éves koromban. De akkor még más volt. Még csak tartózkodóan viselkedett, de mégis... Ébren azért reménykedtem benne, hogy szeret, és csak a fájdalma mondatja vele, hogy nem. Ezért férkőztem be először az agyába, hogy megnézzem, így van-e. - Beszéde még mindig akadozott, ahogy a sírás kapargatta a torkát. - De a meg nem született testvéremet szereti. Egyszer, amikor a fejében jártam, egy egész élettörténetet találtam, amiben az ikrem is élt velem együtt, apu sem hidegült el anyutól a viselkedése miatt, és mindannyian szeretve voltunk. De valahogy mégis bizarr volt ezt nézni, mert a testvéremnek nem volt kész képe. - Rám emelte nedves szemeit, amik a félhomályos szobában éjjeli csillagnak tűntek. - Egy elmosódott folt volt, mint amikor párás üvegen keresztül nézed a kinti embereket. De volt neve, volt története. Alinek hívták. De tudod, az egy teljesen természetes dolog, hogy egy iker felszívódik. - Újra maga elé meredt, mintha csak hangosan gondolkodna. - Bárkivel előfordulhat, messze nem olyan nagy tragédia, mint egy vetélés, vagy egy csecsemőhalál, és mégis emiatt ment tönkre az életem. Így születtem meg, szeretet nélküli sorsa ítélve valamiért, amiért nem is lehetek felelős. - Már nem sírt, és a fájdalom is elmúlt a hangjából, de mégsem mertem volna nyugodtnak nevezni a beszédét. Üres. Inkább ez a szó lenne rá a megfelelő.

Átkaroltam a nyakát, és puszit nyomtam az arcára, amitől azonnal visszaköltözött az élet a tekintetébe, és apró, halványpiros öröm kúszott az orcáira. Nehezen tudtam elhinni, hogy itt egy emberi lény, akinek húsz évet kellett várnia arra, hogy valaki egy kevéske szeretetdarabot hullajtson neki. A világát belengő titokzatoskodás ellenére, vagy talán éppen emiatt, megszerettem őt.

- Azért mutattam meg anyám rémképét, mert így sokkal jobban megértheted a helyzetet - folytatta. - Ha csak találkoznál vele, nem látszana semmi. Egy rideg picsának tűnne, mint ahogy az is... - Egy kicsit megbicsaklott a hangja. Hiába, mégiscsak nehéz egy anyát ilyen jelzővel illetni. - De nem látnád át az igazi helyzetet. Megjátszott kedvességgel meggyőzne, hogy szeret ő engem, csak szigorúbb a kelleténél. Be kell hatolnod valaki elméjének a legmélyére, hogy láthasd a tiszta igazságot, csak legyen lélekerőd nem beleroppanni mások lecsupaszított gondolataiba. - Nem éreztem úgy, hogy bármit mondanom kéne neki. Beszélt, és ez jó volt. Egy kérdés azonban fúrta az oldalamat.

- Greta, ha anyud felébred, azt fogja hinni, hogy ez csak álom volt?

A lány picit lesajnáló, de velejéig kedves mosolyt villantott felém.

- Hiszen az is volt, te buta. De nem, nem fog erre emlékezni. Mélyebbre mentünk mi most annál, sokkal messzebb az álom felszínénél, egészen az elme legmélyére.

- Akkor ezek szerint bárki, akinek ilyen képessége van, mint neked, mászkálhat az agyamban? Mindent megtudhat rólam anélkül, hogy észrevenném? - Gyanakvóan néztem rá. - Ugye te nem?

- Nem, dehogy! - Vidám felháborodás csengett a válaszában. - Nem mennék olyan mélyen az agyadba. Hidd el, nagyon ritka esetben tudnál a barátja lenni valaki olyannak, akinek a legsötétebb, legnyomasztóbb gondolatait is pontosan tudod. Ha mindent kiteregetnénk másoknak, nem léteznének emberi kapcsolatok ezen a földön, nekem pedig most nagyon is kell a barátságod. Végre valakitől megkaptam, nem akarom, hogy így ijesszük el egymást. Egyébként le tudod zárni az elmédet.

- Hogyan? - Tudnom kellett. Zavart a gondolat, hogy az elmém átjáróházként szolgálhat idegeneknek.

- Vegyél egy plüssállatot.

Úgy néztem rá, mint egy hülyére, de ő ezen nagyon jól szórakozott.

- Nem ezt a választ vártad, mi? - vigyorgott pimaszul. - Pedig ezt kell tenned. Venned kell egyet, és azzal kell aludnod úgy, hogy érzed őt magadon elalvás előtt. Az elméd be fogja táplálni, hogy ez az a plüss, amit azért vettél, hogy az érintése félálomban emlékeztesse a tudatalattidat, hogy álmodni készülsz, így álmodban felhúzhatsz egy falat az agyad köré. Az csak kevés embernek adatik meg, hogy ki-be járkáljon mások fejében, de egy ilyen óvóhelyet bárki tud építeni, akinek egészséges elméje van.

- Akkor holnap plüssvásárlás! - ragyogtam fel.

- Holnap vasárnap, nem vásárolsz te semmit - intett le nevetve Greta.

Még sokáig beszélgettünk, míg végül újra elaludtunk. Greta nem jött be az álmomba; mindketten úgy gondoltuk, hogy jobb, ha ebből nem csinálunk rendszert.

Azt hittem, ezzel, hogy tudom Greta titkát, és felhúztam az elmém köré a falat, a történet érdekes része lezáródott. Biztos voltam benne, hogy innentől egy mindennapi barátságról lesz szó, hogy Greta megtalálja az útját, és ha ráncos öregasszonyok leszünk, nosztalgikus emlékként fogunk visszatekinteni 2015-re.

De nem. A díszlet még csak most állt fel az igazi színdarabhoz, és két héttel később felgördült a függöny.

Akkor jött el Greta egy hétvégi látogatásra az otthonunkba.