Visana lassan pislogott a szobában, ahová került. A narfolki gyengélkedő. A világos teremben hófehér párnák és takaró között feküdt, ezernyi sebét átkötözték, a súlyosabbakat összefoltozták. Akáclila szemét visszahunyta, amint érzékelte a beszűrődő, kintről áradó fényt. Úgy érezte, mintha ezeréves álomból ébredt volna, tagjai elgémberedtek, fejét nagy súly húzta vissza a vánkosra.

Még egy percig az emlékeiben kutakodott, elmerült bennük, mire rájött, elájulhatott. Tekintetét az ablak felé fordította, először megvizsgálta a kékes ólomüvegből készült nyílászárót, majd észrevett egy másik ágyat, amin feküdt valaki.

Egy pillanatig leskelődött az illető után, majd ajkát kis sikkantás hagyta el, szíve pedig sokszorosával kezdett verni. Nahon. Szerelme ott feküdt csupán egy fél méterre tőle, és éppen mélyen szuszogott. Vis szívéről egy egész hegyvonulat gurult le abban a pillanatban, mikor ráeszmélt, az, aki oly fontossá vált neki az elmúlt időben, még életben van.

Lába újult erővel találta meg a hideg, világos kőpadlót, majd finoman talpára állt, de a fájdalom testébe hasított, mire szinte egyből vissza is rogyott. Azonban ennél sokkal erősebb motiváció húzta a barna hajú irányába, így ismét felkecmergett, és kitartóan, kissé botorkálva, de átsétált a másik ágyához.

Amint meglátta kedvese szép arcát, elmosolyodott, majd végigsimított puhának érződő, kissé borostás bőrén. Csupán egy gyors gondolat futott át elméjén, de rögtön követte azt. Lassan, a másikra ügyelve, megemelte a takarót, majd odabújt Nahonhoz. Vele szemben helyezkedett el, arcát a vállgödrébe temette, majd mélyen beszívta ismerős illatát, melyet most gyógykencék hada nyomott el.

Tenyerét a vállától a felkarjáig, simogatón húzta végig a fedetlen bőrön, majd kezét összekulcsolta az övével. Hamarosan megérezte, ahogy szerelme is megmozdítja ujjait, majd azok onnantól kézfejét fogják körül. Fél perc múlva a fiatal arc boldog kifejezésbe rendeződött, majd a mogyoróbarna szempár előbukkant a vékony szemhéj alól.

Íriszében tiszta szeretet csillogott, következő mozdulatával, pedig elengedte a leány balját, majd jobbjával magához ölelte, miközben halkan felszisszent az őt érő fájdalomra. Vis kérdés nélkül simult bele az ölelésébe, míg legbelül úgy érezte, hazatért. A régi otthonába, amibe hozott valami csodálatosat és egészen újat.

Egymást csodálva kapaszkodtak a másikba, szinte hitetlenkedve, hogy mind a ketten túlélték a véres összecsapást. Örültek, de nem foglalták szavakba, hanem percekig, talán egy óráig is teljes némaságban feküdtek, szemük pedig sosem vették le a társukról. Az akáclila a barnával összekapcsolódott, fogva tartották egymást, akár egy rabot szokás. Egy szabad, örömtől duzzadó mellű rabot.

– Azt hiszem, tévedtem a jóslatot illetően – szólat meg halkan köhécselve a királylány. – Túlélted.

– És te is – simított végig a hófehér arcbőrön Nahon. – Hogyan... mi történt?

– Megöltem őt, a vörös boszorkát. Édesapám szörnyeteggé változtatta, de visszaváltozott emberré, miután végeztem vele.

– Azután mi történt?

– Nem tudom, elájultam.

– Ó, kezdem érteni, hogy kötöttél ki itt te is – cirógatta a férfi a hölgyet, miközben a sok sebet nézte rajta. – A nyakaddal mi történt? – kérdezte aggodalmasan, s a kékeszöldes kéznyommal tarkított területet figyelte.

– Ez is az a némber volt. De már vége, sikerült, mindkettőnknek.

A lázadó csendes megértéssel tekintett a lányra, majd újból magához húzta. Szívük megtelt melegséggel, hogy ismét egymással időzhettek, ráadásul most senki és semmi nem zargatta őket, együtt élvezhették ki ezt a nyugalmas, megható pillanatot, a viszontlátást.

Azonban a pillanatot egy alak felbukkanása zavarta meg, aki halkan résnyire tárta az ispotály ajtaját, majd kecses testét átpréselte a szűk nyíláson. Először Visana fekhelyére tekintett, mikor abban nem látta a kisasszonyt, szeme elkerekedett az aggodalomtól, már majdnem sikoltott is, de épphogy észrevette a másik ágyon fekvő párt.

Arcán óriási vigyor tűnt fel, és kisgyerek módjára tipegett oda kettejükhöz. A hófehér hercegnő kezét nővére felé nyújtotta, mire az idősebb belekapaszkodott, enyhén megszorította, jelezve, figyel rá. Milandine testvére lábát eltolva helyezkedett el mellettük, amire Nahontól egy fintort kapott válaszul.

– Ne nézz így rám! – nevetett a fiatalabbik, mire a katona csak megforgatta a szemét.

– Elfoglalod az egész ágyat!

– Mert te nem teszed? Visana még kint sem lehetne az ágyból, te máris ölelgeted! Egyébként meg, csak ne légy felháborodva, megmentettem a segged! Mindenkit cellába zártak, csak téged nem!

– Hogy érted, hogy mindenkit? Chiredet, Noirent, Naevist, Oemort, Kucht, Liromot?

– Igen, a kis csapatotokból, akik Nahon köré gyűltek, mindenkit.

– Kérlek, mondd meg nekik, hogy Naevist és Noirent engedjék ki! – kérte az akáclila szemű.

– Mégis minek?

– Jó emberek, Naevis pedig terhes! De Chireden kívül, ha lehet, mindenkit engedjenek ki! Sajnálom, drágám, de vele még beszédem lesz!

– Semmi baj, teljesen megértem.

– Értem, akkor mindenképpen szólok!

Milandine gyorsan felpattant onnan, és futva indult meg, hogy azonnal értesítse azt, aki odazárta a társaikat. A barna hajú büszkén nézett a királykisasszonyra, aki rögvest a lázadók segítségére sietett húgánál. De akárhogy is kalkulálta, Visanához hozzánőttek néhányan, különösen Noiren, kit igazán érzékeny emberként ismert meg.

Úgy gondolta, így helyes, ha mindenkit szabadon eresztenek, kivéve Chiredet. Természetesen nem akart semmiféle komoly büntetést kiszabni rá, azonban, amennyiben volt némi hatalma neki vagy a családjának Narfolkban, el akarta intézni, hogy Chir elgondolkozzon a tettein. Mind Nahon nevelőapjával, mind az őt megerőszakoló személlyel beszélni szeretett volna.

Reménykedett benne, talán megbánást tanúsítana, akkor valamennyi raboskodás után eleresztené, hogy újra családot alapíthasson akár, és részévé válhasson a narfolki közösségnek. Esetleg hajlandó édesapjánál is kiharcolni ezt, mert fontosnak tartotta, hogy ne büntessék meg a lázadókat, hiszen nemes célért küzdöttek, az egyenlőség eszméjéért.

Nemsokára belépett az emlegetett személy, az albínó király teljes pompájában állt a gyengélkedő ajtajában, jégkék szeme pedig a szerelmeseken függött. Valójában látszottak rajta a csata hatásai, ahogyan Boloda Twilg átverése is a lelkéig hatolt. Szerette azt a nőt, Vis ezt jól tudta, mégis a boszorkány kihasználta, gonosz terveket szőtt ellene.

– Felébredtél – jegyezte meg halkan a bukott király, tartása megviseltséget sugárzott, tekintetében a fáradtság jeleit lehetett felfedezni. – És a lázadó is – tette hozzá.

– Apám, nagyon kérlek, könyörülj rajta! Én szeretem őt!

– Lányom, ugye tudod, hogy fontos vagy nekem?

– Igen, tudom.

– Nekem csak az számít, hogy boldog légy. Úgy hiszem, te nálam sokkal felelősségteljesebb döntést hoznál. Sajnálom, amiért teljesen hagytam magam elvakítani.

Visana érzelmektől eltelve fülelt, hiszen az uralkodó szinte sosem beszélt a valódi érzéseiről, a bánatáról, a szeretetéről. Az ifjú arcán legördült egy könnycsepp, míg a másik oldalon is útnak indult egy, viszont azt kézfejével törölte le.

– Ismét önmagad vagy, csak ez számít. Minden újra a régi lesz!

– Nem, gyermekem, tévedsz. Semmi sem lesz már olyan, mint régen. Lemondok a trónról, és téged ültetlek oda.

– Miért?

– Mert én nem lennék képes tovább irányítani a népet. Láthatod, mibe sodortam őket, téged, a húgod, mindenkit!

– Felség, azt hadd tegyem hozzá, ha ez nincs, talán sosem ismerem meg a lányát – vetette közbe Nahon, mire a hercegnő ráemelte tekintetét, majd finoman megcsókolta őt. – Nekem ő a legfontosabb, ki tudja, mi lett volna, ha máshogy alakulnak az események.

– Igaza van...

– Nahon Berin! – válaszolta lelkesen a katona.

– Igen. Úgy gondolom, aki képes egy lázadást megszervezni, az ugyanúgy a trónra való. Régóta nincs Narfolknak királynője és királya, azt hiszem, most a nép pártolná az ötletet.

– Komolyan? – ragyogott fel az akáclila szemű arca, s édesapjához rohant, hogy gyermeki izgatottsággal megölelje őt. – Hallod, szívem, király és királynő, csodálatos lenne!

– Tényleg az!

A hármas aznap még beszélgetett, később Noirenék meg a többiek úgyszintén felbukkantak egy látogatás erejéig, míg a páros pihent. Nekik is elmesélték a híreket, majd mindannyian örömmel fogadták, amikor megtudták, maradhatnak. Visana úgy érezte, ők is a családját alkotják immár, Milandine meg szokásos módon belopta magát a csapat szívébe, hisz mindig nagy megértést mutatott a falon kívül élők felé.