Amilyen öröm volt Siort visszatérte, újabb elmenése legalább akkora szomorúság. Mindenki izgatottan várta a fejleményeket, s végig reménykedtek benne, hogy a katona sértetlenül visszatér, továbbá híreket is hoz. Ez tűnt az egyetlen esélyüknek, ha bármit is meg akartak tudni a vár jelenlegi védelméről, a bentlakók életkörülményeiről.

De nem kellett sokáig türelemmel lenniük, pár nap múlva ismét megpillanthatták barátjuk, amint az egyenesen feléjük rohant, de mozdulataiban semmiféle idegességet nem tapasztaltak. Csupán megint örült nekik, és egyből Visana előtt torpant meg, majd kapta fel a lányt. Egyszer körbeforgatta, ezután visszaeresztette a földre.

– Milandine él! – újságolta lelkesen.

– Tényleg? – várt megerősítésre a hercegnő, közben csillogó szemmel nézett az előtte állóra. – És hogy van?

– Eléggé lefogyott, a várbörtönben raboskodik, de boldog, hogy velünk vagy.

– Akkor mihamarabb ki kell szabadítanunk!

– Nem vagyunk annyian, hogy ezt megtehessük! – mondta Nahon, míg Naevis megölelgette Siortot.

Most a harcos volt úgymond a Narfolkról érkező hírek folyamát hozta, ezért fontos szerepet töltött be a lázadók életében. Továbbá nagyon megkedvelték, mert kivételesen a zöld íriszű nőnek igaza volt: megbízható emberekkel tartott együtt.

– De azt hiszem, jobb lesz, ha menekülünk, a királynő, mintha megsejtett volna valamit...

– Királynő?! – szólalt meg dühösen Vis, mire Nahon csitítani kezdte, s végigcsókolta érzékeny bőrét. – Átvette a hatalmat?

– Igen, megtette. Már éppen eleget tudunk, és be kell vallanom, kezd egyre nyomasztóbb lenni a helyzet.

– Akkor nem kell ott maradnod – biztosította róla a barna hajú, de senki más sem ellenkezett. – Most már kétségkívül megvan, merre kell tartanunk.

– És merre?

– Vissza a faluba... sereget toborozni.

– Engem ott megölnek! – ellenkezett a királylány.

– Nem fogom hagyni, sőt!

– Mi sőt?

– Te leszel, aki segít nekünk bejutni a várba!

A hófehér bőrű elhűlve nézte párját, és ingatta fejét. A terv ezen részébe nem gondolt bele, nagyon nem. Őt ki fogják nyírni, ez biztos! Reménykedett benne, Nahon tényleg meg tudja majd védeni, de kardforgatási képességeit ismerve csak a lebeszélés lehetősége játszott.

– Én ezt rossz ötletnek tartom... – motyogta a hercegnő.

– Szintén! Inkább add nekem!

Chired válaszára Visana szeme a férfi felé villant, mire a szakállas a múltkor is bevetett mosolyát használta a hölgyön. Ezután az akáclila íriszű lehajtotta a fejét, s mikor már következőnek feltekintett, szája sarka felfelé görbült.

– Látod, Nahon? Neki kellek!

– Csak dugni akar veled, azt más is... de nem mindenki ekkora seggfej, mint ő – jelentette ki a barna hajú magától szokatlanul.

– Mi az, megtáltosodtál mióta idejöttünk?

– Muszáj folyton piszkálnod őt?

– Drágám, nyugalom! Jobban felhúzod magad, mint kéne! – próbálta megállítani párját, mielőtt az ismét valamilyen butaságot készül elkövetni. Mögé lépett, majd onnan fonta át a karját a Chirrel szemben lévő derekán.

A kopasz öntelten nézte végig a jelenetet, amint a stratégosz megtorpan, és inkább kedveséhez simul. Ezután Chir még egy rövid pillantást vetett rájuk, szórakozva felkacagott, majd egyszerűen helyben hagyta őket.

– Egyszer megfojtom, ezt a szemetet! – mondta a lila szeműnek.

– Nahon, tudod, hogy szeretlek, igaz?

– Igen! És én is téged.

– Tudom. Ezért úgy gondoltam, megosztok veled egy titkot: Chir ilyenkor nagyon jól szórakozik rajtad. Ha hagyod, hogy felmérgeljen, akkor csak te iszod meg a levét, mert nem tűnsz stabil vezetőnek.

– Sajnálom, igazad van. Többször kéne hallgatnom rád.

A katona magához vonta Visanát, közben csókot nyomott a lány homlokára. A fiatalban ismét olyan gondolatok kavarogtak, mint mindig, mikor szerelme hozzáért. Egyszerre félt, és érezte magát szárnyalni az örömtől. Minden simítás, csók, ölelés, mintha az utolsó lenne. S egytől egyik a kedvencei lesznek kivétel nélkül.

A szerelem elvette az eszét, ehhez kétség sem fért. De akárhány különböző szcenáriót játszott le a fejében, ez tűnt a legjobbnak mind közül. Már csak azt remélte, hogy vele túlélik ezt az egészet. Inkább élne így vele a vadonban, akár egy cellában, mint a várban nélküle.

– Vis... ez talán őrültségnek fog hangzani... – kezdte a mogyoróbarna íriszű. – De muszáj lesz mondanom valamit...

– Micsodát? – A lány bizonytalanul, feszülten nézett rá, amint meghallotta Nahon habozását.

– Ha megkérném a kezed, hajlandó lennél összeházasodni velem?

– Ho-hogy mi? – Visana már nem is tudta, mit mondjon, mellkasában szétáradt a melegség, elméjében az öröm, ami miatt pedig megszólalni sem volt képes.

– Lennél a feleségem, ha megkérném a kezed?

– Ez most csak feltételezés, vagy tényleg szeretnéd?

– Szeretném. De azt hiszem, a jelenlegi helyzetünkben nincs sok lehetőségünk rá, ha téged akarunk királynőnek. Főleg, hogy... hagyjuk is, nem jó ötlet...

– Nem érdekel a trón, ha a feleséged is lehetek – jelentette ki Vis.

A lázadónak egy szót sem sikerült kipréselnie magából, minden levegő a tüdejében rekedt, amit az óriási meglepetés okozott. Nem sejtette, miféle ok állhatott ezen határozott állítás mögött, azonban egy biztos: hihetetlenül megdobogtatta a szívét.

– Ko-komolyan lemondanál róla?

– Már miért ne tenném? Hiszen érted nagyon megéri! Lemondok én bármiről, kivéve arról, hogy Chiredet továbbra sem kérem!

– Hát... őt én sem túlságosan.

– Még szerencse, mert nem akarok konkurenciát! – válaszolta Visana, de közben sokkolva álldogáló párja nyakába ugrott.

Nahon ettől megelevenedett, és ő maga is feloldódott. Immár karjába zárta a gyönyörű nőt, akit semmiért sem cserélt volna el. Egyszerre annyi erős érzelem dúlt benne, hogy energikusan puszit nyomott a feje búbájra, ezután szájon is csókolta. Majd újra – kissé mereven – átölelte őt.

Hamarosan elhúzódott tőle, arcán óriási mosoly virított, mogyoróbarna szeme boldogan csillogott. A hercegnő hasonló kifejezéssel nézte őt, rövid időre elvesztek egymás tekintetében, majd Nahon zsebébe nyúlt, azonban csalódott arckifejezéssel rántotta ki a kezét onnan.

– Mit keresel?

– Reméltem, találok valamit, ami megfelel gyűrűnek.

– Nem kell gyűrűnek lennie, ahogy semmiféle tárgynak sem. Elég, ha velem vagy – válaszolta a leány, közben körültekintett a táborban, s csak most eszmélt rá, mindenki őket figyelte.

– Biztos vagy benne? Valamit csak adni akarok, de nem tudom, mit. Esküszöm, keresek majd valamit, ami mindkettőnk számára megfelelő!

– Nekem a jelenlegi helyzet is tökéletes, ez életem legszebb pillanata! Ha szeretnél, persze adhatsz valamit, hogyha úgy érzed jónak! Én viszont nem ragaszkodom semmihez, majd később, mikor elfoglaltuk Narfolkot!

Visana abban a pillanatban megbánta ezt a mondatot, amint kimondta, és ez meglátszott rajta. Nahon észrevette a hirtelen érzelemváltozást, az ő korábbi hangulatának sem maradt semmi nyoma. Valahogyan tudta, a lány most nagyon elszomorodott, mégsem volt képes azt mihez kötni, így úgy gondolta, a legjobb módszer az, ha megkérdezi.

– Vis, mi a baj?

– Mindegy...

– Ha meggondoltad magad, nyugodtan szólj! Lehet túl hirtelen vetettem fel az ötletet.

– Ez nem azzal kapcsolatos.

– Akkor mivel? Mindig látom, ha búslakodsz, és most főleg úgy tűnik, ezt teszed. Miért nem mondod el, mi az, ami ennyire bánt?

– Azt hiszem, jobb nem elmondani – próbált hárítani a királylány.

– Kérlek, tudnom kell! Szenvedsz, de nem sikerült rájönnöm, mitől. Hogy segíthetnék? Vagy én vagyok a probléma?

– Nahon... ez nem ilyen egyszerű!

– Ezek szerint tényleg én vagyok az – állapította meg a férfi elkeseredetten.

– Tudni szeretnéd, mi a valódi gondom?

– Igen, ez természetes!

– Jó, rendben! Az, hogy bármikor, mikor alszom, az álmaiban ott vagy te, és megsérülsz! Túléled vagy sem, sosem derül ki! Féltelek, hogy meghalsz az ütközetben, nem tudom, mi mást mondjak...

A barna hajú ujjaival finoman Vis álla alá nyúlt, majd megemelte azt. Ahogy a lány tekintetébe nézett, legszívesebben lecsókolta volna az összes fájdalmat az arcáról, azonban tudta, ez nem lehetséges. Így fejben kereste a megannyi érvet, amit felsorakoztathat, közben saját sorsán tanakodott.

Nem fájt, de meglepetésként érte. Talán más jobban meg lenne ijedve a lehetséges halála miatt, ő mégsem volt. Csak szerelmén akart segíteni, hogy jobban érezze magát. Bármit megtett volna ezért, még egyszer szeretné látni a töretlen boldogságtól felviduló arcát, a gyönyörű, csillogó tekintetét.

– Csak egy álom, semmi más.