Visana másnap fáradtan dörgölte meg a szemét, mivel utána még a többiekkel beszélgettek sokáig. Most azonban eljött egy újabb nap, hogy ismét megjelenjen a népe színe előtt. Nahon már korábban elment, hogy embereket toborozzon, s mire a hercegnő kijutott az épületből, társai előtt már jelentkezők nagy sora állt, és írta nevét egy papírra, hogy tudják, kire számíthatnak a csatában.

Ennek láttán a leány arcán nagy mosoly terült szét, akáclila szeme párja tekintetét kereste. Mikor a barna hajú észrevette őt, szája felfelé görbült. Kezével intette magához szerelmét, aki lelkesen sétált oda hozzá. Többen is meghajlással fogadták őt, ahogy néhányuk a kanyargó tömegben izgatottan mutogatott rá.

A királylány még köszönni sem tudott párjának, a férfi magához vonta egy szenvedélyes csókba. Ez a mozdulat olyan ösztönös volt, hogy bele sem gondoltak, micsoda hüledezést fog ez kiváltani a tömegből. Néhányan az áruló szót suttogták, de aztán megnyugodtak, hogy Visana igenis Nahonnal van együtt.

Egyesek még inkább örömtelinek tűntek, mikor ez tudomásukra jutott. Mindkettőjük hálásnak érezte magát, amiért a nagy többség elfogadta a kapcsolatuk. Ezután visszatértek a korábbi feladatukhoz, és még Vis is segített mindenben.

Miután ezen teendőjük ellátták, a fiatal nő kéz a kézben sétálni indult kedvesével. Nyugodtan haladtak, közben beszélgettek, mégis a barna hajkoronájú hirtelen torpant meg, mikor megpillantotta a velük szemben érkező embert. Az megállt előttük, arcán nagy vigyorral Nahont nézte.

– Amikor azt mondták, hogy Narfolk trónörökösét dugod, viccnek hittem. De úgy tűnik, igazak a híresztelések, te is nőhöz jutottál, törpe! – mondta a legény.

Visana tetőtől talpig végigmérte őt, s maga előtt egy jóképű valakit látott. Legalábbis egy olyat, akiért a hölgyek nagy része megőrült volna, de neki inkább a finom és barátságos arcú, mogyoróbarna szemű sokkal jobban tetszett kinézetre meg személyiségre is.

– Habár... ha akarnám, elcsábíthatnám, nem is kerülne sokba.

– Felejtsd el! – szólt magabiztosan a hercegnő. – Ne okozz magadnak felesleges csalódást, az úgyis csak kényelmetlenségeket szül! Főleg, mert nem kedvelem a seggfejeket...

– Micsoda harcos lánykát fogtál ki magadnak!

– Narfolkban egy szavamba kerülne, és a fejed vennék.

– Az lehet, de most nem a várban vagyunk.

– Egy nap újra ott leszünk, majd reménykedhetsz, hogy nem leszek rád túl zabos.

– Milyen agresszív picsát fogtál ki – nevetett –, biztos meg sem mered mondani a véleményed, azért hallgatsz ilyen erősen!

– Nem, csak egy véleményen vagyok azzal az általad picsának hívott valakivel. Tudod... én sem szeretem a seggfejeket.

– Hát jó, nem kell szeretni – motyogta legyőzötten, majd eloldalgott.

Nahon rendkívül szerelmes tekintettel nézett Visre, mintha éppen most mentette volna meg az életét. A leány nem tudta, mire fel ez a nézés, így megfelelő megoldásnak találta, ha megkérdezi.

– Mi az, drágám?

– Csak... köszönöm, hogy megvédtél tőle! Már gyerekkorom óta piszkál.

– Semmiség! Egy igazi szemétnek tűnik.

– Sajnálom, hogy gyáván viselkedtem.

– Mikor?

– Most, az előbb. Nem túl férfias tőlem – hajtotta le szégyenlősen a fejét.

– Hagyd ezt a baromságot, hogy mi férfias, mi nőies! Ti is megérdemlitek, hogy féljetek, sírjatok, kifejezzétek az érzéseitek! Láthatod, Noiren mennyire szerethető, mert nem titkolja, mi fáj neki!

– Igazad lehet, nem kéne ezen keseregnem. Sőt, hálásnak kell lennem, amiért ilyen megértő vagy, sokat jelent! – mosolyodott el a férfi őszintén, majd átölelte az előtte álló nőt.

Visana elégedett volt, amiért Nahont sikerült ezen elvéről meggyőznie. Sosem kedvelte a nevelésen alapuló rendszert, hogy a fiúknak örökké higgadtnak és összeszedettnek kell lenniük, mert így támogathatják a nőket. Ugyanúgy azt is utálta, hogy neki nem szabadott volna a gyermekvállaláson kívül mást csinálnia, ahogy annyi elvárást támasztottak felé.

Hiszen ez a rendszer hozott létre megannyi szomorú férfit, aki képtelen sírni, hanem inkább elfojtja a kínját. Ezért ő megtett mindent, ugyanis nem vágyott arra, hogy Nahon is ily módon szenvedjen.

Ezután a sétát kellemesen fejezték be, de kezdett egyre hidegebb lenni, így inkább bevonultak a fogadóba, ahol annak tulajdonosa meghívta őket vacsorára a népért elkövetett tetteikért. Mindannyian jól szórakoztak, beszélgettek, ismerkedtek, Visana most még Chireddel is egészen jól kijött. Látszott a férfin, hogy megpróbált nyitni ő és a Nahonnal való kapcsolata felé.

Mintha kicserélték volna, nyugodtabbnak tűnt, talán azért is, mert hajlandó volt elmondani a többieknek, hogy ő a barna hajú nevelőapja. Lehet ez hiányzott neki, hogy felfedje a titkát, amit annyi ideig rejtegetett, nehogy gyengeséget jelentsen számára.

Gyorsan eltelt az itt eltölthető idejük, s máris hadba kellett indulniuk. Nagy csapat gyűlt össze, egyesek a közeli településekbe is elmentek, és hoztak magukkal másokat. Nagy többségük nem rendelkezett széles ismeretkörrel a harc terén, de sokan értettek a gyógyításhoz, mivel egyes helyek erre specializálódtak.

Visanának tetszett az eredmény, és félelemmel kevert izgalommal várta a harcot. Nem akarta, hogy Nahonnak vagy bárkinek bántódása essen, de sajnos ezzel az eshetőséggel is számolnia kellett. Ugyanúgy féltette társait, mint az ember a barátait szokta. S igaz, ők a barátai voltak, bárki, bármit mondott.

Ők lettek az új családja, hiába rabolták el, már elég időt eltöltöttek egymással, hogy kölcsönösen megkedveljenek szinte mindenkit. De legbelül várta a pillanatot, mikor visszakaphatja az apját és a húgát meg persze a narfolki várat.

– Akkor indulunk? – kérdezte a leány felkészülve, felszereléssel a kezében.

– Igen, azt hiszem. Itt dől el minden, kedvesem.

– Nahon, tudd, hogy hiányozni fogsz, ha valami bajod esik!

– Hidd el, Vis, tudom! Nagyon szeretlek! – mondta a férfi, majd átölelte a hercegnőt. Arcáról sütött, hogy mennyire komolyan is gondolta ezt, s Visana nem volt képes kiszakadni a karjából.

Csak kapaszkodott belé, hátha közösen a valóság egy másik síkjára kerülhetnek, ahol semmiféle rettentő gondolat nem szállta meg a királylány agyát, mégsem így volt. El kellett fogadnia, hogy nem tudja, mi fog történni a párjával. Talán csak megsebesül, de lehet meghal, s az sem tűnt biztosnak, hogy mindez rögtön következne be vagy a sérülését követően.

Minden olyan bizonytalannak tűnt, veszélyesnek, és kiszámíthatatlannak, hogy inkább megpróbált nem töprengeni rajta. Akármennyire zavarta, vette el a motivációját, hogy a várba menjenek, muszáj volt a célra fókuszálnia, hogy mindenkinek jobb legyen. Biztosan már Nahonnak is elege lehetett, amiért folyton felhozta a témát.

Mégis ő csak nem tudott másra figyelni, csupán ez az egy valami lebegett a szeme előtt: a barna hajú fájdalma. Minden alkalommal belemart a kín, ha arra jutott, el fogja veszíteni. Máskor felvidult, és pozitívabban szemlélte az egészet. Majd újra a gödörbe esett, ezután ismét a fellegekben érezte magát.

Olyan volt ez, mint egy csúnya játék az élettől, ami fel-le dobálta, hogy szomorúság és boldogság, remény meg tehetetlenség között vergődjön örök bizonytalanságban. Egy jövővel, mit ismeretlenként tudott csak fogadni, hiszen ismerte, de közben mégsem. Lényegében két állapotot látott, s reménykedett a jobban, és imádkozott, hogy elkerülje a másikat.

Abban biztos volt, hogy a sors akaratát nem állíthatja meg, azonban mindent megtehet azért, akit szeret, ha ezek az utolsó pillanatai is. Egy kard függött a feje felett, vékony fonálon, szinte látta, érzékelte nagy súlyát, éles pengéjét, mely egy pillanat alatt leszakadhat, majd rázuhanhat.

– Én is szeretlek, Nahon – vett nagy levegőt a lány, majd agyát ráállította a pozitív életszemléletre s a vörös boszorkával való harcra.