Szeptember 4.-e vészesen közeledett és ez rajtam is meglátszott. Péntek reggel Angie már a gyengélkedőre akart kísérni.
- Nat, ez nem normális! - erősködött a reggeli közben Angela. Vagyis csak ők reggeliztem, én meg próbáltam nem össze esni.
- Tegnap véletlenül hipóban fürödtél? - kérdezte tréfásan Fred, gondolom a sápadtságomra célozva, de most nem tudtam nevetni.
- Szent Merlin! Te tényleg beteg vagy! - kiáltott fel George. - Azonnal megyünk a gyengélkedőre! - jelentette ki határozottan.
- Srácok, tényleg nincs semmi bajom! Csak egy kicsit fáradt vagyok. - hazudtam.
Ekkor jelent meg mögöttem McGalagony professzor.
- Miss Lupin! Kérem jöjjön velem.
Barátaim kérdőn nézték rám, mire én egy kicsit megvomtam a vállam. Elindultam McGalagony után, aki kis idő után megszólalt:
- Ilyen állapotban nem tanulhat.
Már épp ellenkezni akartam, mikor folytatta:
- Most elkísérem a gyengélkedőre, ahol Madam Promfey felügyelete alatt kipihenheti magát, és reggel ugyanoda kell visszamennie. A többit majd megbeszéli Dumbledore professzorral. - mondta, mikor megérkeztünk a gyengélkedőre.
Ezután egész nap csak feküdtem. Leginkább csak nyitott szemmel bámultam a hófehér plafont, de olykor-olykor elszundítottam. Egy ilyen szundi után, mikor feleltem, jöttem rá, hogy ideje elindulom Dumbledorehoz. Elköszöntem Madam Promfeytől és elindultam az iroda felé. Közbe magamban imádkoztam, hogy ne találkozzak senkivel. Szerencsére zökkenőmentesen eljutottam a kőszőrny elé. Elővettem a kis pergament, amit McGalagony a házi feladatommal együtt adott vissza és felolvastam a jelszót:
- Tökösderelye.
A kőszőrny félreugrott, így utat adva nekem, én pedig felléptem a lépcsőre. A csigalépcső velem együtt megindult. Kissé félve kopogtattam az ajtón, mert hát azért mégis csak az igazgatóhoz megyek. Az ajtó azonnal kitárult. Beléptem. A tágas szobában csak hárman voltak. Dumbledore, McGalagony és Piton professzor. Az utóbbi csak lenézően nézett rám, azokban a másik kettő mosolygott.
- Áhh, Natalie! Gyere csak, ülj le! - mutatott Dumbledore egy szék felé.
Leültem es már rögtön bele is kezdett.
- Szóval Natalie, tudod miért vagy itt. - bólintottam. - Felteszem, Remus elmondta, hogy mi fog történni. - ismét bólintottam. - Akkor bizonyára azt is tudod, hogy senkinek sem szabad beszélned a dologról-egyenlőre.
- Professzor úr. Mégis miért akarnék kitaszítottként élni? - csúszott ki a számon.
- Hát igen, az emberek képesek elítélni azokat, akik mások. Viszont ha a eljön az ideje, fel kell vállalnia magát. Nehéz lesz, és valóban lesznek akik... Hogy is mondta? Kitaszítják majd. De el kell fogadniuk - ahogyan neked is el kell- hogy te más vagy. Ez nem rossz másság. (itt Piton professzor horkantott egyet, mire én szomorúan lehajtottam a fejemet. Nem hittem, hogy még a tanárok is elítélnek) - Dumbledore szúrós szemmel nézett Pitonra. - Itt ugyanúgy élhetsz mint akárki más. Csak meg kell tennünk bizonyos óvintézkedéseket.
- Köszönöm. - mondtam.
- Mégis micsodát?
- Mindent. - odaszaladtam az igazgatóhoz és megöleltem. Közben a könnyeim is előtörtek, és eláztatták a professzor hosszú, ezüst szakállát.
- Jólvan, jólvan... - simogatta esetlenül a fejemet.
- Khmm... - köhhintett Piton. - Professzor úr, el kéne indulunk, ha nem akarjuk hogy...
- Bocsánat. - suttogtam.
- Ó ugyan már, semmi baj. - nézett rám kedvesen az igazgató. - McGalagony és Piton professzor fognak elkísérni és reggel ők is fognak várni rád.
- Rendben. - bólintottam.
McGalagony mellett lépdelve, némán sétáltam el az udvarig. A fúriafűz közelében megálltunk.
- Figyeljen jól Piton professzorra. - mondta halkan McGalagony. Piton egy hosszú faággal hozzáért a fúriafűz egy gumójához. A fa mintha ledermedt volna. A tanárnő megfogta a karomat és el húzott egy kisebb járatig, amit addig észre sem vettem.
- Innentől egyedül kell mennie. Ez az út a szellemszállasra vezet. Ott zárkózzon be egy szobába. Hajnalban ugyanitt találkozunk.
Én csak bólintani tudtam, mert egyre rosszabbul éreztem magam, és már a hányinger kerülgetett.
Elindultam a keskeny alagúton, és minimum fél óráig gyalogoltam. Mikor végre megérkeztem, beléptem egy nagyobb szobába és bezártam ajtót, ablakot. Leültem az ágyra és vártam a szörnyű fájdalmakat, amik egész életemet végigkísérték. Közben Remusra gondoltam. Mióta az eszemet tudom, együtt várjuk az átváltozást. Remus azt mondta, hogy mióta együtt változunk át sokkal jobban érzi magát, nem olyan kimerítő és nem olyan fájdalmas az átváltozás. Most viszont kilóméterek választanak el tőle. Elég sokat kellett várnom rá, mire a hold első sugara bevilágított a szobába. És a kínjaim elkezdődtek.

Roxmorts utcáit egy fájdalmas üvőltés zengte be. A helyiek már lassan 10 éve nem hallottak ilyen zajt. Roxmortstól távol, egy kis ház melletti erdőben, egy magányos farkas szomorúan vonyított.