Ez egy, a háború után, de az az epilógus előtt játszódó, kiegészítő jellegű novella Visana szemszögéből :)

Amint kiértem a vár hófehér rózsákkal benőtt kertjébe, nagy levegőt vettem. A hűvös a tüdőmbe áramlott. Elöntött az a nyugalom és édes illat, ami mindig ilyenkor. Harmónia uralkodott bennem... csak egy pillanatig.

Azonban, amint megláttam az omladozásnak indult, mára az udvar díszítőelemévé vált, magányos kőfalon ücsörögni a húgom és Nahont, ez a nyugodtság elillant. Mintha porrá lett volna, akár a túl régi könyv lapjai, miután valaki rájuk lel. Hiába helyezkedtek el háttal nekem, felismertem őket.

Hiszen a húgom hófehér hajfonata s hozzám hasonlóan világos bőre félreismerhetetlen. Tudtam, hogy jóban vannak. A mellkasom enyhén sajgott, míg a narfolki hideg a szokásosnál is jobban csípte az arcom. Pedig már megszoktam. Máskor rá se hederítenék, mégis a kettejük jókedvű látványa szinte törhetetlen jégburkot vont az örömöm köré.

Erőteljes, sebes dobogást hallottam a fülemben. A szívem gyors ritmusa még a mozdulatlanságot is kellemetlenné tette. Nem tudtam, mit tegyek, vagy mondjak. Csak álltam ott, és néztem őket.

Elpillantottam balra, ahol a várfal meg a végtelen fenyőerdők mögött megláttam a felkelő nap fényét. Nagy levegőt vettem. A tehetetlenség kínzott. Visszafordultam Milandinék felé, akik szüntelen egymással cseverésztek. A kezem ökölbe szorult. Üvölteni akartam. De tudtam, a hangomat használni épp oly felesleges lenne, mint bármi mást tenni.

Ezért inkább közelebb lopóztam. Halk, lassú léptekkel, hátha elkapok pár különös szót a beszélgetésükből. A szerelmem és a húgom... Mi van, hogyha már Nahon nem azt érzi, amit én?

A testvérem közelebb hajolt a barna hajú katonához. Nagyot nyeltem. Csók helyett viszont a fülébe súgott pár szót. Remegő végtagokkal sétáltam közelebb a mohával benőtt falhoz. Ráfektettem a tenyerem. A hideg tapintásától megrezdültem, megborzongott mindenem, míg a torkom összeszorult.

Szinte levegőt sem vettem, úgy füleltem. Vártam egy-egy szót, ami azt bizonyítja, a stratégosz még mindig engem szeret. Vagy éppen az ellenkezőjét. Ettől függetlenül csak egy dolog foglalkoztatott igazán: a bizonyosság.

Minél jobban füleltem, és összpontosítottam, annál tisztábbá váltak a hangok. Vártam a fordulatra, ami álmomban nem jött el. Ezt nem láttam előre.

– És mit akarsz tenni, megint kiszöksz a falakon túlra? – érkezett a mogyoróbarna szemű hangja. Kiszökik? Talán jobb lenne elmondanom ezt apámnak, hogy megbüntesse...

Nem, Visana, légy jó nővér, korholtam magam.

– Kiszököm én! Te nem jössz velem? Szerintem jól szórakoznánk együtt. – Szinte bizonyos voltam benne, ezt a mondatot kacsintás kísérte. Kacér, hívogató kacsintás.

A lábam kezdett fájni, míg az ujjaim bepirosodtak a hidegtől. Nem éreztem őket. Mindennek ellenére rendületlenül álltam. Legalábbis testileg. Addig a lelkemben újabb és újabb gondolatok csaptak le rám, amik mind hozzátettek a bennem dúló viharhoz.

– Nem jöhetek, hiába szeretnék. Visszel és Jarával holnap meglátogatjuk a nagynénéteket.

Cuppanás hangja. Cuppanás. Hangja. Lassú mozdulatokkal, mégis elég sebesen ahhoz, hogy elkapjam a pillanatot, elhátráltam. A szám elnyílt a csodálkozástól. Nahon ajka Milandine arcbőrét súrolta, míg a húgom mosollyal az arcán, elpirulva fogadta.

Úgy öntött el a baljós érzés, mint még sosem. Talán lehetett egy barátságos puszi. Vagy mégsem. Vagy mégis? Egyáltalán barátok, esetleg szeretők? Életem szerelme kihasználja a szeretetem, miközben a nálam sokkal izgalmasabb, kalandvágyóbb húgommal van együtt?

Lehetséges. Hiszen már régóta barátok. Vajon lefeküdtek egymással? Meddig mentek el idáig? Hányszor tették azt, amit el sem akarok képzelni, hiszen annyira összetörne?

Elég, elég, elég! Elég a negativitásból!

– Kár, pedig jó lett volna újra átélni a régi szép emlékeket. Akkor eljössz majd az Icena-tóhoz a jégen csúszkálni?

– Túl veszélyes – felelte a barna hajú párom. Lassacskán elhomályosodott a látásom, ahogy a szemem megtelt könnycseppekkel. Ezt én mondtam neki. Miattam szeretne mással lenni. – Bármikor betörhet a jég. Évről évre vékonyabb.

– Jaj, Nahon, ne légy már ennyire befásult! Visana most nincs itt, nem kell tartanod a szabálykövetésétől és az évek alatt begyakorolt reguláktól.

– Mila... Vis a feleségem. Csak óvni akar engem meg a lányunkat. Én pedig már más ember lettem – sóhajtotta, míg a szívemből kiveszett az eddigi féltékenység, a vállam elernyedt, a tartásom lazult –, elég volt a kalandozásból és a háborúzásból. Nyugalomra vágyom a családommal.

– Kár. Úgy keresnék némi izgalmat.

– Menj Oemorral, ő ma délután megy vadászni az erdőbe! Ha időben megkérdezed, még vele is tarthatsz!

– Jó ötlet, megyek már! – válaszolta a húgom, majd pár másodperc múlva tompa puffanást s léptek zaját érzékeltem.

Hosszan kifújtam a levegőt, ezután pedig a falnak vetettem a hátam. Felnéztem az égre, míg a fejem megtámasztottam az ötméter magas építmény kövein. A borult égből hópelyhek hullottak alá. Minden derűs. Újra derűs. Ekkor megjelent egy árnyék.

Hamarosan felismertem. Nahon arca kémlelt felülről, finom vonásain hatalmas mosoly húzódott. Viszonoztam a pillantását.

– Na, mehetünk enni, királynőm?

– Mehetünk – feleltem, miközben elindultam az ajtó irányába. Féltékenység nélkül.