Jimin kaputelefonja tizenhat óra ötvennyolckor csörög. Néhány szóban megbizonyosodik róla, hogy Jeongguk az, aki fel szeretne jönni, majd a megfelelő gombbal kinyitja a főbejárat ajtaját. Tudja, hogy innentől már csak percek kérdése, amíg lifttel megérkezik a huszonegyedik emeletre a férfi, ezért nem megy messze a bejárattól. Vékony aranynyakláncához nyúl, megigazítja az apró medált, ami róla függ, majd végigsimít laza, fehér ingén is, amit nem tűrt be fekete farmerébe – ebben a pillanatban pedig nem tudja eldönteni, jól vagy rosszul döntött-e ezzel.

Sejtése hamarosan bebizonyosodik, amikor kopognak a mintás, fa nyílászárón. Óvatosan vezeti keresztül ujjait szőkés tincsein, ahogy közelebb lép, hogy elérje a kilincset. Határozott mozdulattal tárja fel az ajtót, amely mögött egy sötét kabátba, fekete ingbe és szürkéskék farmerba öltözött Jeongguk várja.

– Szia – köszönti, arcán őszinte mosollyal.

– Szia – válaszol Jimin. – Gyere be – áll félre, hogy beengedhesse látogatóját.

– Hűha – tátja el száját a fiatalabb azonnal. – Úgy látom, komolyan vetted a tágas terek fogalmat – nézelődik, és igaza is van; belépve balról a félig üvegfalban végződő nappali és ebédlő kombinációja tárul elé.

– Leülünk? Megkínálhatlak valamivel? – kérdezi, amikor a másik levette a cipőit és kabátját. – Vagy szeretnél előbb szétnézni?

– Túl izgatott vagyok a lakás miatt – vigyorog Jeongguk, kisgyerekekéhez hasonlítható, ragyogó szemekkel. – Már az épület bejárata is gyönyörű volt.

– Rendben – kuncog az idősebb. – Itt jobbról először egy mosókonyha, mellette egy fürdőszoba van, nem tudom, ezek mennyire érdekelnek.

– Minden érdekel – válaszol, de hirtelen pír szökik arcába kiugró lelkesedése miatt érzett zavarában.

– Gyere akkor – lép Jimin néhányat, majd kinyitja az első sötét faajtót.

Kicsi helyiségbe lépnek, valóban nem túl izgalmas a látvány – egy mosó- és egy szárítógép, néhány tároló, tisztítószerek –, ám Jeonggukot máris lenyűgözi a színbeli esztétika. A fali csempék tökéletes harmóniában állnak a padlón találhatóakkal, és a felszerelt fapolcok világos színével; jól megjegyzi, hogy később rákérdezzen, milyen megoldás alkalmazásával világítanak a fallal való érintkezési vonalon.

Nem töltenek el odabent sok időt, folytatják útjukat a szomszédos mosdóba. A bal felső sarokban barnás árnyaltú zuhanykád áll, összhangban a jobb oldali pulttal és rajta a mosdókagylóval, a felette függő, modern formákból felépülő tükörrel, meg természetesen a világos-sötét kontrasztos szőnyeggel, és a csempékkel. Plafonba épített spotlámpák adnak kellemes világosságot a térnek.

– Azon az ajtón – mutat Jimin a baloldali falra –, a vendégszobába jutunk, aminek az ajtóját az előbb a bejárattal szemben láttad. Itt menjünk át?

– Mehetünk – bólint Jeongguk, és követi a házigazdát.

Meglepődve tapasztalja, hogy vendégszobához képest otthonos helyiségbe lépnek. A halvány falon körben, a plafontól nagyjából tizenöt centivel lejjebb, ugyanilyen széles, sötétbarna sáv fut végig. Nagy ablakokon szűrődik be a késő délutáni fény, két oldalukon vajszínű sötétítők függenek. A padló világos, famintás laminált, az ágy pedig néhány árnyalattal sötétebben terpeszkedik velük szemben, fejtámlájában és oldalsó keretében mélybarna, nagyjából öt centiméter vastag vonallal. A mellette elhelyezett egy-egy éjjeliszekrény ugyanebből az anyagból készült, tökéletes kontrasztot adva. Jobbról kétszemélyes, plüssborítású kanapé, balról pedig egy ruhásszekrény foglal helyet. A fürdőszobába és az előtérbe vezető ajtó közt ismét világító polc van felszerelve. A fiatalabb ekkor már muszájnak érzi, hogy rákérdezzen. Jimin elmagyarázza, hogy ezek falba épített, a spotlámpákhoz hasonlóan működő, csak hosszúkás alakú lámpatestek, halvány fénnyel. A fogyasztásuk elenyésző, és akár százezer órát, átlagosan átszámolva nagyjából tíz évet is kibírnak csere nélkül.

– Jaj, ezt elfelejtettem mondani, de remélem, nem vagy allergiás a macskákra – mondja az idősebb, miközben kilépnek a hálószobából.

– Nem, ne félj – válaszol, de közben tovább ámul egy eddig számára fel sem tűnő részleten. Az egész, mérete miatt szobának nem is nevezhető egybenyitott helyiség padlója egybefüggő, törtfehér szőnyeggel van borítva. Nem bolyhos, mégis olyan érzés zoknis talpai alatt, mintha felhőkön járna.

– Akkor jó, mert van egy cicám – mesél Jimin. – Nem túl barátságos az idegenekkel, és általában lesből támad. Előre is bocsi.

Jeongguk egy pillanatra megáll, keresztülnéz a téren. A fal hidegebb, sötétbe húzó, szürkésbarnára van meszelve, a hosszú jobb oldalt pedig a már korábban látott, mélybarna fából készült könyvespolcsor foglalja el, szinte a következő ajtóig. Ami mégis egyértelműen felhívja magára a figyelmet, az a középen, különböző hosszúságú felfüggesztéseken lógó gömbökből álló csillár, alatta pedig a lakás egyik fő eleme, a padlóba süllyesztett kanapé.

– Oké, Jimin, most őszintén: meddig ötleteltél, mire ezt mindet összeraktad? – kérdez a fiatalabb valódi csodálkozással.

– Hidd el, elhanyagolható az egész épület megtervezésének ideje mellett – kap választ. – Szeretnél most lemenni, vagy majd a végén leülünk? – mutat a lefelé vezető két lépcsőfokra.

– Jó lesz később is – mondja Jeongguk, ahogy tovább lépked a másik férfi mellett.

Bal oldalról kiszélesedik a tér, konyhapultok találhatók a kiugró falsor mentén a földön és felszerelve is, majd egy sarokelemmel derékszögben tovább folytatódva. Ajtajaik világosbarna fa, tetejük sötét, modern monotonságát tűzhely, hűtőszekrény és mosogatógép töri meg. A keresztirányú fal különböző, mély árnyalatú téglákból készült berakás burkolja, a LED lámpás hangulatvilágítás pedig itt is megjelenik a fali konyhaszekrények aljánál. A padlót ezen a ponton csempe fedi; sötét és matt, amit faerezethez hasonló mintája tesz igazán különlegessé. Pultsziget és bárszékek választják el képletesen a konyhát a helyiség többi részétől.

A sötét fa ebédlőasztal ferdén van elhelyezve, közepén mintás üvegbetét díszíti, felette az előbb látott csillár kicsinyített mása függ. Körülötte hat párnázott szék áll. A bal oldali falat nagyjából három méter hosszan, a konyhához hasonlóan téglaberakás díszíti, melyre a már máshol is alkalmazott, világító polcokból három darab van különleges elrendezésben felcsavarozva. Rajtuk dísztárgyak, bekeretezett képek, gyertyamécses méretű kislámpák, és egy szobanövény foglal helyet. Jeongguk néhány pillanatra elidőzik a fotókon; kiskoriak, mostaniak, vélhetőleg családdal és barátokkal készültek. Még az üvegfal kezdete előtt elhelyeztek egy italpolcot, valamint egy kisebb bárpultot is.

A fiatalabb egészen közel sétál az ablakhoz – messze ellát, ha jobbra néz, egészen talán a szigetet Busan többi részével összekötő hídig. Szakmai szemmel tanulmányozza az illesztéseket, majd elismerően hümmög, és mosolyogva, ekkorra már mindenféle meglepődés nélkül pillant le, a padló és az üveg találkozásához beépített LED sorra. A sarokhoz érve, közvetlenül az ablak mellett, dönthető lapú mérnöki tervezőasztal és fölé hajlított állólámpa foglalnak helyet – a tulajdonos kedvenc helye, ha tervezésről van szó. Alig egy méterre ismét egy ajtón lépnek be. Jeongguk biztos benne, hogy ez Jimin hálója.

Szapora cicaléptek hangja verődik vissza a szoba közepén terpeszkedő bolyhos, sötétbarna szőnyegről, ám mielőtt még a macska elérné a két férfit, megtorpan. Óvatosan szaglászva közeledik az ismeretlen felé, végül dorombolva dörgöli magát farmernadrágos lábszáraihoz.

– Szóval, ő volna a fenevad? – kuncog a fiatalabb, ahogy lehajol, és felveszi a közepesen hosszú szőrű, éjfekete állatot.

– Nos, igen – nevet Jimin. – Azt hiszem, szeret téged – von vállat, hiszen maga sem tudja megállapítani a hirtelen jött, barátságos viselkedést.

– Hogy hívják? – vakargatja meg puha fejének tetejét, amíg a cica egyre közelebb bújik mellkasához.

– Dumpling – mosolyog, az állat pedig felkapja tekintetét neve hallatára. – Még nincs egy éves sem.

– Aranyos – folytatja a simogatást.

– Tedd le nyugodtan, nem kell hurcolásznod, ha nem akarod – mosolyog, bár be kell vallania, imádni való látványt nyújt Dumpling Jeongguk karjaiban.

– Engem nem zavar – vigyorog, és tovább sétál, kezében a cicával.

A fal az előző helyiségéhez képest melegebb tónusú, világosabb kávés színű, a padló pedig a vendégszobáéval megegyező laminálttal burkolt. Az ágy hatalmas, Jeongguk nem is érti, egy személynek miért van szüksége ekkorára, viszont kétségtelenül puhának és kényelmesnek tűnik. Az ágynemű huzatja csak néhány árnyalattal tér el a hófehértől. Kerete modern, lekerekített és sarkos formák ötvözete, a sötét és a világos fa kombinációja, felette pedig becslésre nagyjából négy méter hosszú, keskeny absztrakt festmény függ, kékes, lilás és rózsaszínes részeket magában egyesítve.

– Hogy tudsz nyugodtan aludni úgy, hogy a szobád teljes bal oldala üveg? Ráadásul függöny nélkül? – teszi fel a kérdést Jeongguk, amit nem tud tovább magában tartani; elképzelhetetlennek tartja, hogy a saját hálószobáját valaha így alakítsa ki.

– Nem olyan nehéz – kuncog Jimin. – Egyébként sincs a közelben senki olyan magasan, mint most mi. Ha pedig valaki mégis lesz, majd felszerelek egy sötétítőt – von vállat, ám szíve mélyén reméli, ennek nem kell majd bekövetkeznie. – Egyébként, kívülről részben sötétítettek az ablakok.

A fiatalabb bólint, de nem szól többet, csak leteszi a macskát, mert az ki szeretne szabadulni fogságából. Szemeivel követi, ahogy felugrik az ágyra, és egy doromboló gombóccá formálja testét – tagadhatatlanul illik rá a neve, gondolja.

Tovább folytatja a nézelődést, a jobb oldali falról további két ajtó nyílik, közöttük egy derék magasságában végződ komód, a bejárat felőli oldalon pedig egy íróasztal, rajta lehajtott fedelű laptoppal, ceruzákkal és tollakkal. Fölé parafatáblát akasztottak, amire Jimin vázlatos terveket tűzött ki.

– Ezt tényleg megcsináltad? – mutat Jeongguk tátott szájjal egy rajzon nagynak látszó épületre, aminek falából mesterséges vízesés ered.

– Épp dolgozom rajta – bólogat az idősebb. – Az a cégünk jelenlegi legnagyobb projektje.

– Hihetetlen vagy, ha ezt megvalósíthatóra megtervezed – elemzi tovább a vázlatot.

– Nem csak rajtam múlik – von vállat. – Rengetegen vagyunk benne.

– Melyik a te részed?

– A tartószerkezetek, leginkább – válaszol.

– Akkor főként mégis rajtad múlik.

Jimin csak hümmög, de nem válaszol.

– Itt egy gardrób van – mutat az első ajtóra. – Benézhetsz, ha szeretnél, bár semmi izgalmas.

Jeongguk csak bólint, benyit, de szinte csak az küszöbről néz körbe – pontosan azt látja bent, ami egy gardróbban szoktak: ruhákat és cipőket, meg néhány üres fogast a végében található, balra beugró részen. Kilép, és becsukja maga mögött az ajtót. Megkerülik a komódot, Jimin belöki a következő ajtót, majd előre engedi a fiatalabb férfit, aki elé ismételten egy fürdőszoba képe tárul.

– Nem lehet, hogy te mindenhez értesz – rázza meg a fejét hitetlenkedve. Szinte elvarázsolja a látvány. – Tartószerkezeteket tervezel elsősorban, közben viszont egész épületeket álmodsz meg az alapozástól a tetőig, belsőépítészetileg is tökéletesen, ráadásul a lakberendezés is kisujjból megy – sorolja. – Komolyan, hogy csinálod? Ez már nem lehet egyszerűen a martini miatt... vagy, ha igen, akkor azt hiszem, valahogy nekem is meg kell szeretnem – tűnődik.

Jimin csak arcát eltakarva nevet, de nem tud válaszolni; fogalma sincs, mit mondhatna.

Jeongguk lassan körbejárja a helyiséget. Jobb oldalt a beugró részen végigsimít a pult tetején, amibe a mosdót is beépítették. Néhány másodpercre megáll, és a hatalmas, egész falrészt befedő tükörben a másik férfit nézi, ahogy egy törölközőt igazít meg a fogason, a tuskabin mellett. Elmosolyodik, de hamar tovább megy. Nagy méretű világosbarna, és ezt megszakító sötét mozaikcsempékből álló sávok adják meg az alapszínt, hasonlóan a lakás többi részéhez. Ujjait végighúzza az apró csempeelemek egy rövid szakaszán, csikizik bőrét, mire elkuncogja magát. A fürdőszoba második fele a gardrób kiugró része miatt keskenyebb, ezt teljes szélességében egy nagyjából tíz centiméter magas emelvény fedi, rajta a mozaikhoz és a zuhanyzóhoz passzoló, mélybarna színű, hatalmas sarokkád, oldalán üvegbetéttel.

– Azt hiszem, ennyi volna – szólal meg Jimin, ahogy a fiatalabb lelép az emelvényről. – A közös medencét most nem tudom megmutatni, tegnap délután állította be a karbantartó a fertőtlenítőt a havi nagy tisztításhoz, és ilyenkor nem tanácsos ott mászkálni.

– Semmi baj – követi Jeongguk ki a fürdőből, egészen vissza, a hatalmas előtérig.

– Mit vihetek inni? – kérdez, ahogy az italpolc felé sétál. – Egy whiskyt? – vigyorog.

– Igen, elfogadok egy pohárral – viszonozza a gesztust a másik.

– Menj, ülj le a kanapéra addig nyugodtan – mondja Jimin, a fiatalabb pedig szót fogad.

Megteszi a néhány lépés távolságot, majd a két foknyi lépcsőt is maga után hagyja. A majdnem teljes téglalap alapú bemélyedés három oldalát fedi a sötétszürke, puha ülőgarnitúra, rajta színben természetesen passzoló díszpárnákkal, közepén dohányzóasztallal, és a lépcső melletti beugróban tévével. Jeongguk az üveges fallal szemben foglal helyet, a rövidebb oldalon. Innen nemcsak a városra való kilátás látható be viszonylag jól, de a lakás is, benne Jiminnel, aki eközben a pultnál tölt ki egy-egy italt. Mindkettejük gondolataik csendességébe zárkóznak néhány percre. A vendég azonban összerezzenve szakad ki világából, amikor Dumpling az ölébe ugrik egy váratlan pillanatban.

– Szia, cica – kuncogja el magát, ahogy megsimogatja az állat fejét, mire az dorombolva bújik hozzá.

– Dumpling, viselkedj! – nevet Jimin, ahogy maga is csatlakozik Jeonggukhoz a kanapén, a férfitól balra. A másik whiskyét és a saját martiniját is az asztalra teszi.

– Köszi – pillant fel a macskáról, utalva az italra.

– Nem is értem, mi van vele – nézi felhúzott szemöldökkel a jelenetet, amint az állat hanyatt veti magát Jeongguk kék farmerba bújtatott combján, továbbra is hangosan dorombolva.

– Sok könyved van – állapítja meg a fiatalabb, szemét többször végigfuttatva a tőlük jobbra, egy szinttel feljebb található polcokon. – Gyűjtöd őket?

– Célzottan nem – rázza meg a fejét. – De csoportosítom őket. Van egy szakasz az életrajziaknak, egy a regényeknek, jó néhány szakmait is találsz, meg van pár más, ismeretterjesztő könyvem is, és szótárak.

– Könyvtárat nyithatnál velük – nevet.

– Nincs is jobb, mint egy saját könyvtár – bólogat Jimin egyetértően.

– Gyönyörű ez a lakás, nem tudom, mondtam-e már – néz ezúttal közvetlenül Jimin szemeibe. – Ha nem, akkor mindenképp akartam már, nagyjából az első pillanattól, hogy beléptem – vigyorog.

– Köszönöm – mosolyog vissza az idősebb.

– Tényleg, a színek, a formák, az anyagok, a bútorok, minden, hihetetlen – kémlel körbe sokadszorra, ezúttal a felettük lógó csilláron elidőzve.

– Én is szeretem – mondja halkan. – Igaz, maga a bútorozás nem teljesen az én érdemem.

– Hogy érted?

– Egyedi terveztetésűek – nyúl előre, hogy felvegye a poharakat. A jobb kezében lévőt átadja a másiknak. – Egészségünkre – mosolyog, ahogy koccintanak.

– Egészségünkre – ismétli meg Jeongguk, és mindketten kicsit kortyolnak.

– Van egy jó barátom, aki egyedi bútorokat készít – forgatja kezében a martinis poharat. – Az ő segítsége nélkül sokkal kevésbé lenne különleges. Így viszont szinte mindenhol megegyezik a fa típusa és színe, amit alapként használt.

– Mindketten nagyon jó munkát végeztetek, azt kell mondanom. Tényleg gyönyörű itt minden – kuncog, ahogy az ölében szétterpeszkedett macska játékosan kap ujja után. – Neked egyébként mindig ilyen jól ment az előadás és ezzel is születni kell, mint minden mással, amiben tehetséges vagy, vagy ez tanulható? – vigyorog Jeongguk.

– Ugyan – neveti el magát Jimin. – Nem mondanám, hogy különösebben jó előadó vagyok, inkább csak túl vagyok már néhány bemutatón, és megtanultam kezelni az idegességemet, meg a hangom remegését.

– Mekkora volt az eddigi legnagyobb közönséged?

– Talán kétszáz fő, egy egyetemi prezentáción, két éve – gondolkodik el. – De azt hiszem, ez jövő hónapban megdől majd.

– Hol fogsz előadni?

– Tegnap Choi Haeil felajánlotta, hogy menjek velük az Amerikai Építészeti Világkonferenciára, és tartsam meg a bemutatómat is – sóhajt Jimin. – Angolul.

– Várj, téged meghívtak a Világkonferenciára? Ráadásul maga az alelnök? – tátja el száját Jeongguk, teljes meglepődöttséggel.

– Igen, azt hiszem. Bár egyre bizonytalanabb vagyok vele kapcsolatban.

– De hiszen ez csodálatos! Gratulálok! – néz elismerően a mellette ülőre. – Mondjuk, ha valaki, akkor te biztosan meg is érdemled, hogy megismerjenek.

– Köszönöm – hajtja le a fejét zavarában.

– Nem gondoltál még rá, hogy saját tervezői irodát nyiss? – érdeklődik egy újabb kérdéssel, ami felötlik fejében.

– De, néha eljátszom a gondolattal – enged el egy rövid kuncogást, poharát tanulmányozva. – Viszont a városban nagy a konkurencia, és egyelőre az egyetemre akarok koncentrálni. Ha befejeztem, és úgy érzem, megvan a pénzbeli hátterem, néhány biztos kivitelezői partner és jó tervezők, akiket alkalmazhatok, meglátom, mi legyen.

– Többre vagy képes, minthogy egy átlagos építészeti cégnek rajzolgass tartószerkezeteket. Csak nézz körül – mutat kinyitott tenyerével maguk köré Jeongguk. – A szüleid biztosan nagyon büszkék rád.

– Soha nem voltak oda érte, hogy az építészetet választottam – kortyol egyet édeskés italából az idősebb. – Azóta pedig mindketten halottak – mered maga elé, úgy jelentve ki a tényt, mintha tulajdonképp nem is számítana; egyszerűen és szinte közönyösen. A mellkasában keletkező nyomasztó érzés tudatja csak vele, hogy de. Mégis számít.

– Te jó ég, ne haragudj – kapja szája elé kezét, és azonnal elszégyelli magát előző kijelentése miatt. – Nem kellett volna...

– Semmi baj, nem tudhattad – mosolyog rá Jimin, nyugtató szándékkal.

Jeongguk jobbnak látja egy időre csendben maradni. Csak az ölében elszundikált macska dorombolása töri meg szótlanságukat.

– Ha ez javít valamit a helyzeten – szólal meg a fiatalabb néhány perc múlva –, én évek óta nem beszéltem a bátyámmal.

– Mi történt köztetek? – néz fel Jimin. Félve kérdez.

– Lelépett egy nővel, amikor a szüleinknek szüksége lett volna ránk – von vállat. – Nem igazán volt hatalmam a dolog felett nyilván, hiszen felnőtt ember volt már, de eléggé összevesztünk emiatt.

– A szüleiddel megoldottátok végül a problémát?

– Igen – bólint. – Bár ki kellett hagynom miatta egy évet az egyetemen – kortyol egyet. – Jimin?

– Hm? – néz a másik sötét szemébe.

– A szüleid biztosan büszkék lennének rád – mondja halkan. – Csodálatos fiuk van.

– Köszönöm – préseli össze ajkait a szőke. – A tieidnek is.

Jeongguk arcán halvány vigyor terül szét, de nem válaszol. Az addig ölében pihenő macska nyújtózkodva ébredezik, majd leugrik a földre, onnan apró léptekkel lassan a lépcsőig jutva, és azon fel. Ismét követi tekintetével útját, egészen, míg az üvegfalra nem téved pillantása, hiszen ekkor egy újabb csoda tárul elé. A nap lemenni készül a város horizontja mögött, ezzel bemaszatolva az eget és a fehéren úszó bárányfelhőket az összes rendelkezésére álló narancssárga árnyalattal. Ezt biztosan még a festőművészek is megirigyelnék.

– Azt hittem, nem láthatok majd szebbet már ma – tátja el száját a fiatalabb. – Már megértem az üvegfalaidat is. Elvégre, így minden nap ezt nézheted – gondolkodik el, és közben igyekszik emlékezetébe vésni a múló pillanatok varázslatos látványát.

– Igen, határozottan az egyik legnagyobb előnye – bólogat Jimin.

– Várjunk egy percet – fordul ismét az idősebb felé, amikor eszébe jut valami. – Nem úgy volt, hogy martinit csak egyedül iszol?

A szőke megint nevet a téma említése miatt. – Itthon szinte minden esetben ezt iszom. És végül is, nem vagy olyan rossz társaság, hogy ne ihassak meg egy martinit, amikor veled vagyok – von vállat zavartan.

– Miért vagy bizonytalan a Világkonferencia miatt? – kérdez, figyelmét ismét a mellette ülőnek szentelve.

– Nem érdekes – legyint. – A végén úgyis elfogadom és túlleszek rajta. Ezt a lehetőséget nem hagyhatom ki.

– De igen, érdekes – erősködik Jeongguk.

– Nem tudom, csak... Soha nem tartottam még előadást angolul, ráadásul az Államokban, vagy ezer ember előtt – sóhajt.

– Biztos vagyok benne, hogy menni fog – teszi le kiürült poharát, ami halkan koppan a fa felületen. – És ha bármiben tudok segíteni, szólj nyugodtan. Még ha csak egy kis társaság kell a martinid mellé, hogy kiadd, ami nyomaszt – kuncog.

– Köszönöm, de... – kezdené Jimin, ám a hirtelen történő események megakadályozzák ebben. Pontosan úgy, ahogy ő is megakadályozza az események bekövetkezését.

Jeongguk arca az övétől milliméterekre áll meg, amikor Jimin jobb kezének mutatóujját reflexből ajkaik közé emeli. Habár a fiatalabb férfi nem tervez elmozdulni helyzetéből, ő lassan leengedi karját, így levegőt hagyva maguk közt. Fájdalmasan forró, alig egy centis levegőoszlopot.

– Ne építs falakat, Jimin – suttogja Jeongguk.

– De hisz ez a munkánk – válaszol hasonlóan halkan.

– Magad köré ne – egészíti ki korábbi mondatát, minden erejével koncentrálva, hogy ne pillantson le a telt ajkakra; tudja, hogy akkor nem lenne visszaút.

– Ebből áll az élet. Falakat építünk, hogy mások ledöntsék őket – nyel Jimin.

– Engedd meg, hogy ledöntsem a tieidet – nyúl bal tenyerével az idősebb arcának oldalához, gyengéden rásimítva ujjait a selymes bőrre.

– Akadályozz meg, hogy felépítsem őket – hunyja le éjfekete szemeit a szőke, majd maga hajol közelebb, puha csókkal láncolva magát a másikhoz.

Jeongguk pedig, bár ki nem állhatja az édes ízt, Jimin martinival átitatott ajkairól bármeddig el tudná viselni; főleg, ha ezzel egyetlen téglával is kevesebb választja már el őket.