A csapat az indulás időpontját a jelen síkjára helyezte, vagyis összepakolták a felszereléseik, majd meg is indultak az erdőben a vár felé. Azonban közben attól elfelé ugyanúgy mentek, mint annak irányába, hogy biztonságos távolságra, de mégis viszonylag közel kerüljenek hozzá.

A kevés ételre való tekintettel sietősebbre vették a tempót, és Visana is képes volt tartani a sebességet. Az elmúlt időben hozzászokott a sok sétához meg vándorláshoz. Most pedig az ő érdeke ugyanúgy, hogy lakhatóbb helyet találjanak maguknak.

Nem igazán szívlelte a tegnapi találkát a fekete szörnyetegekkel. Tudta, nincs mindig esély arra, hogy tűzzel védekezzenek ellenük, így jobbnak tűnt új életteret keresni. Teljes mértékben támogatta, főleg, mert már ő is kezdett lefogyni a kevés élelemtől. Habár sosem mondta magát testesnek, mindig vékony, kecses alkattal rendelkezett – mivel ez nemesi követelmény volt –, de veszélyes súlycsökkenésnek volt szemtanúja.

Még az egyébként kövérkésebb Chir is vékonyabbnak tűnt, mint korábban. Noiren főleg, akinek izomzatának egy része bánta ezt a tápanyagszegény életmódot, a sérülése pedig még rátett egy lapáttal. Összességében a lázadók kivétel nélkül megszenvedték az éhínséget. S nem csupán testükre, hanem elméjükre is kihatott.

– Remélem, tényleg lesz mit ennünk! – mondta szemöldökét összevonva Chired. – Ha nem, megkérlek bennetek, hogy húzzatok fel az első fára!

– Te, kérsz? Ez új!

– Na, de ne ilyen agresszívan, hercegnő! Vagy akár jöhetsz majd a helyemre is...

– Bocs, de kihagyom, nyugodtan a tiéd lehet az a fa – szólt rá sem pillantva Visana.

Tovább sétáltak előre, a kék szemű Naevis mellett támolygott, és terhes barátnőjébe kapaszkodott. Mindaddig a hófehér hajú hirtelen arra eszmélt a monoton járásból, hogy hasa szokatlanul fáj. Először megállt egy pillanatra, hátha összeszedheti magát, de miután nem sikerült, a stratégosz ijedt pillantást vetett rá.

– Vis, mi a baj? – kérdezte támaszt nyújtva a lánynak.

– Egy pillanat, azt hiszem...

A mondatot már nem fejezhette be, elrohant a legközelebbi bokorig, majd kiadta magából gyomra tartalmát, ami valójában szinte semmi sem volt. Ezután megtörölgette száját, és lila íriszével megkereste Nahon mogyoróbarnáját. A lázadó aggódva tekintett rá, ahogyan a többiek is megtorpantak a menetben.

– Jobban érzed magad?

– Igen, határozottan. Azt hiszem, amiatt van, hogy ma reggel semmit sem ettem – találgatott a leány, közben elvette a kulacsot, amit Naevis nyújtott felé. Szájába öntött némi vizet, meglögybölte, majd a földre köpte. – Köszönöm.

– Lehet, az a lényeg, hogy jobban vagy.

A férfi közelebb lépett kedveséhez, majd éppen ajkára hajolt volna, mikor Visana elugrott előle.

– Fúj, Nahon, ne már! Ennyire te sem lehetsz igénytelen!

– Örülnél, hogy valaki hajlandó lenne megcsókolni így is! – nevetett Lirom, míg a tetovált magához vonta szerelmét, és szájára tapadt.

A hercegnő már nem háborgott, értékelte a másik céltudatosságát. Főleg azt, hogy a barna hajú ilyen hamar érzékelte az állapotának megváltozását. Rögtön látta rajta a megkönnyebbülést, ami miatt jobban vágyott erre a közös pillanatra.

Miután elváltak egymástól, Vis ösztönösen a másik homlokának támasztotta sajátját, s lehunyt szemmel vett pár mélyebb levegőt orrán keresztül. Egy rövid ideig nem gondolt semmire és senkire Nahonon kívül, aki ezek után magához ölelte a királylányt.

– Ez nagyon megható, de ideje lenne indulnunk, még a végén Noiren összeesik itt nekem!

– Jól vagyok... még gyakorolni is fogunk – bökött a leány felé.

– Dehogy fogunk, neked most pihenned kell!

– Akkor majd velem fog.

– Annak is sok haszna lesz... – motyogta a vörös hajú.

– Jobb, mint a semmi. Tudom, nem harcolok túl jól, de akár te is taníthatod, ha akarod.

– Terhes vagyok!

– Jó, rendben, ha valamelyikőtök hajlandó rá, az is gyakorolhat vele. Lirom, Kuch, Eno, Tued, Siort? Valaki hajlandó rá?

– Én az vagyok, de nem lesz sok időm, ha elmegyek kémkedni – válaszolta Siort.

– Lirommal szerintem mi is, nem igaz?

– De, így van, szívesen segítünk! – egyezett bele az említett, aki már megkedvelte Visanát a közösen eltöltött idő alatt.

– Végre, ez is megoldódott!

Innentől tovább keresgélték a helyet, ahol megszállhatnak az éjszakára. Nagy szerencséjükre nem tellett sok időbe, mire felfedeztek egy megfelelőnek tűnő területet. A fák között voltak, mégis csupán pár méterre egy füves tisztástól. Még órákkal napnyugta előtt odaértek, majd megbizonyosodtak róla, hogy veszélyektől mentes környékre értek. Mivel nem találtak nagy lábnyomokat, arra jutottak, itt táboroznak le következőnek.

Ismét ágakat gyűjtöttek, tüzet raktak, vagyis csupán előkészítették azt a meggyújtásra. A rész, amit választottak, onnan eltávolították a vastag avart, majd azokat felhasználták fekhelyeikhez. Noirent Naevis azonnal pihenni parancsolta, és ő maga is lefeküdt mellé. Addig Eno vadászni ment barátja, Tued kíséretében.

Ők szinte mindig összetartottak, bármi is volt, ezért a vadász a kovács társaságában indult meg a mezőre, hátha talál valamiféle állatot, amit elejthetnek. Továbbá vitt magával mindenfélét, amit talált, hogy csapdákkal is elősegíthessék a mihamarabbi étkezés lehetőségét. Mindaddig Visanának más dolga akadt: gyakorolnia kellett.

Ő egyet tudott érteni Noirennel és Nahonnal, hogy erre a tudásra szüksége lesz, ugyanis harcra készültek. S biztos volt benne, nem fog meghátrálni. Sőt, ha lehetősége lesz, ő maga végez a vörös boszorkával. Nem hagyhatta, hogy az alváskor meg-megjelenő álomkép a barna hajú életének végét jelentse.

De minden fejébe sulykolt pozitív gondolat ellenére még mindig csak arra tudott gondolni, hogy az, akit olyannyira szeret, hamarosan halálát leli Narfolkban. Ez nyomasztotta, és még most is megzavarta az összpontosításban. Próbált figyelni Lirom mozgására, azonban egyik elkalandozásakor már csak azt vette észre, hogy a kardot nem tartotta többé a kezében.

– Visana, nem koncentrálsz eléggé! – szólt a férfi, mire a leány kissé szégyenkezve felvette fegyverét a földről.

– Elnézést, igyekszem jobban figyelni.

– Mi nyomja a lelked?

– Tessék? – kérdezett vissza a királykisasszony.

– Látom, hogy valami baj van, más jár a fejedben, és kétségkívül komolyan veszed az edzést, tehát... mi nyomja a lelked, ami miatt nem tudod hozni a múltkori szintet Noirennel?

– Én... nem tudom, hogy elmondjam-e, mert őrültnek néznél miatta.

– Csak mondd, majd meglátjuk! – biztosította róla a férfi. Vis kicsit jobban érezte magát, mert Lirom mindig olyan megértő volt vele, ezért is kedvelte annyira. Azonban nem számított erre a kérdésre vagy arra, hogy ilyen gyorsan kiszúrja a jelenlegi állapotát.

– Re-rendben. Nem vonulhatnánk arrébb?

– Miért?

– Nahonnal kapcsolatos – fogta halkabbra hangját a lány, ugyanis párja éppen Naevisszel beszélgetett, közben a tűzbe dobált ágakat, emellett meg a fiatal produkcióját nézte.

A nagydarab férfi csak intett neki, mire a hölgy követte pár méterrel odébb. Visana akáclila szeme aggódóan a stratégoszra vándorolt, majd vissza Liromhoz. Kezét tördelte, próbálta halogatni a pillanatot, de nem tehetett mást, ki kellett mondania az igazat.

– Sokat álmodom arról, hogy ő... megsérül, talán meg is hal. Őrültnek tűnhetek, de ezek az álmok valóra válnak, ha hiszed, ha nem.

– Látó vagy? – érdeklődött őszintén.

– Azt hiszem, igen. Megálmodtam, mikor betörtetek a várba, ahogyan az elfogásom is. Apám úgy gondolta, badarság, mégsem tudok mást mondani, ez az igazság.

– Talán meghal, ezt mondtad. Szóval nem láttad pontosan?

– Csak a fájdalmat látni az arcán – mondta a hófehér hercegnő, közben ajka remegett, szeméből könnyek kezdtek el folyni. – De ez is épp elég fájdalmas számomra.

Ahogy felidézte maga előtt a pillanatot, amint szerelme izmai kíntól összerándulnak, s üvöltése fülében visszhangzik, összeszorult a szíve. Mit tehetett, ha egyáltalán volt mit tenni? Lesz esélye megmenteni, boldogságban élni vele vagy örökre elveszíti azt, aki megmutatta neki, mi a kedvesség és a remény? Bármi is lesz az ő Nahonjával, a katonát akarta párjának, efelől semmi kétsége sem volt.