Nahon finoman tartotta a pengét, de elég határozottan ahhoz, hogy a királylány ténylegesen pánikolni kezdjen. Tudta, a férfi sosem ártana neki, mégis ott lebegett tudata szélén a gondolat, miszerint a véletlen folytán is átvághatja a torkát. Másik kezét Visana mellkasán tartotta, s tenyere alatt érezte a szívdobogását.

– Nem mondom még egyszer, csak a királlyal vagyunk hajlandók tárgyalni!

– Rendben – egyezett bele az őr. Ezután eltűnt a falak mögött, míg társa a kis csapatot figyelte.

A hercegnő légzése gyors volt, hogy lenyugtassa magát, orrába szívta a barna hajú illatát. Azonban megint csak az összetörtséget érezte szívében, mintha elvették volna tőle a számára legfontosabbat. Senki sem fog úgy hiányozni neki, mint Nahon. S senkit sem fog úgy félteni, mint őt.

– Szerintetek megtámadnak minket? – kérdezte halkan Kuch.

– Nem valószínű – válaszolt hasonlóan Noiren.

Idegesség telepedett a várakozók sorai köré, nem lehettek biztosan abban, hogy miféle reakciót kapnak a narfolkiaktól. Szerencséjükre nem támadták meg őket, és tíz perc feszültség után megérkezett a király. Visana szeme elkerekedett, mikor meglátta édesapját. Az uralkodó nem tűnt önmagának.

Hófehér bőre szürkés árnyalatot vett fel, fél arcán maszkot hordott. Máskor selymes haja ápolatlanul lógott a vállára. Szeme pedig különösen csillogott. Az a kép, ami előtte megjelent, félelmetes volt, és kegyetlennek tűnt. Ez nem az apja s nem is Reagor király. Közben tudta, hogy igen, ő az, de valami megváltozott. Fejében pedig megjelent egy igen erős sejtés: boszorkány.

– Miért járultatok a színem elé? – kérdezte a király. Hangja erőtlenül csengett, tekintete is hasonló volt.

– Mint látja, nálunk van a lánya, Visana Zevar. Megöljük, amennyiben nem teljesíti a feltételeink.

– Miféle feltételek?

– Ételre és fegyverekre van szükségünk, a Narfolkon kívüliek jogát ugyanúgy képviselni kéne, ahogyan a falon belül lakókét.

– Hogy fellázadjatok? – mondta Reagor szkeptikusan. Arcán semmiféle aggodalom nem látszott, pont ezért volt saját gyermekének is furcsa a jelenlegi helyzet.

– A kintiek éheznek, betegek, haldokolnak. Szükségük van a segítségre – érvelt Noiren.

– Nem érdekel!

– A-apám – kezdte a remegő Visana –, láthatnám Milandine-t?

– A húgod nem kíváncsi rád, és én sem vagyok. Elárultál minket, nem fogadunk vissza.

A lányban ezzel a kegyetlen, szívtelen mondattal, összeállt a kép, s finoman próbált Nahonnak jelezni. A vörös boszorkány műve volt ez, megőrjítette édesapját. Már a szörnyeteggé válás első lépése is megtörtént, ezen jelenleg nem segíthettek.

– Nahon... el kell mennünk innen... nem önmaga – suttogta neki a lány. – A boszorka, Boloda Twilg, megfertőzte. Meneküljünk, meg fog minket támadni!

– Ha nem kell, hát nem adjuk vissza!

A barna hajú a többiekkel együtt hátrálni kezdett, mire a király kiadta a tűzparancsot. A fiatal katona a leánnyal együtt bukott le, míg pajzsaikba nyilak álltak. Visana hamarosan csak azt vette észre, hogy párja rángatja őt. Futottak, egyenesen az erdő felé. Próbálták kikerülni az egyre záporozó nyílvesszőket, melyek megállíthatatlanul süvítettek a levegőben.

Már majdnem a rengetegbe értek, mikor egy kiáltás mellett csattanás hangját hallották. Mikor visszanéztek, Noiren terült el a földön, hátulról a jobb oldalába fúródott az egyik lövedék. A többiek automatikusan nyújtották a kezük, és segítették fel a talajról, míg a királylány látta Naevis elkeseredett arcát a fák között.

Szerencséjükre mind eljutottak a fák sűrűjébe, ahol tovább futottak, egyedül a fekete hajú miatt tudtak lassabban haladni. Őt szerelme is segítette, aki támaszt nyújtott neki, míg a lehető legsietősebb tempóban mentek messzire. Viszont, mikor hátuk mögé néztek, nem láttak semmiféle sereget közeledni, Reagor király csak állt, és mustrálta őket, de a katonái már nem tüzeltek rájuk.

– Noiren, tarts ki! – kiabálta Naevis.

Nehézségek árán, de a nagy mennyiségű adrenalinnak köszönhetően elég messzire jutottak Narfolktól. Amint kiértek egy tisztásra, az égkék szemű összerogyott. A vörös azonnal odaguggolt hozzá, arcán aggódó kifejezés jelent meg.

– Noiren, ne halj meg, érted? A...a múltkor... azt mondtad, szívesen lennél apuka. Akkor de-derült ki számomra is, de gyermeket várok! A miénk... tudom... érzem. Kérlek, tarts ki, maradj életben!

A zöld szemű arcán könnyek csorogtak, míg a fekete hajú kezét szorongtatta, akinek arcán halvány mosoly jelent meg. Addig páran a nyílvesszővel ügyködtek, míg a többség sokkos állapotban volt. A férfi egyre jobban vérzett, de legalább a zavaró anyagot eltávolították, vagyis letépték róla felsőjét, hogy jobban hozzáférjenek a területhez. Visana addig Nahonba kapaszkodva sírt, de kötelességének érezte, hogy segítsen Naevisen.

– Oda kell férniük hozzá, gyere! – vonta magához a nőt a királylány. – Minden rendben lesz, nyugodj meg... minden rendben lesz... Semmi baj.

– Kezdjetek valamit a nyílvesszővel! – adta ki a parancsot Nahon, mire Kuch lépett oda, és letörte a kikandikáló vessző végét. Ezáltal ki tudta húzni, anélkül, hogy még súlyosabb sérülést vagy vérzést okozott volna. – Chired, adj valamit, amivel bekötözhetjük!

A szakállas késlekedés nélkül keresett az egyik zsákban valami ruhadarabot, amit odanyújtott a katonának. Nahon a sebre tapasztotta, amelyet átitatott Noiren vére. A férfi égkékje szerelmén függött, mintha ez tartotta volna életben. A barna hajú szorosan bekötözte társa sérülését, aki nyugodtan tűrte mindezt.

– Úgy tűnik, megmarad – mondta a katona tíz perc várakozással később. – Jobb, ha egyelőre nem mozgatjuk.

– Ne-nem tehetnénk kényelmesebbé a számára?

– Például?

– Valamit, mondjuk egy szőrmét leteríthetnénk alá.

– Használd azt, ami rajta van! Mi megemeljük a felsőtestét, te pedig a földre teszed azt!

Ahogy Nahon elmondta a parancsot, Siort lépett oda, hogy kisegítse őt. Együtt óvatosan, de a harcost megtámasztották, miközben ügyeltek a sebére, majd Naevis odatolta alá a puha bundát. Noiren hálásan nézett rájuk, habár pillanatnyilag igen kimerültnek tűnt.

A vörös hajú megcsókolta őt, és mögötte helyezkedett el. Leült a vastag anyagra, s az ölébe húzta kedvese fejét. Úgy simogatta összekócolódott haját, s gyengéd ujjai párja arcát is érintették. Naevisén megkönnyebbül kifejezés ült, szeme meghatottan csillogott. Könnyei felszáradtak, tekintetébe újra visszatért az a vakmerő csillogás, mely mindig ott volt.

– Gye-gyerekünk lesz... – motyogta Noiren fáradtan, de boldogan.

– Igen, így van, magam sem hiszem el, de a magok nem tévednek.

– Igaz, sosem teszik. Apa leszek... apa leszek... – ismételgette, mintha nem hinné el ezeket a szavakat.

– Erre vágytál, nem igaz?

– Igen, erre, már régóta ez az álmom.

– Tudom, drágám, már hogyne tudnám? Annyira örülök neki!

A zöld íriszű párja homlokához hajolt, s finoman megpuszilta azt. Noiren szólásra nyitotta száját, de ajkán már nem jött ki hang, az erőtlenség hamarabb magával ragadta, és álomba merült. A nő lassacskán kimászott alóla, majd a férfi sértetlen oldalához simult.

Visana meghatva tekintett rájuk, ezután a véres kezű Nahonra tekintett, aki még mindig kissé lesokkolt állapotban álldogált. A hercegnő késlekedés nélkül odasétált hozzá, és átölelte. Nem kellett elszakadniuk egymástól. Ez pedig rendkívül jókedvűvé tette. Ismét együtt lehettek, de már nem tartotta őket távol bárki, hanem ő is a csapat tagjaként menekült el a vár közeléből, ahogy szintén együtt aggódott a többiekkel Noiren épségéért. Olyan emberek vették körbe, akiket nagyrészt szeretett és kedvelt. Hiszen köztük talált szerelemre, barátra, megértésre, támogatásra. S most, hogy édesapja elűzte Narfolkból, már csak egy dolog volt hátra: ki kell használnia minden pillanatot ezekkel az emberekkel.