Visana lassan ébredezett férje, Narfolk királya mellett. Végigsimított Nahon fényes haján, az évek alatt növesztett szakállán, aztán csókot lehelt ajkára. Párja mogyoróbarna szeme hamarosan kótyagosan figyelte a nőt. Vis arcán mosoly jelent meg, ahogyan a férfién is.

Próbálták kiélvezni azt a néhány perc nyugalmat, ami rájuk várt, mielőtt a négyéves kislányuk, Jara, betör a szobába, majd az ágyukra veti magát. A királynő egyetlen gyermekét édesanyjáról nevezte el, aki azóta is hiányzott neki. Vágyott rá, hogy lássa ezt a szép jövőt, az elmúlt hat évet a koronázása óta.

Ugyanis ezt az időszakot érezte jónak, szépnek, hiszen a barátai körében tölthette az idejét, a királyság pedig szépen a talpára állt. Noirennek és Naevisnek is megszületett a gyermeke, aki persze idősebb a kis Jaranánál, mégis jól eljátszottak együtt.

Ráadásul Chired sem volt többé rácsok mögé zárva, szabadon bóklászhatott, ráadásul nagyapjaként viselkedett Nahon édesapja helyett. Az élet egyre szebbé vált, a múlt harcai mára mindössze nosztalgikus emlékekké fakultak, melyekre valamiféle érdekes bizsergéssel tudott visszagondolni a hófehér leány.

A várva várt gyermekzsivaj nem maradt el, a míves, aranyos mintával díszített, hófehér, kétszárnyú ajtó kitárult, majd nagy örömmel, visongva rontott be rajta Jara. Egyből szüleihez futott, majd a fekvőhelyre vetette magát, és ott telepedett le Nahon meg Visana közé.

Akárcsak az anyjának, bőre világos volt, azonban nem annyira, mint neki. Viszont hajszíne egyedi módon szőke, szeme pedig mogyoróbarnára sikerült. A két fél genetikája tökéletesen keveredett benne, mintha csak az univerzum meg akarta volna mutatni, milyen gyönyörűen képes szemléltetni a szerelmet.

Az akáclila szemű hölgy egyből átölelte gyermekét, és puszit nyomott apró fejére. Ezután Nahon szintén megismételte a műveletet, miközben felesége kezét fogta a tenyerébe. A hercegnő izgalommal nyúlt el közöttük, tekintetében játékos csillogás látszott.

– Jó reggelt, kicsikém!

– Jó reggelt, anyu, apu! – köszönt vissza illedelmesen.

– Jól aludtál? – kérdezte a barna hajú, s kisimított egy rakoncátlan tincset a lánya szeméből.

– Igen, azt álmodtam, hogy Chir bácsi eljön hozzánk! Tortát is ettünk, én kettőt! – Két ujját a levegőben lóbálta, míg a házaspár felnevetett.

– Két egész tortát hogy tudtál befalni egyedül?

– Nem egészet!

– Csak szeletet?

– Igen!

– Az is nagyon sok! És én mennyit ettem? – érdeklődött Nahon, eközben meg játékosan bökdöste Jarana hasát.

– Te négyet!

– Én is sokat ettem, el fogok hízni!

– Apu, te már elhíztál! – vágta rá a hercegnő.

Vis kacagni kezdett, mikor meghallotta a lány száját elhagyó mondatot, majd játékosan megragadta a Nahon hasán lévő, az évek alatt kialakult réteg zsírt. A férfi kissé sértődötten eltolta onnan a kezét, és a királynő szemébe nézett.

– Jara, de huncut vagy! Lehet felszedett némi súlyt, attól még lehet szép!

– Tudom! Apa szép és kövér!

– Hé, nem szabad ilyet mondani! – szólt rá a mogyoróbarna íriszű, és csiklandozni kezdte a rosszalkodó gyermeket. – De a szépet elfogadom!

– Tudod, kicsikém, én úgy szeretem aput, ahogy van – mesélte neki Visana. – Na, de nyomás átöltözni és reggelizni!

– Jó, megyek már!

A gyermek vonakodva, de megindult saját szobája felé, míg a szülők bezárták maguk mögött az ajtót, s maguk is elkezdtek öltözködni. Végül egy hosszú csók keretében léptek ki a helyiségből, hogy meglássák Jarát hófehér, hercegnőhöz illő ruhácskájában.

Két oldalról fogták meg a kezét, majd úgy mentek le a sok lépcsősoron át, néha a levegőbe emelve a család legkisebb tagját. Hamarosan már az óriási terem kétszárnyú kapuján léptek be, és azonnal sok száz arc fordult feléjük.

A házaspár kedvesen integetett feléjük, a hozzájuk legközelebb lévők köszöntötték őket, miközben végigsétáltak a nagy termen. A két uralkodó közösen megegyezett abban, hogy nem vágynak nagy felhajtásra, hiszen ők is ugyanolyan halandók, mint bárki más. Ezért külön kérték a vár lakóit, ne bánjanak velük magasabb rangú emberekként.

Ez megfelelt mindenki számára, így úgy kezelték őket, akárcsak bármelyik társuk, ami jól esett nekik. Emiatt kellemesen tudtak beszélgetni bárkivel, anélkül, hogy félelmet éreztek volna a többiek hangjában, ezáltal a társaság jobbnak bizonyult.

Nemsokára elfoglalták helyük az emelvényen, a barátai között, balján Noiren és Naevis ült, mellettük gyermekük. Nahon felől Jarana, Chired, ahogyan a többiek is ott költötték étkük. Lenid, Vis macskája felugrott a karfára, s ott telepedett le, hogy mancsát nyalogassa.

A csatában egyik szemére megvakult, azonban a másikkal még mindig éberen figyelte az összegyűlteket. A királynőnél várakozott, hátha valaki majd megszánja, és ad neki pár finomabb falatot.

Vis szokásához híven felállt a székéből, míg Nahon a figyelmet kerülve kislányával figyelte a mindennapi műveletet. A teremben minden hang elhalt, tudták, mi következik, mégis annyira tisztelték, hogy elhallgattak, amint szólásra nyitotta száját.

– Jó reggelt, Narfolk népe, örülök, hogy ismét látlak benneteket! – kezdte meg beszédét, amitől mindenki arca felderült, Lenid dorombolása pedig messzire elhallatszott. – Mielőtt még megkezdenénk a reggelizést, azt szeretném mondani, pár nap múlva megkezdődik a narfolki gyümölcsfesztivál, hiszen ebben az évben sok finom terméssel tudnak előállni a kereskedők!

A bejelentés hatására morajlás költözött az ebédlőhelyiségbe, az emberek izgatottan súgtak össze, hiszen nem volt már ilyen legalább tíz éve. Azonban végre a hófehér hölgy intézkedéseinek köszönhetően, a királyság gazdasága virágzott, a hatékonyabb módszerekkel pedig sokkal több terményt takarítottak be, mint korábban.

– Így azokra a napokra megengedem, hogy az, aki nem kíván dolgozni, gyermekeivel töltse az időt, ugyanis addig a taníttatásuk is elmarad! Egy ilyen fontos eseményt kár lenne kihagyni! – mosolyodott el, majd akáclila szemét végigvezette az egybegyűlteken. – Most pedig, kezdődjön a lakoma! Jó étvágyat!

Vis leült a mögötte lévő székre, kezét a barna hajú, egykori lázadó combjára helyezte. Finoman megszorította, mire a férfi egyből rákapta a tekintetét. Egymásra mosolyogtak, majd rövid csókváltás után enni kezdtek.

Az égkék szemű Noiren, a királynő testőreként volt jelen, így mindig alaposan figyelte a környezetét, ahogyan a többi családtag épségét is. A hófehér nő kinyújtotta kezét, azonban nem érte el az általa megszerezni kívánt üvegcsét.

– Chir, idenyújtanád a sót?

– Persze, itt van – adta a kezébe messziről, mire a fiatal anyuka megszórta vele az előtte felszolgált sült halat.

– Akkor ma jössz Jarához?

– Igen, Lema is jön, ha nem baj.

– Egyáltalán nem, mindig szívesen fogadjuk, örülünk, hogy ilyen jól kijössz vele! – mesélte boldogan Nahon.

– A vén, morgós Chirnek végre lett valakije, milyen érzés? – nevetett Kuch.

– Majdnem egy éve vagyok vele együtt!

– Igaz hogy telik az idő!

– Eléggé, Jara is már négyéves, el sem hiszem – nyúlt a kislány kezéért Vis.

Ezután a csapat nyugodtan fogyasztotta el a reggelijét, hogy egy újabb napot töltsenek el együtt nagy családként. Hisz mi mások lettek volna ők, mint nem egy hatalmas, boldog család?

VÉGE