Másnap reggel a kollégiumi konyha radiátorának dőlve fújtam ki a cigarettafüstöt a nyitott ablakon, fittyet hányva a beltéri dohányzást tiltó szabályzatra, és vártam, hogy a kávéfőzőm felől meginduljon a barátságos kotyogás. Greta tojást sütött. A forró olajra öntött rotyogó rántotta és a csíkokra vágott szalonna tolakodó illata elnyomta a cigim árulkodó szagát. Tinédzserkorom óta először gyújtottam rá újra, és sokkal jobban esett a tüdőmet betöltő, kékes füst íze, mint szabadott volna.

Beütött a hétvége, a nyári fennmaradók nagy százaléka is hazautazott erre a két napra. A folyosókra ráült az üresség. Az ablakon besütő reggeli napsugár aranyszínűre festette a konyha fehér sterilségét. Elvonult az esős idő; a kánikula már a küszöbön várta, hogy beléphessen a természet ajtaján.

Greta rántottája szinte egyszerre készült el a kávémmal. Kiöntöttem kis csészémbe, leültem a bekészített vajas-szalámis zsemlém elé, és nekiláttunk a reggelinek.

- Tudod - kezdte Greta, miközben felszúrta az első falatokat a villájára -, még alig tudsz rólam valamit, mégis úgy érzem, hogy te ismersz a legjobban.

- Erről még vannak kételyeim - válaszoltam, és beleszürcsöltem a kávémba. - Egyelőre tudom, hogy képes vagy besétálni mások álmába, és tudom, hogy nagyon hamar a barátoddá váltam azzal, hogy beavattál ebbe a titokba. Azt hiszem, te is a barátommá váltál azzal, hogy ilyen szinten megbízol bennem. Mégis...

- Elgondolkodsz rajta, hogy ki is vagyok? - Lenyelt egy darab kenyeret, megtörölte a száját, villáját a tányérja mellé fektetve összekulcsolta ujjait, és fürkészőn rám nézett.

- Igen, erről van szó. Tudom, hogy egy nehézsorsú ember vagy, tudom azt is, hogy megvannak a problémáid a világban. Tudok a felszívódott ikredről, a viszonyodról anyukáddal, de ennyi.

- Ahogy mondod. Ennyi. - Tekintetébe homályos felhők szálltak. - Ez az életem. Nagyon súlyos dolgokat soroltál most fel, és eddig ezek árnyékolták be a létezésemet. Ezekről a dolgokról sose beszéltem senkinek azelőtt.

- Még mindig nem értem, miért én vagyok az első.

Összeráncolt szemöldökökkel kinézett az éledező, világoskék égboltra.

- Egyszerű. Te voltál az egyetlen, aki valaha megállt, és megkérdezte, hogy mi bajom van. - Visszafordult felém, és mélyen a szemembe nézett. - Sokan látták már, hogy valami nincs rendben, de még senki sem kérdezte meg előtted, hogy mi az. - Mutató- és hüvelykujjával dörzsölgetni kezdte szeplős orcáit, majd szemei újra visszavándoroltak rám. - Úgy érzem, te tényleg a barátom vagy, és segíteni tudsz kilábalni. Még nem tudom, mit, de miután találkoztunk, rájöttem, hogy tennem kell valamit.

Furán éreztem magam, de mégis... Jólesett a bizalma, és valamiért szimpatizáltam vele. Talán igaza volt, és tényleg annyiról van szó, hogy hirtelen barátok lettünk? Igen, azt hiszem, ez lehet a válasz.

- Segítek! - mosolyogtam rá.

- Mutatni akarok majd valamit. Elviszlek egy helyre.

- Reggeli után mehetünk. - Újabbat kortyoltam a kávémból, hogy hamarabb elfogyjon, és mehessek útrakész állapotba hozni magamat, de Greta megrázta a fejét.

- Nem, Jessica, félreértesz. - Játékosan felfelé görbült szájának mindkét sarka. - Alvás közben megyünk.

Végigfutott az izgalom libabőre mindkét karomon. Titokzatos lelkesedéssel töltött el a gondolat, hogy ilyen eszeveszett dologba csöppentem.

Lenyeltem az utolsó falatot is, és hátradőltem a konyhaszéken.

- Vihetsz! - Nem láthattam, de tudtam, hogy csillognak a szemeim. Vonzott ez az ismeretlen világ, de Greta próbálta hűteni a lelkesedésemet.

- Készítsd a lelkedet. Nem lesz egy vidám látvány. - Megette a reggelijének a maradékát, és többet nem volt hajlandó mondani a dologról.

Szinte az egész napot végigbeszélgettük, és bár nagyon jól éreztük magunkat együtt, én már alig bírtam kivárni, hogy leszálljon az éjszaka.

A mai napig próbálom elfelejteni, amit Greta mutatott.

*

Megint a lépcsőknél álltam. Úgy látszik, a megismerkedésünk miatt mindig ezen a helyen kellett találkoznunk álmomban.

Majdnem húsz percig vártam Gretára, mire végre megérkezett.

- Merre voltál? - kérdeztem tőle ijedten, amikor megláttam, hogy álomképe ijesztően sápadt. Úgy nézett ki a bőre, mint egy szellem. A hófehér alapon a megszokottnál is látványosabbak voltak a szeplői.

- Nehezen aludtam el. Ahova most készülünk, oda sosem mennék újra egyedül.

- Mit akarsz mutatni? - Még mindig izgatott voltam, de az ábrázatától elkezdtem érezni a görcsöt a mellkasomban.

- Meglátod. Segíteni fog megérteni a helyzetemet. Induljunk!

A kollégium egyik pillanatról a másikra eltűnt körülünk. Egy éjszakai mezőn álltunk. A távolban egy erdőnyi fa lombjának körvonalai sötétlettek; a szellő lassan és hidegen simogatta talpunk alatt a sötét füvet.

- Mi ez? - kérdeztem. - Hova kerültünk?

- Nem vagyunk a fejedben többé - válaszolt. - Ez az a hely, ahol mindannyian járunk álmunkban. Egyfajta másik dimenzió, azt hiszem. Szabadon tudok járni benne, de nekem sem magyarázta el soha senki, hogy mi ez.

- Én is tudok járkálni mások fejében? - csodálkoztam, de megrázta a fejét.

- Nem, most csak azért vagy képes erre, mert velem vagy. Én vezetlek, de magadtól nem tudnád ezt csinálni.

Lassan elindultunk, amikor észrevettem, hogy sápadt, szinte csak körvonalaikban létező emberi alakok kóvályognak körülöttünk a mezőn.

- Ők kik? - kérdeztem súgva. Rettegtem tőle, hogy esetleg meghallhatnak a kísértetnek tűnő lények.

- Emberek. Nem kell félni tőlük, csak alszanak. Te is ugyanígy császkálsz itt, amikor alszol. Így tudlak megtalálni, és belépni a fejedbe.

- Valakinek a fejébe akarunk belenézni! - eszméltem hirtelen. - Igazam van, ugye?

Greta csak bólintott egyet, és hangtalanul folytattuk a sétánkat.

Az időérzék megszűnt létezni ezen a helyen; fogalmam sincs, meddig gyalogoltunk az álmok mezején, amikor egyszer csak útitársam megtorpant, és az egyik alvó szellemképre mutatott.

Mielőtt bármit mondhattam volna, már át is változott a környezet.

Egy kőből épült teremben voltunk. A velünk szemben lévő fal előtt régimódi íróasztal állt, mögötte egy irodai karosszékkel, amiből... Igen, tisztán hallatszott egy nő sírása.

Gretára néztem, aki mutatóujját az ajkai elé téve jelezte, hogy maradjak csendben.

A karosszék megfordult, és egy középkorú asszony ült benne, fehér pongyolában. Egy fényképet szorongatott, és halkan motyogott valamit szipogó orra alatt.

Ismét Greta felé fordultam, aki megbűvölten nézte a síró nőt. Mintha meg is feledkezett volna arról, hogy én is ott vagyok, tett egy lépést az íróasztal felé.

A nő felkapta a fejét, és riadtan futott végig a szeme a termen.

- Ki van ott? - kérdezte. Szaporán kezdte venni a levegőt. - Ki bujkál a sötétben?

Greta újabb lépést tett, mire a nő tekintete megállapodott vörös barátnőmön.

- TE? - Megfáradt düh áradt a hangjából. Felállt a székéből, majd erőtlenül folytatta. - Hát itt sem hagysz békén? Az álmaimban is meg kell jelenned?

Greta megtorpant, mire a nő kilépett az asztal mögül. Akkor láttam, hogy mezítláb van. Az asztal körül törött üvegű képkeretek hevertek szanaszét. A bennük lévő gyűrött képek mind Gretát ábrázolták. A törött üveg ropogott a nő talpa alatt, ahogy az lassan megkerülte az asztalt. A szilánkok tömegesen fúródtak bele a bőrébe, és teljesen összeszabdalták az asszony talpát. Egyre véresebb lábnyomokkal kente össze Greta fényképeit. A nő végül megállapodott az asztal előtt, talpaiból lassan növekvő csermelyként folydogált a vér.

- Miért vagy itt? - kérdezte haldokló hangon. - Nem akarom, hogy itt legyél. Nem akarom, hogy akárhol legyél.

Greta továbbra is lefagyva ácsorgott a terem közepén. Az asszony lenézett a padlóra, és monoton hangon motyogott.

- Megzabáltad a fiatalságom. Megetted az életem. Csalódást okoztál, mindig is csalódás voltál. Gyilkos vagy, már így jöttél a világra. - Hirtelen felkapta a fejét, szemei szabályos köralakra tágultak, szája mániákus vicsorgásba torzult. - Megzabáltad az életem! - sziszegte a fogai közül, és egyik kezével belemarkolt a hajába. A másikkal még mindig a fényképet szorongatta. - Meg, igen, megzabáltad. Kór vagy! - Végighúzta ujjait töredezett haján, amire hatalmas csomókban hullottak ki a tincsei. A nő lehulló hajzatára nézett, és velőtrázó sikításba fogott. - NEM NEM NEM NEM NEM! Nézd meg, mit tettél! NÉZD MEG, MIT TETTÉL! - Folytatta a sikítást, mire az arca villámgyorsan beráncosodott. Másodpercek alatt öregedett meg. A bőre teljesen löttyedt lett, majd szárazon rászívódott beesett koponyájára. Haja egyre gyorsabban hullott; a végére már csak néhány foltban maradt meg a fején. Szemei alatt mély táskák képződtek, tekintetéből eltűnt minden csillogás. Mire befejezte a sikítást, már inkább emlékeztetett egy múmiára, mint emberre.

Greta hátrált egy lépést. A nő sűrűn vette a levegőt, majd szétrepedt ajkaival vigyorogni kezdett.

- Még nem késő - súgta maga elé. - Nézd meg, kit öltél meg! - emelte fel a hangját, és Greta felé fordította a képet, amit eddig szorongatott.

Ultrahangos kép volt, de olyan, amilyet én még sose láttam. Az egész lapot betöltötte egy torzszülött embrió. Magzatpózban szinte átszúrták a csigolyái vékonyka bőrét, ízületes ujjai egy csúzos vénemberéhez voltak hasonlatosak, óriás szemei fél arcát betöltötték, tekintete és torzult sikollyal csúfított arckifejezése borzasztó kínokról árulkodott.

- Ne! - sikkantott fel Greta. - Vidd innen!

A nő gonoszan röhögött, és közelebb tolta a képet Gretához, mire a lány elvesztette az egyensúlyát, és fenékkel a kőpadlóra zuhant. A földön ülve pánikszerű sírásba kezdett.

A múmiává változott álomkép abbahagyta a nevetést, és kegyetlenül nézett le a megtört lányra.

- Megölted. Te tetted ezt vele, miattad szenvedett. - Halottas mutatóujját Gretára szegezte, majd felviduló hangon folytatta. - Meg kellett volna öljelek, amint megszülettél. De most itt az idő!

Fültépően magas hangon kezdett el újra visítani, és véres talpaival elrugaszkodva a padlóról Greta felé vetette magát.

Azt hittem, a szívem menten megáll az ijedtségtől. Az ijesztő jelenés iszonyú gyorsasággal siklott a levegőben a lány felé. Biztosra vettem, hogy másodperceken belül mindketten meghalunk.

A sikítás erősödött. Mindkét tenyeremet a füleimre szorítottam, és öntudatlanul rogytam le a kőpadlóra, behunyt szemekkel készülve fel a halálra. Halálunk helyett azonban hideg légjárást éreztem az arcomon.

Kinyitottam a szememet, és újra a mezőn voltunk. Greta mellettem feküdt a fűben, és némán, vigasztalhatatlanul sírt.

Leguggoltam mellé, és fejét a mellkasomhoz szorítva csitítgatni kezdtem.

- Elmúlt! - súgtam a fülébe. - Nem volt igazi, az egész hamis volt.

- De igazi volt! - nyögte a szorításomból. - Ez az, ahogy érez irántam!

Persze igaza volt. Ezt akarta megmutatni.

- Ő volt az anyukád, ugye? - kérdeztem együttérzőn. Természetesen a válasza nélkül is biztos voltam benne, hogy ráhibáztam. Nem volt nehéz rájönnöm.

- Igen, ő volt. És most már látod, mit gondol rólam.

Igen, most már tudtam. De bár ne láttam volna sose.