- Nem lehet fiúk!
- De igen. A nővérünk vagy.
- És mi a dolga egy nagytestvérnek?
- Hogy vigyázzon az öccseire.
- Ígyhát ha nem akarod, hogy kirúgjanak minket…
-... muszály velünk jönnöd és vigyázni ránk.
- Hogy az a… Jólvan megyek, csak hagyjatok felöltözni.
- Tudtuk ám, hogy szeretsz minket. - húzták ki magukat.
- Mindjárt meg is mutatom mennyire. - morogtam. - Lent várjatok meg.
Még kissé kómásan felöltöztem, ügyelve arra, hogy ne ébresszek fel senkit. Ugyanis drágalátos öcsikéim képesek voltak éjnek idején felosonni a szobánkba, és felébresztettek. Halkan becsuktam az ajtót és lementem a klubhelységbe. Az ikrek a portrélyuknál vártak rám.
- Indulhatunk? - suttogta az egyik. (a félhomályban nem láttam melyik)
Bólintottam. Elsuttogtunk egy lumost, és elindultunk a számomra eddig ismeretlen folyosókon. Kis idő múlva végre ismerős volt a helyszín. A harmadik emeleti folyosón voltunk. Az ikrek a púpos boszorka szobra elé vezettek.
Mindketten eloltották a pálcájukat, így már csak az enyém világított. Közelebb léptek a boszorka púpjához és rákoppintottak a pálcájukkal.
- Dissendium!
A boszorka púpja elkezdett kinyílni és hamarosan egy ember méretű alagúttá vált.
- Hölgyeké az elsőbség! - pukedlizett Fred.
- Nektek elment az eszetek!
- Ezt már hallottuk drága nővérkém. - fogta meg George a kezemet, hogy felsegítsen a nyílásig. Én kirántottam a kezem, és hátráltam.
- Ha Merlin jönne el a másvilágból, és mondaná, hogy csússzak le akkor se tenném!
- Sajnálom Nat. Nincs más választásunk.
Fred egy laza mozdulattal beugrott az alagútba, és utána rögtön George is.
Odaszaladtam a járathoz, de mielőtt utánuk nézhettem volna, a boszorka púpja bezárult. Valami puha, szőrös dolog ért a lábamhoz, mire én félre ugrottam ijedtemben. A lábamnál Mrs. Norris volt, de a hirtelen mozdulatra felnyávogott.
- Erre vagy cicuskám? - hallottam meg Friccs hangját. - Van valaki a folyosón?
- Basszus, basszus, basszus! - suttogtam. Mit is mondtak a fiúk?
- Dis… Dissendium! - koppintottam pálcámmal a boszorka púpjára.
- Ezért még kinyírom a fiúkat! - mormoltam, és lecsúsztam a kőcsúszdán. Jó ideig csúsztam, mikor végre véget ért. Az alagút végén már ott álltak a fiúk világító pálcával.
- Azt hittük már sosem érsz ide.
- Ezért még számolunk! De előbb áruljátok el hogy HOL A CSUDÁBAN VAGYUUNK!!?
- Drága nővérkém. Most éppen többszáz méterrel a Roxfort alatt, egy sötét alagútban kuksolunk.
- Világos. És megtudhatnám, hogy szeretett öcsikéim miért hoztak ezen a szép őszi éjszakán ebbe a koszos, hideg alagútba?
- Ne aggódj nem maradunk itt. Gyere!
Elindultunk a sötét járatban. Úgy tűnt az alagútnak sosincs vége, mikor végre egy kőlépcsőhöz értünk. Felkullogtunk, és egy csapóajtón keresztül egy pinceféleségbe értünk. Nagyon halkan kiosontunk, és végre körülnézhettem.
- Na nee… Ti most komolyan elhoztatok Roxmortsba?
- Bizony. - mondák hatalmas vigyorral az arcukon. Kimásztunk a Mézesfalás ablakán, és végigsétáltunk a macskaköves úton.
- És most? Gondolom nem azért hoztatok illegálisan el ide, hogy gyönyörkögyjünk a csillagokban. Azt nem is kérdezem meg, hogy jutottatok be a lányok hálókörletébe, vagy hogy mégis honnan tudtok erről a járatról. - momdtam, mikor leültünk egy padra.
- Pedig épp erről akarunk veled beszélni. - mondta Fred és előhúzta az üres pergament.
- Ti rájöttetek, hogyan működik? - ámultam el. Az ikrek egyszerre bólintottak. - Mégis mikor?
- Pár hete.
- Pár hete. Pár hete tudjátok és nekem csak most szóltok?
- Sajnáljulk Nat.
- Jólvan, de mostmár mutassátok mert égek a kíváncsiságtól!
Egymásra mosolyogtak és pálcájulat a pergamenre helyezték.
- Esküszöm, hogy rosszban sántikálok!
Amint kimomdták a mondatot, a pergamenen vékony kis tinta csíkok kezdtek kacskaringózni, beterítve az egész lapot. A papíron ez állt:

A Bűbájos Bajkeverők Kelléktára
büszkén prezentálja
Holsáp, Tappmancs,
Féregfark és Ágas urak művét:
A TEKERGŐK TÉRKÉPE

- A Tekergők térképe. Akkor ez…
- A Roxfort térképe. - fejezték be a mondatomat.
Szétnyitottam a térképet.
- Argus Friccs. - olvastam. - Ez meg mi?
- Ez nem csak egy egyszerű térkép Natlie.
- Ez maga a bajkeverők álma!
- Megmutat mindenkit az egész kastély területén.
Alaposabban megnéztem a térképet.
Az ikreknek igaza volt: mindenkit külön névreszóló pötty jelzett. Megkerestem Angelinát, aki az ágyában aludt, majd megnéztem a harmadik emeleti folyosót, ahonnan érjeztünk. Friccs már négy folyosóval arrébb kereste a mászkáló diákokat, de azokat már hiába keresi!
- Ez tényleg csodálatos fiúk. De miert nem mutattátok meg a kastélyban?
- Majd azt is elmondjuk. De most gyere!
Elindultunk a kastély felé azon az úton amin a felsőbb évesek szoktak jönni a fiákerekkel. A kapu előtt megálltunk.
- Ez itt a Roxfort határa.
- Nat, állj ide. - tolt egy lépést hátra George. - És keress meg minket a térképen.
Szememmel megkerestem a Roxfort kapuját, és megtaláltam a fiúk lábnyomát.
- Fred G. Weasley... George F. Weasley. - olvastam fel. - Nem is tudtam hogy van második nevetek!
Láttam ahogy George elvörösödik.
- Nincsen... - kezdené.
- Ugyan már Fabian, nincs mit szégyellned. - veregette nevetve vállon testvérét Fred.
- Igazad van Gidion, nincs ezen mit szégyellni.
Itt már muszály volt elröhögnöm magam.
- Fabian és Gidion Weasley, a Roxfort két bajkeverője!
Ezen már ők is nevettek.
- Azt hiszem nem csak nekünk van titkos nevünk. - váltott témát Fred.
- Ezt meg hogy érted? - kérdeztem.
- Natalie, lépj ide mellénk.
Félve tettem egy lépést az ikrek felé. A szívem hevesen dobogott. Most végre megtudhatom amit Remus oly sokáig titkol előlem? Odaléptem barátaim mellé. Lassan néztem le a pergamenre, ahol fekete betűkkel ott állt: Natalie Black.
- Natalie Black. - olvastam fel a nevemet.

- Akkor te se tudtad?
- Nem. Remus azt mondta: "Megtudod, ha eljön az ideje".
- Szerintem eljött.
- Halkabban! - csitított el minket George.
A kocsi amiben eddig utaztunk megállt. A férfiak beszélgetni kezdtek.
- Hát akkor most vagy soha! - suttogta Fred.
Leugrottunk a kocsiról pár almát magunkkal rántva. Beszaladtunk a legközelebbi bokorba.
- Amúgy honnan tudtátok, hogy most jön a szállítmány?
- Punkeytől hallottam egyszer.
- Zsenik vagytok.
- Ó ugyan! Elpirulok Nat.
Az almánkat majszolva indultunk vissza a kastély felé.
- Öhm... Fiúk?
- Igen?
- Hogy jutunk vissza a szobánkba?
- Ne aggódj, mi azt már kitaláltuk.
A Griffendél torony alá sétáltunk. Gerogei egy bokorban kezdett kutakodni, és két seprűvel tért vissza. Felültek a seprűre.
- Pattanj fel! - szólt nekem George.
Óvatosan mögé ültem és megfogtam a vállát.
- Jól ülsz? - kérdezte.
Én csak hümmögtem. George nagy lendületet vett és elrugaszkodott a földtől. Én majdnem elsikítottam magam. A repüléstan órákon nem szoktunk ilyen magasan és ilyen gyorsan repülni. Karomat szorosan George hasa köré fontam, és úgy szorítottam, hogy csoda ha nem. fulladt meg. Szememet szorosan behunytam és Georgei vállára hajtottam.
- Biztos be akarod csukni a szemed? - kérdezte mellőlem Fred. - Nagyon szép innen a táj.
Óvatosan kinyitottam a szemem. Frednek igaza volt, a látvány csodálatos volt. Kicsit lazábban szorítottam Georgeot. Tettünk egy kört a száztornyú ódon kastély körül, miközben a hold megvilágította azt. Életemben először nem féltem a holdtól. A fiúk szobája felé repültünk, ahol Lee épp kinyitotta az ablakot. A szobában leszálltunk a seprűről. George fogta az oldalát, ami mostanra tiszta piros volt. A hold megvilágította arcát, így láttam minden egyes szeplőjét. A repüléstől összeborzolódott lángvörös haja, de nagyon jól állt neki.
- Uhh... Sajnálom. - néztem az oldalára.
- Semmi baj. - legyintett.
Odaléptem a fiúkhoz és megöleltem őket.
- Ezt meg miért kaptuk?
- Köszönöm. - mondtam még mindig őket ölelve.
- De micsodát?
- Mindent. Ezt az estét. Hogy befogadtatok. Hogy számíthatok rátok.
- Mi mindig itt leszünk veled Natalie.

Aznap este teljes biztonságban éreztem magam. Elfeledkeztem a kórságomról, a másságomról. Úgy éreztem, hogy otthon vagyok. Hogy az ikrek a családom. Tudtam, hogy rájuk mindig számíthatok ezután.

***
Reggel zsibbadt karral keltem. Fáradtan kinyitottam a szemem, és megláttam hogy George ágyában fekszek. Georgei még aludt, köztünk Natalie is még békésen szuszogott. A takaró a földön hevert. Eszembe jutottak a tegnap éjszaka történései. Lee már nem volt a szobában. Ránéztem az órára, ami már 9 órát mutatott. Tehát a reggelit már lekéstük. Gondoltam felébresztem Georgot, hogy lemennyünk a konyhára, hozni egy kis pót reggelit. Ránéztem az alvó párra. Natalie átfordult a másik oldalára, így most arcuk majdnem összeért Georgéval. Lábán a ruha kicsit felgyűrődött, láthatóvá téve Natlie lábát, amin egy már rózsaszínes heg volt. Natalien nem volt újdonság a heg, arcát sebhelyek szelték át, ám ez őt nem tette csúnyává. Sőt! Kifejezetten szép lány volt. Fekete, dús göndör haja fél arcát eltakarta. Szemem átsiklott ikertestvéremre aki keze összeért Natliével. Előkotortam apa régi mugli gépét, és a tanult módszerrel lefotóztam az alvókat. A gépezetből rögtön ki is jött a kép,amit gyorsan zsebrevágtam. Nem volt szívem felébreszteni őket, így egyedül indultam el kedvenc házimanónkhoz: Punkeyhoz. A klubhelységben csak egy-két ember volt. A legtöbben leckét írtak, mások beszélgettek. A többiek valószínűleg odakint élvezik a szép őszi időt. A portrélyuk felé tartottam, de épp jött be rajt valaki. - George! De jó, hogy jössz! - mondta Angelina és kihúzott a portrélyukon.
- Fred. De egyébként neked is jó reggelt.
- Bocsi. Nagy baj van. Natalie eltűnt. Reggel nem volt az ágyában. Reggelinél se láttam. Tényleg ti miért nem jöttetek? És amúgy hol hagytad Georgeot?
- Nyugi mind ketten megvannak. Csak még épp pizsipartiznak.
- Micsinálnak!?
Elővettem a képet a zsebemből és Angelinának adtam.
- Jó, de mit keresett nálatok Nat?
- Hosszú story. Viszlát Angelina! - mondtam és elindultam a konyha felé. Punkey mint mindig, nagy örömmel segített, csakúgy mint a többi házimanó. Teli kosárral a kezemben baktattam vissza a szobánkig. George és Natalie még mindig aludt, de mikor becsuktam az ajtót Georgei felébredt. Mosolyogva néztem, ahogy elvörösödik miközben észreveszi, hogy Natalie kispárnának használta. Mióta elmentem, úgy tűnik pózt váltottak. George háton feküdt, pólója felcsúszva, fél kézzel Nataliet fogja. Natlie fejét George meztelen hasára hajtotta. Segítettem Georgot kiszabadítani Natalie alól, és elkezdünk reggelizni. A nyámnyogásra (vagy az illatokra) Natlie is felébredt.
- Jó reggelt Nat! - mondtuk teli szájjal, mikor lassan felfogta, hol is van.
- Hát nem álom volt… - suttogta.
- Ez itt a színtiszta valóság!
Felült az ágyon és leült hozzánk enni.
- Natalie Black.
- Ez a neved. - mosolyogtam. - Egyébként Angelina aggódott érted. Mondtam neki, hogy nálunk vagy.
- Oh, Angie! Ma még meg kell keresnem…