Visana lihegve, hűvös izzadságtól gyöngyöző homlokkal ébredt, majd kelt ki a melegséget nyújtó ágyból. Úgy érezte, menten megfullad a kunyhó állott levegőjében, ugyanis az egész csapat odabent aludt. A leány kapkodva, de a lehető legnagyobb csendben hagyta el az apró épületet, hogy némi oxigénhez jusson.

Nemsokára viszonylag halkan kijutott az éjszakába, majd nagyot szippantott a levegőből. Máris jobban érezte magát, mikor a hideg szellő az arcát simogatta. Nem tervezett sok időt odakint tölteni, mert félő volt, megsebesíti, vagy megöli valami. Ezért inkább nem is merészkedett a kunyhó tízméteres körzeténél messzebb, csupán előtte toporgott, és próbálta összekaparni magát.

Hamarosan azonban apró nesz ütötte meg a fülét, és kitárult a viskó ajtaja. Azon egy férfi lépett ki, rögtön felismerte, Chired volt az. A szakállas férfi kérdő tekintettel megállt vele szemben, majd karon ragadta Visanát. A hófehér hajú igyekezett ellökni magától a másikat, de az jóval erősebbnek bizonyult nála.

– Engedjen el! – mondta félhangosan a leendő királynő, ugyanis nem akarta felébreszteni sem a többieket, sem a sötétben lakozó szörnyűségeket.

– Azt szeretnéd, hogy engedjelek el? Mikor már a markomban vagy?

– Kérem!

– Nem! Most eljött az én időm, királylány.

A kopasz ráncigálni kezdte őt, mire Visana minden erejét latba vetette, hogy megállítsa az erőszaktevőt. Hiába rángatta karját, mart húsába körmével, a férfi nem állt le, csak egyre durvább lett vele szemben. Nem vitte túlzottan messzire, de annyira igen, hogy a többiek már ne hallhassák a sikolyait.

– Mit akar tőlem?

– Tudod te, hogy mit akarok, nem igaz, Visana?

A lány testét átjárta a rettegés, amint meghallotta a nevét, s elárasztotta őt a düh. Keze ökölbe szorult, majd Chired felé lendítette, azonban az még időben elhajolt. Csuklóját összefogta, majd testével ránehezedett. Addig másik tenyerét a szájára tapasztotta, amire válaszként a leány torka szakadtából üvölteni kezdett.

– Ha nem maradsz csendben, kivágom a nyelved! – fenyegette a szakállas, ezért a hercegnő azonnal elcsitult.

– É-értettem – dadogta a fiatal, és hagyta, hogy a nagydarab férfi végre lazítson a szorításán.

Visana erősen remegett a félelemtől, Chired súlya kellemetlenül nyomódott rá. Remélte, még lesz némi ideje gondolkodni egy terven, de tévednie kellett.

A kopasz megragadta őt, először letépte róla a bundát, majd a könnyed ruhával folytatta. A koszorú már az elrángatásakor leesett fejéről, így gyorsan – túlságosan is gyorsan – meztelenül találta magát.

– Ne, kérem ne! – tiltakozott, és rugdosódott, mégsem tudta megmozdítani sem a másikat. Csak most döbbent rá a szörnyű igazságra: ha egy férfi bántani akar egy nőt, akkor mindezt könnyűszerrel meg is teheti.

– Azt hiszed, a puszta könyörgésed meggyőz arról, hogy el kell eresszelek?

A lány innentől csak sikoltozni tudott, ahogyan a másik alatt vergődött. Nem hagyhatta, hogy ezt tegyék vele. Még szűz volt, a legrosszabb dolog lett volna erőszak nyomán elveszteni mindezt. Ő csak szeretetre vágyott, valakire, aki megadná neki mindezt... szerelemből.

Azonban pillanatnyilag nagyon eltért ettől a felállás. Chired középső- és mutatóujját minden előjel nélkül Visanába vezette, mire a lány sírva nekifeszült, s próbált kiszabadulni. A férfi egyáltalán nem foglalkozott azzal, hogy neki mi lenne jó, saját kénye-kedve szerint cselekedett. A hercegnő kiabált volna, de félt a következményektől, így mindezt visszafogottan tette, hiába érezte úgy, több ezer késsel szúrtak egyszerre alhasába.

– Csend legyen! – szólt rá a kopasz, erre a lány hangja csupán szűköléssé halkult.

Az erőszaktevő ujjai továbbra is ott jártak benne, kegyetlenül feszítve bejáratát. A fájdalom átvágtatott a testén minden egyes mozdulattól, szeméből könnyek potyogtak folyamatosan, és arca eltorzult a kíntól. Már meg sem próbált ellenkezni, tudta, még sokkal rosszabb lesz ennél.

Chired fél kézzel legyőzhette, mikor csak arra vágyott, ezért nem is volt értelme energiát fektetnie belé. Csak arra várt, hogy vége legyen a borzalomnak, de a férfi mozdulatai hevesedni látszottak. Ujjai belülről feszítették, óriási erővel ostromolták ártatlan testét. Félt, szétszaggatják őt, majd hamarosan felsikoltott, mikor azok a korábbinál jóval bentebb csúsztak.

– Netán fáj, édes, pici hercegnő? Legalább most megtanulod, kikkel szórakoztatok...

– É-én nem tettem semmi rosszat – nyöszörögte a leány hüppögések közepette.

Erre Chired abbahagyta az ingerlését, és nadrágjába nyúlt. Visana sírása erősödni kezdett, míg a másik kiszabadította férfiasságát. Végigsimított rajta párszor, s mindezt szenvtelen élvezettel tette. A fiatal pánikszerűen rugdalni kezdett, ahogy a kopasz közelített hozzá.

Azonban abban a pillanatban, mikor megúszta a fehérbőrű szépség próbálkozásait, a mellkasánál fogva visszanyomta a földre, és a lány feje nagyot koppant a talajon. Visana azonnal elszédült az ütés hatására, olyannyira, hogy még ellenkezni is elfelejtett, s már csak azt érezte, ahogy a szakállas férfi behatol hüvelyébe.

Felüvöltött, szűzhártyája több darabra szakadt, s ellepte őt a még nagyobb kín. Chired továbbra sem törődött a hercegnő érzelmeivel, kegyetlenül húzódott ki belőle, majd nyomult vissza. A lány elhaló hangon sírt, és a földre dobott ruháját markolászta fájdalmában.

A tortúra már legalább egy perce tartott folyamatosan, mikor Visana meglátott egy sötét alakot a fák között, az őt kínzó férfi háta mögött. Hangosabban kezdett visítani, hátha felhívja annak figyelmét, habár úgy tűnt, az már feléjük közeledett. Mindebből a szakállas mit sem érzékelt, így a lány csak abban reménykedett, hogy az illető kiszabadítja őt.

Az árny felgyorsította lépteit, majd Chired torkához egy míves kard pengéjét tartotta. A férfi csupán pár másodperccel később realizálta az új felállást, majd megállt a mozgásban, és hátrapillantott a válla fölött. Arca dühös arckifejezésbe meredt, s ezután újra Visanára pillantott.

Szállj le róla, most azonnal! Innentől, ha egyszer is meglátom, hogy a közelébe mész, megöllek! – hallatszott egy ismerős hang, mely lágy selymessége helyett félelmetes tónust vett fel. – Most pedig kotródj innen, te szörnyeteg! Napokig ne is lássalak!

Nahon arcára fájdalom ült ki, de szeme dühtől izzott, látszott rajta, nagy erő kellett ahhoz, hogy visszafogja magát. Azonban alacsonyabb és gyengébb felépítésű is volt Chirednél, így inkább nem bocsátkozott vele egyedül harcba, s figyelmét inkább a rettegő nőre fordította.

A férfi tett, ahogy mondták neki, gyorsan rendbe szedte magát, majd sértetten elindult. Ne hidd, hogy végeztünk, hercegnő! – szólt hátra, s végleg elvonult. A viszály valódi harc nélkül zajlott le, mely több mint ijesztő volt a fiatal lány számára.

Visana könnyek között feküdt tovább, úgy érezte, elhagyta minden ereje. A fájdalom az összes energiáját elszívta előle, hiába aludt jónéhány órát. Teste remegett, miközben megpróbált felülni. Alhasába fájdalom nyilallt, hüvelyéből saját vére csöpögött ütemesen.

– Visana, jól vagy? – kérdezte a korábbi hang, azonban most mérföldekkel barátságosabban csengett. Mégis volt benne egyfajta aggodalmas él, ami némileg megmelengette a lány szívét.

– Ne gyere közelebb! – sikította a kisasszony.

– Nem akarok ártani neked, kérlek, ne félj!

– Menj el!

– Tudom, hogy látni sem szeretnél, de nem tehetem.

A fiatal nő félve összekuporodott, kezét feje fölé emelte, és reménykedett abban, hogy a másik nem erőlteti tovább a tervét. Azonban ez nem így történt, ugyanis Nahon ujjai nemsokára Visana felkarjára kulcsolódtak.

Az ifjú katona nem számított heves reakcióra, de amikor meghallotta a hercegnőből kitörő sikolyt, rögtön elengedte őt.

– Ne-ne érj ho-hozzám!

– Fel tudsz magadtól kelni? – kérdezte a barna hajú, mire a leány megpróbált felállni a földről, de abban a pillanatban vissza is csuklott.

– Hadd segítsek! Ne félj tőlem, minden rendben lesz, csak nyugodj meg!

– Nem akarom... nem akarom... – ismételgette Visana.