Aravis

Egyre nehezebb elviselni mindezt. Azt, ahogy a katonák bánnak velünk. Mindenkivel. Vajon mi lehet mos Huule-lal? Jól van? Nem esett baja? Nem vitték el őt is a katonák? Ó, ha tudnám! Legalább egy jelet kapnék afelől, hogy jól van...

A helyzet azonban nem olyan rózsás, minthogy egy ilyesmi kivitelezhető lenne. Emiatt pedig fáj a szívem, mert bizonyosan örülne egy levélnek.

Mikor kapott utoljára levelet? Mikor kapott utoljára egy kedves szót? Természetesen a falubeliek segítenek neki - ebben biztos vagyok. Abban azonban nem, hogy így is sikerül túlélnie mindezt. 

Kegyetlen, vértfagyasztó hang hasít lelkem gondosan felállított védelmén keresztül egy eldugott rejtekbe. A hang magas, és fájdalommal teli. Előre zuhanok. Mi történt?

Én sikoltottam - döbbentem rá. Az utóbbi perekben mozdulatlanul álltam, holott a munkámat kellett volna végeznem. Most kikapok, és ezzel tisztában vagyok. 

Hirtelen utat kap a fájdalom is, mely elönti az agyamat. Korbácsot használtak - döbbentem rá ismét. 

Ez sosem fog teljesen elmúlni, mindig emlékezni fogok erre a helyre. 

Ó, ha Caspian és a csapata időben ránk találna! Talán valamennyiünket ki tudnak szabadítani innen. 

Feltápászkodom, és dolgozom tovább. Emelem a csákányt, és ütök. Említettem már, hogy lent a tárnák mélyén dolgoztatnak bennünket? Idejét sem tudom, mikor láttam utoljára a napot. A fájdalom hirtelen elnyom minden érzést, és majdnem leejtem a csákányt. 

Ezért szorulni fogok...

Dolgozom tovább, ahogy bírok. Próbálok emlékezni, hogy mióta vagyunk idelenn. A gyomrom már igazán elfogadna egy kis tölteléket - legyen az bármi kövön és kormon kívül. 

***

Mikor nagy sokára felhajtottak minket, már alig vonszoltam magam a sor végén. Az idő gyorsan eltelt.

A Szálláson egy nő jött oda hozzám, akit, ha jól emlékszem, Hildának hívtak. Arcára kedves mosoly ült ki, amint a fekhelyem fölé hajol egy vizes ronggyal. A hátamon egyetlen hosszú - friss - seb éktelenkedett, még folyt belőle némi vér. Hilda hozzáértő kezekkel törölgette a sebet, és türelmesen várt, míg olykor abbahagyódott a fájdalmam. Nem kérdezett, de nem is beszélt hozzám, csak némán végezte a dolgát. 

Később segített felülnöm, hogy tudjak némi kenyeret enni. Hozott nekem teát, amit segített meginnom. Elmondhatatlanul hálás voltam, végül csak egy "Köszönöm." tellett tőlem. 

Hilda kedvesen elmosolyodott, és megszólalt, először, mióta ismerem.

- Ne beszélj, csak pihenj. Tudhatod, milyenek ezek - bökött az ablak felé a fejével, de a hangját suttogóra fogta. - Nem fog megesni rajtad a szívük, ha holnap rosszabb állapotban leszel.

Engedelmesen lehunytam a szemem, és mély álomba merültem. Bár kényelmetlen volt a fekhelyem, nem panaszkodtam.

Caspian

- Berunánál kell átkelnünk a folyón - jelentettem ki a térkép fölé hajolva. A másik oldalán Peter Pevensie, Cair Paravel nagy királya állt, akit sok évvel ezelőtt koronáztak meg itt, Narniában. Felnézett rám, kételkedő szemmel.

- A Reszkető Rengetegbe vezet az utunk, oda pedig csak a Sebes folyón át vezet út - érvelt, azonban tudtam, hogy ő rég járt itt, így nem lehet tisztában az ilyen dolgokkal. 

- Beruna az egyetlen hely, ahol át tudunk kelni.

Peter húga, Susan Pevensie szökött a látómezőmbe. Fürge lány volt, alacsony és igen eszes. Mint máskor, most is igyekezett valamiféle okosságot mondani, amivel esetleg meggyőzhet engem vagy Petert. Végül szóra nyitotta a száját:

- Az évek során a víz egyre mélyebbre vágja magát a sziklafalba. Tehát véleményem szerint Caspiannek van igaza: Beruánál kell átkelnünk.

Peter fontolóra vette húga szavait, meggondolta mondandóját, s csak aztán válaszolt:

- Még ha így is van, akkor sem mehetünk arrafelé. Hiszen ott tanyáznak Miraz emberei, hidat építenek. Elfelejtetted tán, Caspian? - kérdezte.

Megráztam a fejem. Hogy feledhetném nagybátyám sötét szándékait?

- Akkor sincs más választásunk.

- Miért nem próbáljuk meg az utat, amit Peter javasolt? - szólalt meg egy hang, amely egy kislányhoz tartozott. Elfeledtük, hogy Lucy, Peter és Susan húga hallgatja érveinket, hogy nem tudunk dűlőre jutni. Igen eszes kislány ő is, de még gyermek, s nem ért bizonyos dolgokat.

- Azért, mert képtelenek lennénk átkelni a folyón. Érted? - kérdezte nővére.

Lucy megrázta a fejét.

- Úgy gondolom, egy bróbát mindenképpen megér. Nincs igazam?

- Egy próbát mindenképpen - bólogatott a mellettünk álló Trumpkin. Trumpkin a barátunk, ő segített eljönnünk Cair Paravel romjaitól. - Ilyesmire azonban nins időnk.

- Egyetértek - helyeseltem. - Nincs időnk. Sereget kell gyűjtenünk Miraz ellen, Aslan nevében.

A név hallatára mind felkapták a fejüket, szemükben pedig remény csillant. Aslan, akár nevének említésével is reményt adott neünk. Még akkor is, ha hosszú évszázadokra eltűnt, senki nem hallott róla. Nevének említésének hatása azonban ezek után sem maradt el. 

- Hová induljunk hát? - kérdezte Edmund, Peter öccse, aki eddig hallgatott, és figyelt.

- Azt mondom, a Sebes folyó felé - szólt Peter.

Talán igaza van - gondoltam. Nem tehetjük ki magunkat, főleg  nem Susan-t és Lucy-t ilyesfajta veszélynek. Bólintottam.

- Úgy legyen.

Elindultunk hát a Sebes folyó felé, jóllehet, tudtam, nem tudunk átkelni egykönnyen. Egyre mentünk, hol némán, hol apró dolgokat megvitatva az ösvényen, mely a zúgó folyó felé vezetett. Peter mögött haladtam, némán, figyelve az erdőt, árulkodó jelek után kutatva, melyek Miraz embereire utalhatnak.

- Itt vagyunk... - szólalt meg Peter. - Jól gondolom, igaz, Caspian? Trumpkin?

Odaálltam mellé, és Trumpkinnal együtt bólintottam.

- Nem lehet átkelni. 

- Én szóltam, hogy a víz egyre mélyebbre vájja magát az évek során, de ti nem hallgattatok rám! 

Susan, mint mindig, okoskodni próbált. Hm, remek. Ebből megint kisebb veszekedés keveredik majd.

- Nem, te csak okoskodni próbáltál, ahogy szoktál - szólt rá Peter.

- Fejezzétek be, gyerekek - szólalt meg Trumpkin bölcsen. Magam sem mondhattam volna szebben: gyerekek.

Elmosolyodtam. 

Lucy eközben a sziklaperemre állt, a túloldalt fürkészte. Egyszer csak felkiáltott:

- Nézzétek! Ott van Aslan! Tényleg ő az!

Mind odanéztünk, de semmit sem láttunk.

- Lucy, csak képzelődsz - sietett Susan kishúga kioktatásával. 

- Gyere el a széléről, különben leesel - figyelmeztette Edmund.

Mi tagadás, elég rakoncátlan bagázs - de ha egyszer ők Narnia régi uralkodói? Magam sem értem ugyan, hogy lehetséges, de így igaz. Nem tagadom, fényévekkel jobb királyok és királynők, mint Miraz és elődei. Az apám...

Megráztam a fejem, és figyeltem. Lucy egyszeriben eltűnt szem elől - lezuhant. 

Egy emberként kiáltottunk fel, és siettünk a peremre, felkészülve a látványra.

Lucy azonban úgy egy méterrel a perem alatt ücsörgött egy eldugott ösvényen, ami egyenesen a folyómederhez vezetett.

Így kényelmesen le tudtunk jutni a Sebes folyón, a Reszkető Rengeteg felé.