Visana egy nő hangját hallotta, mikor elérték fülét a csata első zajai. Nahon ott maradt vele, ahogy kis csapatuk többi tagja is, nem akarták elveszíteni egymást. Elől kardok csapódtak a harcosok testébe, mindkét oldalon egyre növekedett a veszteségek száma. De a lázadók áramlottak be a várba, muszáj győzedelmeskedniük.

A levegőben nyilak záporoztak a felektől, sikolyok visszhangoztak, Vis behúzott nyakkal, félelemtől a torkában dobogó szívvel ment előre. Kezével legszívesebben párjáét szorongatta volna, azonban a barna hajú baljában pajzsot, jobbjában kardot tartott. Egyelőre ő sem tehetett semmit, pillanatnyilag egyetlen feladatuk a túlélés volt.

De ez is nehézkesnek bizonyult, mivel a falakról is támadták őket, így több irányba kellett tekinteniük. A levegőben por és füst keveredett sűrű egyveleget alkotva, mely eltakarta az összes fényt. A hercegnő csak kapkodta a tekintetét, néha Noirent, Chiredet s más társait figyelte, nem esik-e súlyos, végzetes bajuk. Egyedül Nahon alakja zökkentette ki ebből, aki megindult, mikor felszabadult némi hely a már hullákkal tarkított csatatéren.

A leány nem sejtette, hogy ennyire hamar ők lesznek a soron az összecsapásban. Nem telt el sok idő, és máris a veszély kellős közepén találta magát. A kék szemű már bátran harcolt, elállta az utat Naevis és az ellenség között. Alig lehetett látni, de a messziről érkező harc morajlása hozzájuk is eljutott. Hiába erőltette a vöröshajú nő eljövetelük előtt, hogy ő is küzdeni akar, Noiren nem díjazta ezt az ötletet. Eno íjával lőtte ki a vár katonáit, akiknek páncélján ott virított Narfolk rózsája.

Egyesével estek össze, zuhantak le a vastag kőfalakról, melyek még mindig stabilan álltak. Chired egyik kezében szekercét, a másikban kardot tartott, így egyszerre védekezett, és vett részt a küzdelemben. Meglepően fürge volt, látszott rajta, van érzéke a harchoz. Nahon saját tehetsége szerint csatározott, inkább eszét vetette be, mint a tudását. Mindaddig Visana, a csapat legtapasztalatlanabb tagja is próbálkozott, azonban nem igazán akaródzott neki megsebesíteni senkit sem, akit ismert.

Azonban úgy tűnt, muszáj lesz, ha a győzelem a cél. S bizony az, ezért kissé vonakodva, de összeszedte minden erejét, majd óriásit suhintott az egyik figyelmetlen katona páncéljára. Az megpördült, és arcán a csodálkozás jelei váltak észrevehetővé, mikor meglátta a királylányt. Emiatt nem bizonyult elég gyorsnak, s hamarosan hátába már Kuch fejszéje állt.

A férfi nyögve esett térdre, szájából vér tört fel, szeme könnyes lett a fájdalomtól. A fegyver hamarosan kihúzódott belőle, majd még egy ütéssel véget ért a katona élete. Teste oldalra borult, s hamarosan a következő embert kellett fogadniuk.

A hófehér bőrű bűntudata csak pár másodpercig tartott, mielőtt újra nekitámadtak. Kardjával hárította a következő ütést, mégis ezt a személyt is sikerült felismernie. Lorrain, a várőrség vezetője, esélye sem lehetett ellene. Tudta, nem fogja sokáig húzni, ha hagyja őt érvényesülni.

Tapasztalt katona, ezt az arcát keresztező tömérdek vágás is biztossá tette. Tekintete elszántan csillogott, pengéjét határozottan megemelte, amikor meglátta a lázadókat. Vis előre érezte, támadni fog, végezni vele, ha nem kér támogatást társaitól.

– Segítsetek, egyedül nem fog menni! – kiáltotta a lázadóknak.

– Megyek! – válaszolta határozottan Nahon, aki még időben védte ki a harcos suhintását. Fegyvereik nagy csattanással érték el egymást, ami különösen hangosnak bizonyult még a folyamatos zörrenések mellett is.

Azonban nem jó képességeiről ismerték, Lorrain csapása felhasította a barna hajú karján a bőrt, amiből vér kezdett el csurogni. Visana felsikoltott, míg egy nagyobb darab embert látott meg közeledni oldalról. A hercegnő próbált megbizonyosodni, párjával minden rendben, addig Chired vette át a harcot. A férfi nem késlekedett, mikor meglátta fogadott fiát megsérülni, ő maga szállt csatába a várőrrel szemben.

Minden ütése dühtől fűtött volt, gyorsan mozgott. Megsérülni sem lehetett ideje, annyira nagy erőbedobással harcolt. A leány meglepetésére könnyűszerrel elbánt a katonával, aki már hamarosan a korábbihoz hasonlóan zuhant halálába, nyakán vérvörös vágás éktelenkedett. Szeme opálos lett, majd egy utolsó, halk sóhajjal, kilehelte a lelkét.

Amint ez megtörtént, s az előttük lévő lázadók viszonylag jól védték őket, a kopasz azonnal a fiatalabb sebét kezdte vizsgálni. Vis megkönnyebbülve látta, nem történt súlyos sérülés, de érezte, a java még hátravan. Előretekintett az üvöltések színtere felé, vérre izgalomtól forrt az ereiben.

Az a bizonyos, rettenetes pillanat még nem érkezett el. Minél tovább küzdöttek, egyre jobban érezte annak sebes közeledtét, és látta Chiren, ő is rettegett tőle. Ezzel ellentétben Nahon nyugodtnak tűnt, már amennyire egy ilyen helyzetben higgadtnak lehetett maradni. Próbált erején felül harcolni, azonban sérülten ez nem túl egyszerű.

A lány tudta, mikor egyszerre sok katona támadt rájuk, hogy itt fog megtörténni az eset. Noiren Naevis mellett harcolt, egymás után hárítottak, előre- és hátraugrottak. Lirom Kuch társaságában próbált legyőzni egy igen magas és izmos férfit, aki egy buzogánnyal csatározott ellenük. A hercegnő éppen az egyik katonával vívott, amikor ráeszmélt, messzebb került a társaitól, mint korábban bármikor.

– Nahon! – sikította kétségbeesetten, s a legény ismét a segítségére sietett. Azonban a többieket annyira lefoglalták, hogy más nem tudott odamenni hozzájuk.

A leány legyőzte a vele harcoló katonát, utána valahogy még egyet sikerült neki. Azonban a semmiből ott termett újabb nagy sereg már sokkal több veszélyt hordozott magával. Ekkor realizálta, a lázadók közül rengetegen elhullottak, holttesteken álltak, vérfürdőt rendeztek. Tudta, már csak a sors jóhiszeműsége mentheti meg őket, hiszen túlságosan is megfogyatkoztak csapataik.

– Vis, vigyázz! – üvöltötte a férfi, amint meglátta az újabb ellenfelet közeledni. A királylány viszont mással foglalkozott, tekintete nem arrafelé nézett. – Menj el onnan!

A következő hangot léptek hangja követte, mire a hölgy odapillantott, miután Oemor sikeresen leszúrt egy újabb őrt. Visítani kezdett, mert a barna hajú férfi, a szerelme ott termett közte és a kard között, amire figyelmeztette őt. Hallotta, ahogy a penge párja húsába fúródik, s meglátta az arcot, amitől annyira félt.

Azt a fájdalmat, amit álmában már ezerszer megtapasztalt. Érezte a levegőben fröccsenő vér szagát, majd nem gondolkodott, egyszerűen az élete értelmét bántalmazóhoz lépett, és lecsapott pengéjével. Hamarosan már csak az üveges szemű halottat érzékelte, amint ernyedt testtel hullik a porba. Szívébe mély bűntudat költözött, olyan erős, mintha a világ a végéhez ért volna.

Mindenki körbeállta Nahont, Visana lerogyott elé, míg a többiek ekkor realizálták, hogy már majdnem a kastélyig jutottak. Tenyerét a barna hajúéba csúsztatta, szeméből könnyek indultak útnak. Közben jobbjával a sebet nyomta, ezután balját a legény feje alá helyezte, úgy tekintett a mogyoróbarna szempárba. Remélte, valami csoda folytán eláll a vérzés, s párja arca újra felderül, minden kín eltűnik róla, majd szája mosolyba rendeződik. Nem így történt.

– Na-Nahon...

– Vis... nyu-nyugodj meg, minden rendben le-lesz... győzni fogtok... jó királynő le-leszel... a legjobb... – mondta alig érthetően.

– Nahon, ne halj meg, kérlek! Nézz rám, ne halj meg, érted?

– Csa-csak menj... a többiek... majd vigyáznak rám – motyogta neki, majd ajka finoman felfelé görbült, ahogy szerelmét szemlélte. – Gyö-gyönyörű vagy... még mi-mindig.

– Menned kell!

Chired mondatára a leány ráeszmélt, övé a feladat, hogy végezzen a vörös boszorkával. Mennie kellett megmenteni az apját, a húgát, a népét. Nem akart elmozdulni Nahon mellől, de megbízott annyira a lázadókban, hogy ott meri hagyni velük. Reménykedett benne, túléli, s még lesz esélyük egy közös, szép jövőre. Közben félt is, hogy ez a pillanat az, ahol elveszítheti élete új értelmét, akit csak nemrég kapott meg, és talán máris örökre búcsúzhat tőle.

– V-vidd el e-ezt is... – szólt halkan a stratégosz, mire egy rózsamintás tőrt nyújtott a hercegnő felé.

Annak markolata apró, rózsaszínes kristályokból állt, azon a narfolki rózsa domborműve foglalt helyet, és éles pengéjét is egy nagyobb, csiszolt drágakő alkotta. A leány egy aprót bólintott, majd hirtelen felindulásból megcsókolta vőlegényét. Még utoljára érezni akarta ajka ízét, de semmi sem alakult tökéletesen. Szájában fémes vér hagyott nyomott, szemét füst marta, lelkét pedig a lehetséges búcsúzás fájdalma szorította össze.

– Majd találkozunk, addig is hiányozni fogsz! Nagyon szeretlek – közölte érzelmesen, közben könnyei még mindig megállíthatatlanul csorogtak.

Már nem várta meg a választ, egyszerűen megindult előre, vissza sem akart nézni, hogy újra átélje a kínt. Futott előre, nem gondolt senkire, csak az új királynőre, édesapjára, húgára meg Nahonra. Azokra, akik számítottak, értük tette ezt, ahogy a lázadók mindegyikéért.

Vigyázni fognak rá, minden rendben lesz, mondogatta magában, mint egy mantrát. Már nem állta senki sem az útját, csak rohant a betört kapuig, a poron, szürke füstön, kiáltások hadán át. Tudta, merre megy, egyenesen a trónterem felé vette útját. Nem foglalkozott az arcára kenődött vérrel vagy azzal, hány embert ölt meg a mai napon, mennyi ismerőssel végeztek, kik hajlandók voltak az útjukba állni.

Lábát szedte, a folyosókat lihegése töltötte be, ahol látszólag csak az ijedt nők s gyermekeik álltak néhány cseléddel egyetemben. Ők nem akartak semmiféle bajt, így Visana is elkerülhette mindőjüket. Továbbá örült, hogy a harcosok is erre vették az irányt, mert félő, a tróntermet jobban védték, mint a vár többi részét. Talán Boloda Twilg ott várakozott már, csak az ő halálát kívánva.

Mikor odaért, már mindenkit ott talált körülötte, s előtte rontottak be a monumentális terembe, azonban a királylány eltátotta a száját, amint meglátta az annak közepén álló szörnyeteget. Óriásinak tűnt, fehér haja ápolatlannak hatott, bőre repedezett, mintha sziklák alkották volna. Kezében óriási, kőből készült kardot tartott, s amint bemérte az ellenséget, nagyot suhintott feléjük.

Édesapja erősebbnek tűnt, mint valaha, tudta, a saját gyermekét sem ismeri meg ebben az állapotában. Veszélyes volt, legalább hét méter magas pusztító. Remélte, nem kell megölniük ahhoz, hogy átjuthassanak rajta, és megszüntethessék a vörös boszorkány varázslatát.

A leánynak ekkor jutott eszébe a rózsatőr, amit Nahontól kapott, s hamarosan megértette, miért adta ezt a kezébe. Ezek a fegyverek arról híresek, hogy képesek átjutni a legerősebb védővarázsokon is, majd megölni a boszorkát vagy varázslót, aki azt létrehozta.

Bolodát semmi nem menthette meg, csak a saját ereje, így Visanára maradt, hogy amíg a lázadók elterelik édesapja figyelmét, addig ő végezzen a nővel. Nem tartott sokáig, hogy megtalálja, vérvörös loboncát már a terem végéből is látni lehetett. A trónon ült, lábát keresztbe tette, de amint meglátta a hófehér hercegnőt a magas mennyezetű helyiségbe lépni, egyből talpra ugrott.

Körülötte védővarázs pulzált, haja a levegőben repült az erejétől. Vis ajka elnyílt a félelemtől, majd körbetekintett a helyen, hátha talál egy utat odáig. Az apjától legmesszebbi helyet választva léptett egyet előre, majd tette meg a következőt, ezek után pedig már a bosszú vágya hajtotta a nő felé.

Szíve dobbanását a fülében is hallotta, ami szinte teljesen elnyomta a harcosok morajlását, az ütések hangját, a kitörő ablakok üvegszilánkjainak csörrenését. Orrában a vér szaga keveredett a füstével, kezében határozottan markolta a tőrt, ahogy egyre közelebb nyomakodott Boloda Twilghez. Néha elugrott egy-egy repülő ember elől, s próbált nem figyelni a mögötte becsapódó, majd nagy roppanással a falról lepattanó katonára, akinek gerince abban a szent minutumban tört el.

Vis akáclila szemét még csípte a kinti füst és por, de erőteljes kiáltással vetődött el a király egyik csapása elől. Azonnal megérezte, amikor az uralkodó felé fordította tekintetét, majd döngő léptekkel, mindenen átgázolva a királylány megakadályozására sietett. Szájából felmérgelt morgás szökött ki, mintha csupán egy veszett vad lett volna.

A hercegnő a következő pillanatban elhajolt egy süvítő nyílvessző felől, melyet maga a boszorkány eresztett útjára, hátha eltalálja. Visana tudta, neki kell megölnie, ő az egyetlen, akit a legveszélyesebb teremtés érdekelt a szobában. Egy ágyas, egy varázserővel bíró szörnyeteg.

Katonák csapódtak testének, törmelék és üveg vágta érzékeny, világos bőrét, de ő kitartóan törtetett előre a grandiózus teremben. Lába néhol kardokat ért, máshol halott emberek testére lépett, azonban nem törődve kellett haladnia, hiszen ezen múlt egész Narfolk sorsa.

Már csak méterekre volt tőle, éppen a trónushoz vezető pár lépcsőfokon sietett felfelé, mikor jókora erő repítette hátra a levegőben. Ugrását megszakítva a falnak csapódott, majd lezuhant onnan. Feje zúgott, a csatározás hangjai tompán érték őt. Fém a fémnek, test a testnek esett áldozatául.

Tekintete homályossá vált, hófehér hajába saját vére keveredett. Zakatoló szíve megállt egy rövidke pillanatra, azt hitte már, itt a vég és másodperceken belül halálát leli ebben a kegyetlen tusában. Azonban fejébe Nahon arcképe férkőzött, ami új élettel töltötte fel. Muszáj felkelnie és harcolnia, ha bizonyítani akart: a népének, önmagának, mindenkinek.

Újult határozottsággal kutakodott az elejtett fegyvere után, melynek kristályköves markolatát az egyik lépcsőfokon látta meg. A felé mosolyogva sétáló Boloda nem vette észre azt, így nyugodtan haladt lefelé. Egy következő varázslattal ismét arrébb lökte a leányt, aki a feljáró mellé zuhant.

– Most meghalsz, pici Visana! Azt hitted, királynő leszel? Megöllek téged, majd a húgoddal és az apáddal folytatom!

A vörös boszorka ujjai a fal tövébe szorult Visana torkára találtak, mire a lány bal kezével kinyúlt a rózsatőrért. Közben jobbjával a másik kezét próbálta letolni magáról, mégis az meg sem mozdult. Ezért nagy és sebes lélegzetet vett, összekaparta a maradék erejét, majd kétszer teljes erőből meglökte a trónbitorlót.

A nő nem túl jelentősen, de hátratántorodott, arcát düh hullámja torzította el. Míg mások még mindig Reagor királlyal harcoltak, addig a lila íriszű szépség elég távolságot teremtett kettejük között, így végre elérte a pengét. Véres tenyerével eltökélten rámarkolt, majd egy ugrással az áruló előtt termett.

Egy gyors mozdulattal a boszorka vállába szúrta, érezte, ahogy a védővarázs megsimogatja a karját, amint próbál bezáródni, de a rózsatőr megakadályozta ebben. A lány fájdalmas nyögéssel húzta ki az eszközt, majd hatolt vele újra a boszorka húsáig. Boloda Twilg visított kínjában, mágiája gyengülni kezdett, a kőszörny megrogyott.

Vis még legalább tízszer húzta ki a kést, majd szúrta vissza a nőbe, aki végül egy utolsó kiáltás keretében összeesett. Magával rántotta a királylányt is, fegyvere még mindig benne volt. Arcát vér pettyezte, teste fájdalomtól remegett, ahogy lihegve próbálta tartani magát. Tekintete apjára siklott, s meglátta földre rogyni a királyt.

– Ne bántsák, kérem, ne bántsák! – üvöltötte torka szakadtából, amíg lehetett. – Ő az apám, ő Narfolk királya!

Szinte azonnal felkelt a földről, ezután pedig futásnak eredt. A lázadók tömege és a halottak sorai között tört utat magának édesapja felé. Könnyek okozta homályossággal küszködve térdelt le a férfihoz, aki gyenge, de büszke mosollyal tekintett lányára. Visana viszonozta ezt, s átölelte a nyakánál fogva, ezután meg felsegítette a kemény talajról.

Reagor királyt katonák kísérték el onnan, míg a hölgy fejében a szabadság gondolata járt. Mintha minden erejét kivették volna, egyszerűen úgy érezte, minden apró darabka a helyére került, s immár az ő teste is feladta a fárasztó harcot. Elméjében pedig még mindig Nahon mogyoróbarna szempárja vetült elé, ahogy egy férfi karjába vette őt, és cipelni kezdte.