A csapat másnap folytatta útját, hogy a király elé vigyék Visanát. Még mindig messze voltak célhelyüktől, de kitartóan meneteltek. A csoporton belül nőtt a feszültség, Noiren és Naevis feszülten méregették egymást, míg Nahon szemét a királylányon tartotta. A hófehér leány látta ezt a figyelmet, mégis inkább jobbnak tartotta, ha nem gondolkodik ezen.

Tudta az okát, hogy a tegnapi elvonulása Noirennel váltotta ki belőle ezt a reakciót. Hogy valójában féltékeny volt, és mindezt ily módon fejezte ki. Az akáclila szemű talán örült is ennek, legalább a férfi még többet törődött vele. Mert a fiatal egyértelműen elhatározta, jelezni fogja Nahonnak, akár kicsit tovább mehetnének a kapcsolatukkal. Talán egy csókig vagy kettőig.

Tehát ennek érdekében sokszor érintette a karját, mellkasát, hogy érezze, többre vágyik. A nap első felében igazából semmi sem jelentett problémát a számukra, de később egyre rosszabb lett a helyzetük. Naevis egy ügyes mozdulattal kigáncsolta a hercegnőt, mikor egy nehézkesebb szakaszon jártak, mire Visana a hideg földre zuhant.

– Naevis, megőrültél? – dörrent Nahon hangja, miközben Noiren megközelítette a vörös nőt, azonban az felemelte a karját.

– Hozzám ne merj érni! Megcsaltál vele, igaz?

– Nem tettem.

– De, ezt tetted, valld be! – kezdett hisztérikus üvöltözésbe a zöld szemű.

– Nem tettem semmit!

– Ó, szerinted nem tudom, hogy az este a hercegnő utánad ment?

– És ha tudod? Az égvilágon semmi sem történt köztünk! – válaszolta a kék íriszű tőle szokatlanul ijesztő hangnemben, míg a barna hajú Visanát segítette fel a földről. – Eleve hogy merészelsz gyanúsítgatni, mikor az egyetlen, aki megcsal másokat, az te vagy?!

– Mert nem viselkedsz önmagadként! – vágta hozzá a nő.

– Szerinted, mégis miként tehetném, azok után... azok után, hogy...

– Ezt mondtam, még mindig feleslegesen bünteted magad!

– Ebben Naevisnek adok igazat, tényleg ezt teszed – szállt be Kuch is a beszélgetésbe.

– Mi az, amiről mind beszéltek? – fakadt ki Visana. – Csak azt hallom, nem tiszta a múltja, de mit értetek ezalatt? Nahon, mi az, amiről beszélnek?

– Megígértem, hogy nem mondom el, sajnálom.

– Hogy megígérted?

– Igen – válaszolta a katona lehajtott fejjel.

– Noiren, elmondod nekem? Kérlek!

– Nem.

– Miért nem?

– Miért kérded?

– Csak próbálom megérteni a dolgokat, olyan nagy baj az?

– Vannak dolgok – kezdte Noiren –, amiket jobb, ha nem akarsz megérteni.

– Még mindig nem tudom, miről beszélsz – motyogta Visana nyugtalanul. Meg akarta tudni, mi nyomta a fekete hajú lelkét, hogy mi tette ennyire visszahúzódóvá.

– Hajlandó vagyok elmondani... de meg fogsz utálni.

A királylány tekintete az előtte magasodó férfire vándorolt. Égkék íriszében a fájdalom nyoma tükrözödőtt, és látszott, tényleg így gondolta. De a hercegnő úgy sejtette, bármit is mond a harcos, ő képes lesz elviselni azt. Ugyanis Noirent egy nagyon gondoskodó, azonban magába forduló személyiségként ismerte meg, aki rendkívüli tiszteletet mutatott a nők iránt, s egyedül Naevis tudta kihozni a sodrából. Legbelül biztos volt benne, akármi a nagy titka, ha bünteti magát érte, akkor megbánta.

– Megígérem, hogy nem foglak.

– De fogsz, tudom.

– Akkor tévedsz – vágott vissza Visana.

– Te akartad... Gyere!

– Hova?

– Arrébb.

– Rendben, menjünk – sóhajtott a hercegnő, majd követte Noirent, miközben páran csodálkozva néztek utána, míg Naevis kissé mintha nyugodtabbnak tűnt volna.

– Tehát? – nézett rá kérdőn a lány, miután ötven méterrel odébb megálltak.

– Tehát... embereket öltem. Nőket, gyerekeket, ártatlanokat. Tudod, mi az a rosalon?

– Igen, hallottam már róla. Egy tudatmódosító szer, igaz, ami megőrjíti az embert?

– Így van. Attól függtem, miután elkaptak az északiak.

– Úgy érted, hogy a Kék hadsereg?

– Igen, beadták, majd feladatokra küldtek, én pedig teljesítettem őket – fejezte be halkan a férfi.

– De, hiszen ez nem is a te hibád! Ezért bünteted magad?

– Az én hibám, hogy elkaptak és az is, hogy végeztem azzal a sok emberrel.

– Te megőrültél – motyogta Visana a szemét forgatva. – Apám egyszer, mikor haragudott rám, megfenyegetett azzal, hogy beadja nekem. Megmutatta mit tesz azzal, akinek folyamatosan adagolják. Egy, a várbörtönben ülő foglyon mutatta be... Szőrnyű volt, végzett a többiekkel, majd belehalt az utóhatásaiba.

– Sajnálom.

– Ne sajnáld! Nem tehettél róla, érted?

– De az én hibám volt... Megadtam magam, mert féltem, Vis.

– Nézz rám! – szólt a leány a férfihoz, aki közben egyre gyorsabban vette a levegőt, félő volt, pánikolni kezd. – Belégzés – utasította –, kilégzés, belégzés, kilégzés, belégzés, kilégzés! Így, nagyon ügyesen csinálod, csak nyugodj meg, jó?

– Rendben. Az emlékek nagyon... erősek.

– Semmi baj, minden rendben van, nincs miért aggódni.

A hófehér fürtökkel rendelkező örült, hogy sikerült ilyen jól kezelnie a helyzetet. Noiren nagyon szétesettnek tűnt, innen tudta, mennyire mélyen érintették a történtek. Kezét az izmos férfi vállára helyezte, amíg az vett egy nagy levegőt, majd kifújta a benne felgyülemlett feszültséggel együtt.

– Hány éves voltál, mikor ez történt?

– Tizenhat.

– Akkor főleg ne emészd magad, valószínűleg jobb döntés volt, hogy megadtad magad, minthogy megöljenek! Köszönöm, hogy elmondtad – mondta Visana, és ténylegesen így is gondolta, mert nagyon hálásnak érezte magát a kék szemű felé mutatott bizalmáért.

Még egyszer a szemébe nézett, végigsimított a felkarján, majd elfordult, hogy visszatérjen Nahon mellé. A mogyoróbarna íriszű felé lágy, megkönnyebbült mosolyt villantott, majd várakozón tekintett rá.

– Mehetünk tovább, vagy még veszekednétek kicsit, hogy ki csalt meg kit? – kérdezte Visana fennhangon.

Naevis megcsóválta a fejét, s ő maga Noirenhez szegődött. Megfogta a lestrapált férfi kezét, amit a harcos elfogadott.

– Sajnálom, hogy meggyanúsítottalak és a tegnapit is. Nem szabadott volna ennyire ostobának lennem...

– Akkor már nem haragszol? – kérdezte halkan a fekete hajú.

– Hiszen a hercegnő pont most bizonyította be, hogy nem csináltatok semmit. Senki sem tudna így megnyugtatni valakit, csak egy barát. Azt hiszem, túl féltékeny voltam, miközben én magam nem viselkedtem túl tisztességesen.

A vörös hangja megbánást tanúsított, mégis a hölgy nem tudta, komolyan ezeket a szavakat gondolta-e vagy valami mást. Nagyon remélte, hogy őszintén mondta őket, mert nem akarta Noirent összetört szívvel látni. Hiszen azt a vak is észrevehette, hogy az az elszenvedett sérelmek ellenére is képes valahogyan szeretni őt, s ezt Visana az égkék íriszű emlékeinek tulajdonította.

Naevis nem elsőnek tapasztalhatta Noiren reakcióját erre a múltbéli eseményre, és talán a legtöbbször ő volt mellette, mikor ezt megosztotta másokkal. Azt tudta, hajlandó megtűrni a nőt, hogyha az nem lesz vele innentől annyira otromba.

– Hé, Noiren – szólt hirtelen a királylány –, azóta sem kaptam leckét a kardforgatásról! El vagyok keseredve... remélem, hogy megérted.

– És, hiányolod?

– Természetesen, epekedek utána!

– Sejtettem... – motyogta most már jobb állapotban a lázadó. – Majd, ha letáboroztunk, elkezdhetjük.

– Nem pihenhetnénk itt? – vetette fel az ötletet Lirom. – Szerintem egy nap már nem számít, de legalább kipihennénk magunk, és Visana is gyakorolhatna.

A csapat tagjai egyenként beleegyeztek, talán egyedül Siort ellenkezett, aki minél hamarabb vissza akart térni Narfolkba, a legnagyobb valószínűséggel Milandine-hoz. Így az ő kivételével, de megszavazták a következő lépést, és elkezdték a letáborozást.

A királylány szintén kivette a részét a munkából. Segített fát meg kisebb-nagyobb kavicsokat hordani, leveleket és füvet keresni, amire ráfeküdhettek, s be is gyújthattak vele. Hamar elkészültek, a tábortűz még nem égett, mert csupán délután volt még. Inkább bogyókat gyűjtögettek, néhányan aludtak, mások továbbra is gallyakat kutattak. Mindaddig Visana kardot kapott a kezébe, és Noirennel elvonultak az erdő pár méterrel odébb lévő, ritkásabb részére.

A hercegnő a biztonság kedvéért ellenőrizte Chired helyzetét, de a férfi éppen beszélgetett, azonban tekintete sokszor a fiatalra vándorolt. A leány kicsit feszengett miatta, főleg, mivel Nahon is a közelében időzött. Nem akart csalódást okozni vagy csúfolás áldozatává válni.

Mégis megpróbált bátorságot erőltetni magára, ujjaival stabilan fogta a kard markolatát, majd várta a fekete hajú utasítását.

– Gyere, támadj meg! – adta ki a parancsot az előtte álló.