Visana figyelmesen követte tekintetével a csapat tagjait, miközben a tájat nézte. A távolban hegyek magasodtak, melyek belevesztek a messziségbe. A környéken erdők húzódtak, zöldellő fáik nyugalmat hoztak a fáradt vándorok számára. Közvetlen közelükben egy messzire elnyúló mezőt lehetett látni, melynek magas növényzetét fújta a szél. A hűvös, hajnali levegőben átfáztak volna a csapat tagjai, de a folyamatos mozgásnak köszönhetően mind kimelegedve meneteltek előre.

Visana a hátason megkötözve ült, ezért fejét kénytelen volt az előtte elhelyezkedő, az állatot irányító Nahon hátának támasztani. A fiatal nem bánta, hogy a királykisasszonnyal folyamatos kontaktusban voltak, és úgy tűnt, a leánynak is jól jött a közelsége.

Habár rendkívül kellemetlen volt összefogott kézzel egyensúlyozni, így eleve rákényszerült arra, hogy ezt tegye. Inkább nem panaszkodott, hanem mély némaságban hallgatta a férfiak folyamatos csevegését, öblös nevetését. Néhol egy-egy vele kapcsolatos mondatot és viccet is elkapott, ahogy Chired éhes pillantását is.

A kopasz, szakállas az állat mellett ment, ami megijesztette az azon ülő Visanát, de a barna fürtökkel megáldott katona sem örült különösebben Chirnek, ezért néha direkt lelassult, vagy felgyorsult a hátassal. Ezzel a nagydarab lázadó időnként lemaradt, és volt a párosnak egy kis nyugta.

Az útjuk az első öt órája teljesen békésen telt. Amikor megálltak, akkor is csak azért, hogy egy tetszőleges bokrot kiválasztva beteljesítsék a természet hívását, majd folytassák a menetet.

Visanát zavarták az undorító szavak, melyek néhol elhagyták a csapattagok száját. Csupán Nahon folytatott normális beszélgetést Lirommal, amihez Kuch is hozzászólt időnként. Oemor mindenkivel társalgott vegyesen, néha még a hercegnővel is váltott egy-két szót, aki hálás volt, hogy legalább ketten nem vették semmibe. Igazából még mindig Kuch köpönyegét viselte, ezért neki is hálával tartozott.

A királykisasszony ennél sokkal nagyobb kalandra számított, de leginkább nyugodt tempóban haladtak. Ő addig a nézelődést választotta, mint elfoglaltságot, közben orrüregébe szívta Nahon bőrmellényének illatát.

Egy idő után azonban kezdett különösen kényelmetlenné válni ez a póz, mivel már hosszú órák óta így ült. Ki is kellett mennie, szomjas és éhes volt, ráadásul a nyaka rettentesen fájt már a megerőltető testhelyzettől. Ezért mocorogva próbált kényelmesebb pozíciót felvenni, de kishíján leesett a hátasról.

– Ne mozogj, le fogsz zuhanni! – szólt hátra a barna hajú, majd megállt az állattal. – Minden rendben?

– Rendben? Itt vagyok már mióta! Fáj mindenem, mindjárt bepisilek, nem ettem, nem ittam! – csattant fel a hercegnő.

– Jól van, jól van, értettem!

Nahon lesegítette Visanát az állatról, s rögtön a késéért nyúlt, hogy szétvágja a kötelet. A leány elgémberedett tagjai miatt a legényre kellett támaszkodnia, hogyha nem akart a földre kerülni.

– A kötél maradjon! – szólt oda Chired, mire a katona megállt a mozdulatban.

– Már régóta meg van kötözve, elég lesz ebből! Elkísérem, nem fog megszökni – mondta, miközben megszabadított a hercegnőt a kötelékeitől.

A hölgy hálásan ment mellette, karjával a férfi nyakába kapaszkodott. Hideg volt, de húgyhólyagja már szúrt, ezért azzal a lendülettel, hogy a katona elengedte, felhúzta fátyolos, selymes ruháját, arrébb terelte a köpenyét, majd elvégezte a dolgát egy bokor mögött. Mielőtt még Nahon bármely intim részét is megláthatta volna, megigazgatta öltözékét, és egy halvány mosoly keretében megindult visszafelé.

– Nem akarsz sétálni egy kicsit? Kellemetlen lehetett folyton ott ülni.

– Nem lesznek dühösek a többiek?

– De, valószínű. Melletted maradok, a hátassal majd megy valaki más.

– Rendben – egyezett bele Visana. – Köszönöm.

Innentől nem szóltak többet, némán tették meg az utat a várakozókig. Néhányan örültek, hogy visszaérkeztek, habár nem is mentek el sok időre. Mindaddig Nahon furcsán tekintgetett a leendő uralkodónőre, aki minden szégyen nélkül vizelt előtte. Igaz, a ritkás bozót eltakarta őt, de mégis annyira nemes embertől távolinak érezte ezt a tettét.

Azonban nem gondolkozhatott Visanán, akiről az elmúlt napokban nem egy fantáziája volt a várban. Ugyanis Chired úgy figyelte őt és a királykisasszonyt, mintha történt volna köztük valami. A mogyoróbarna íriszű ignorálta őt, és inkább közrefogta a lányt, aki kissé bizonytalanul álldogált mellette.

– Ezek szerint elkészültél – mondta Oemor. – Kötözzük meg újra?

– Dehogyis! – Nahon azonnal ellenkezni kezdett, és védelmezőn közelebb lépett a lányhoz. – Csak maradjon középen, és biztosíthatlak róla, hogy nem fog elszökni. Igaz, Visana?

– Igen, ez így van! – erősítette meg a királylány. Elgémberedett lábára már igazán ráfért egy kevés séta.

– Rendben, de szemmel tartunk! – vetette oda Kuch, azonban látszott rajta, hogy egyik szava sem vasszigorról árulkodott.

Nahonon kívül ő volt a második a listán, akitől nem tartott igazán, de Oemor sem tűnt annyira agresszívnak, mint amit a kinézete alapján feltételezett volna az ember. A csapat ismét útnak indult, miközben Chired hátulról fixírozta Visanát.

A leány úgy érezte, mintha a barna és a szakállas harcolnának érte, mert az előbbi folyton maga elé terelte őt, míg Chir minden alkalommal melléjük zárkózott. Végül Nahonnak sikerült a másik oldalra küldenie a hercegnőt, ezért hamarosan vége lett a küzdelemnek.

A kisasszony szeretett sétálni a vár körül, de nem gondolta, hogy ez ennyire fárasztó lesz. A lába fájt, a talpa is s mindene meg volt még gyötörve az öt órányi hátason kuporgástól. Nem tudta, hogy még legalább ennyi kell, mire letáboroznak. Ugyanis a kunyhó még két egész napra volt, amiről Visana nem tudta, hogy fogja megtenni.

De az éjszaka kellemesen telt, vadásztak maguknak pár apróbb állatot, amiket viszonylag jó hangulatban elfogyasztottak egy tábortűz körül, majd egy-két ember kivételével mindenki lefeküdt aludni. A fiatal nő apjára és testvérére gondolt, de nemsokára felvillant előtte édesanyja képe is. Ahogy mosolyog rá, s ajkain megformálja a szavakat, melyek jelzik neki, büszke lenne rá.

Hiányoztak neki, mindannyian. Akárhányszor is veszett össze Milandine-nal, nem számított, szerette őt. Elvarázsolt, szomorkás édesapját szintén. Semmiért sem cserélte volna el a családját. Hiába érezte néha, hogy változtatna rajtuk.

Visana könnyei lassan csorogni kezdtek az arcán, mire mocorgást hallott. Nahon jelent meg felette, és hajolt fölé, mire a lány egy pillanatra ijedten tekintett rá. Akáclila tekintete a férfiún függött, szinte kapaszkodott belé.

– Minden rendben? Fáj valamid? – jött Nahon aggodalmaskodó hangja.

– I-igen, minden rendben.

– Biztosan?

A következő kérdésre a lány már csak bólintott. A katona egy pillanat alatt ölelte magához, majd a hátát kezdte simogatni. A királykisasszony zokogva borult a nyakába, és szorította Nahont, ahogy csak tudta.

– Nekem elmondhatod, mi a baj.

– Csa-csak – hüppögött Visana – hiányzik a családom. Úgy hiányoznak!

– Tudom, tudom! De kérlek, értsd meg, hogy még nem mehetsz haza! Amint vége lesz, és kiharcoltuk a jobb körülményeket, elengedünk.

– Biztos, hogy ez így lesz? És nem valamelyikőtök rabszolgája leszek?

– Nem fogom hagyni. Szabad leszel, ezt megígérem.

– Kö-köszönöm, Nahon. – A hercegnő hálával tekintett a legényre, akitől eltávolodott egy pillanatra, majd szinte azonnal újból átölelte.

Már kellett ez neki, mert nehéz napon volt túl. Hiába nem volt a séta annyira nehézkes, mégis annak érezte. Nem csupán testileg, de lelkileg is kifáradt. Csak pihenésre vágyott. Talán a kialvatlansága miatt volt ennyire nyűgös, már nem érdekelte.

Végül Nahon mellkasán aludt el, s az említett törődő személyiségének köszönhetően kezdte egyre jobban megkedvelni őt. Másnap kisimultan ébredt, és tekintete azonnal a mellette fekvőre esett. Azonban már csak hűlt helyét találta, pedig még szívesen eltöltött volna vele jónéhány percet.

De mivel hűvös volt, s érdekelte a barna hajú holléte, ezért összeszedte magát, és felkelt a szőrméről, hogy megkeresse őt. Sehol sem találta, pedig alaposan körülnézett a táborban, még a közeli területeket is átkutatta, míg az őrködő Lirom figyelt rá.

Nem telt el sok idő, és Chired is megjelent. Először Visanán, majd a társán nézett végig, azután pedig megfordult, hogy az éjszaka során kialudt tűzbe ismét némi életet leheljen.

­­***

Hamarosan a csapat már ismét úton volt, és kitartóan vándoroltak tovább a céljuk felé. Visana már az előző napi sétától is izomlázas lett, ezért most ő ülhetett a hátason, de nem kötözték meg. Azonban Nahon mellette ment, míg egy másik csapattag, Noiren vezette a lovat.

Igazából a leány egy szót sem váltott vele idáig, de kifejezetten hallgatag személyiség volt. Sűrű, ápolt, éjfekete hajjal rendelkezett és kutató, égkék szemmel, mely mindig figyelmesen követte őt. Ruhái is sötétek, akárcsak a fürtjei. Magas és izmos testalkattal rendelkezett, oldalán két tőr lógott.

Visana bizonytalanul ült mögötte, s végül vonakodva, de átvezette karját a dereka körül. A titokzatos férfi halkan felmorrant, majd folytatta tovább az utat. Senkihez sem szólt hozzá, csupán nézelődött, ugyanis az állat kellemes tempója megengedte ezt a számára.

Még két egész napig voltak úton, azonban a végére már éhesen tették meg a maradékot. Nem telt sok időbe, mikor a leány meglátta a kunyhó tetejét. Arcára halvány mosoly költözött, mert végre megszállhatott valami kényelmesebb helyen is. A földön alvás nem volt az ő stílusa.

Egészen megismerte a csapatot s annak tagjait. Rájött a dinamikájára, hogy ki milyen szerepet töltött be benne. Nahont pedig kifejezetten megkedvelte ezalatt.

Az emberek fáradtan tárták ki a viskó ajtaját, majd léptek be az elhagyatott helyre. Ott csupán pár ágy kapott helyet, melyek nem tűntek a legkényelmesebbnek, de a fehér királylány olyannyira ki volt fáradva, hogy legszívesebben menten a hívogató felületre dőlt volna. Ehelyett csak leült oda, térde szinte azonnal összecsuklott alatta, amint agya biztonságban tudta őt.

– Te itt eszel? – kérdezte Noiren egy idő után, majd a fekete hajú odanyújtott neki egy adag illatos péksüteményt, ahhoz pedig mindenféle tartósított húsokat, amiket a kunyhóban tároltak.

– Köszönöm.

Az égszínkék íriszű elhelyezkedett mellette az ágyon, majd ő is enni kezdett. Visana kimerülten étkezett, míg a másik neki háttal ült. Egyenes tartása volt, nem igazán foglalkoztatta a hercegnő, csupán csendes közegre vágyott, míg a többiek a bejárat előtt beszélgettek.

Miután a leány elfogyasztotta az eleséget, elnyomta őt az álom. Míg Noiren a fehér királykisasszony halk szuszogását hallgatta, addig Visana egy arcot látott maga előtt, ami fájdalomtól eltorzulva meredt rá: Nahon.