melyben jinhwan üzenetet kap egy ismeretlen számról.

—

⋆.:｡RÖGTÖN csoportos hívást indított miután felszaladt a szobájába és bebújt a takaró alá.

"azt hittem még junhoe-val vagy drága" szólt bele a telefonba yunhyeong teli szájjal és úgy tűnt éppen az ebédjét eszi.

"hát...kicsit hamarabb végeztem." motyogta az ajkát harapdálva jinhwan.

"oh jaj már megint!" nyögött fel donghyuk, aki az íróasztalánál körmölt valamit szorgalmasan, de most aggódó tekintettel és összeráncolt szemöldökkel nézett a kamerába. "mit csinált az az őrült?"

"fogadjunk hogy leakart smárolni" szólalt meg hanbin fásult hangon, akinél sötét volt, így csak a képernyő fénye világította meg fáradt vonásait.

"pontosan..." vallotta be jinhwan, mire valamennyien felkiáltottak.

"és?" sürgette donghyuk.

"és hát ellöktem és aztán haza is küldtem és annyira arrogáns volt és megijedtem, egyik percben még annyira ártatlanul nézett rám, azt mondta nem erőltet semmit...aztán pedig úgy éreztem magam, mint valami őz és annyira megijedtem, teljesen elbizonytalanodtam, ő meg azt sem értette mi van és szerintem tisztára nevetségessé tettem magam, hiszen ugye a bulin is..."

"állj meg jinhwan. nehogy itt nekem bűntudatot érezz amiatt, hogy visszautasítottad a világ legkövetelőzőbb és önzőbb teremtményét, aki amióta csak ismered ki akar használni és ezek után sem a megbántottságot érezted rajta, hanem az értetlenkedést...ekkora egy lelketlen, arrogáns seggf..." lendült bele teljesen junhoe szidásába donghyuk, amíg félbe nen szakították.

"...de hát megakarod csókolni, nem? összezavarodtam" vágott bele chanwoo, akin fejhallgató volt és éppen valami számítógépes játékot nyomkodott, a telefon helyett a monitort nézve.

"hát igen de...ez tőlem is valami hormonális hülyeség, egyszerűen csak vonzódom hozzá, de mindig amikor rájövök, hogy valójában milyen, teljesen...szinte rosszul leszek" sóhajtott jinhwan és fájdalmas grimaszba torzult az arca.

"akkor mondd neki hogy nem akarsz tőle semmi olyat" értetlenkedett chanwoo.

"de hát akkor nem találkozunk többet és én tudni akarom miért ilyen. belementem abba, amit kért."

"jinhwan kérlek ne tegyél úgy, mintha ez akkora dilemma lenne. világos hogy mit akar az első perctől fogva és te belementél, ha pedig elbizonytalanodtál, akkor hagyd a francba. ennyit ez az ember nem ér meg. te meg borzasztóan naiv voltál" mondta hanbin.

jinhwant meglepte a durvasága. nem is amiatt, amit mondott, mindig nagyra értékelte az őszinteségét, hanem ahogyan tette. annyira érzelemmentes volt, mint a legelején.

"hé, hanbin!" szólalt meg yunhyeong felháborodva.

"hanbin...mi történt pénteken?" kérdezte meg teljesen nyugodtan jinhwan és látta, ahogyan barátja megforgatja a szemét a vonal túloldalán.

"lebaszom mi történt pénteken, értitek? ha mindannyian nyolcezerszer kérdeztek is rá, akkor is ugyanaz lesz a válaszom: nem akarok beszélni róla. ha felhívsz a te problémáddal akkor a te hülye problémádról beszéljünk, ne pedig arról, amiről tudod, hogy kibaszottul nincs kedvem egy szót se szólni. nem veszed észre, hogy olyan emberekre pazarlod az energiádat, akik rohadtul nem kérnek belőle?"

és kinyomta a telefont.
jinhwan könnyes szemekkel bámulta a homályosan világító képernyőt és a többiek sem szólaltak meg.

"jinhwan tudod hogy nem úgy gondolta..." mondta halkan donghyuk.

"csak feszült és magával van elfoglalva..." kezdte chanwoo is. "nem mondta komolyan."

"hiszen ismered" motyogta gondterhelten a hajába túrva yunhyeong is.

"most azt hiszem megyek" szólt jinhwan kicsivel később és megtörölte a szemeit. "értem ne aggódjatok, nincs semmi baj. majd a suliban mindent megbeszélünk."

elköszöntek és jinhwan telefonját a mellkasához szorítva bámulta a plafont. a sírás kerülgette, de a könnyek valahogy nem akarták átverekedni magukat a szempilláin, mintha arra vártak volna, hogy ő eldöntse: érdemes sírni emiatt?
végül megnyugodott.
pontosan tudta, hogy hanbinnak milyen nehéz most és azt is, hogy hajlamos a hasonló dühkitörésekre. próbálta, nagyon próbálta nem magára venni.
de az egyik korábbi mondatát nem tudta kiverni a fejéből.
borzasztóan naiv voltál.
persze hogy az volt...mindig az, de sosem ennyire szánalmasan és sokszor irányíthatatlanul.
hát mégis tévedett?
junhoe az a nárcisztikus, gusztustalan fiú, akinek mindig is mutatta magát?
jiwon pedig menekül hanbin viszonzatlan érzései elől, aki ebbe csaknem belehal?
ez nem játék, ezek emberi életek.
és ekkor értette meg igazán miért hallotta annyiszor édesanyját csendben sírni a dolgozószobájában.
nem létezik, hogy az ember ezektől elkülönüljön.
ez nem játék.
felkelt az ágyából és előpakolta a tanszereit. máskor kikapcsolta a tanulás, de most csak várta, hogy hanbin írjon, hogy junhoe lemondja az összes találkozót.
nem is tudta melyiket akarja jobban.
azt remélte, hogy nem neki kell megoldania ezt a két borzalmas szituációt, de még akkor sem jött egy üzenet sem a két fiútól, amikor egy félórás zuhany után rápillantott a kijelzőjére. nagyot sóhajtott.

"hát ez meg mi volt kincsem? ennyire nehéz az élet?" szólt a számára legkedvesebb hang az ajtó felől, ő pedig összerezzent.

"szia anya" mosolyodott el gondterhelten.

anyukája nem szólt semmit, csak egy ölelésbe húzta a kisfiát, ő pedig belekapaszkodott és beszívta virág illatú parfümét.

"ugye hogy nehéz?" kérdezte halkan.

"igen."

"és aztán jobb lesz?" nézett fel jinhwan az édesanyjára, aki látszólag elgondolkozott.

"nem tudom" mondta. "néha mintha jobb lenne. vagy csak elkezdenek kevésbé számítani a dolgok."

"de nekem nem tudnak kevésbé számítani. ez minden problémám gyökere anyu" sóhajtott fel ismét a fiú és nem tudta már mit is mondhatna, mivel magyarázhatná a szomorúságot a szívében, mikor valahol azt érezte oktalan.

"ez sosem lehet probléma jinhwan. az empátia tesz téged olyan különlegessé, amilyen vagy. kiemel a szürke embertömegből és habár néha nehéz, mindig oda lyukadsz majd ki, hogy megéri" simogatta meg a haját édesanyja majd megszorította kisfiát.

jinhwan telefonja pittyent egyet. rögtön kibújt az ölelésből és rápillantott a képernyőre, amin egy ismeretlen szám és egy rövid üzenet villant fel.

"vacsora a hűtőben kincsem" szólt anyukája, mielőtt kiment volna a szobából, de az ajtóból még visszafordult. "nincs az a probléma, amit nem tudnál megoldani. végülis az én kisfiam vagy."

jinhwan elmosolyodott és bólintott, majd sietve feloldotta a telefonját az ujjlenyomatával és elolvasta az üzenetet.

ismeretlen szám: szia jinhwan! jiwon vagyok. tudnánk most beszélni? itt vagyok a parkban.

egy pillanatra elgondolkozott, majd pötyögni kezdett.
jinhwan: honnan tudjam, hogy tényleg jiwon vagy?

abban a pillanatban csörögni kezdett a telefonja, ő pedig felvette.

"én vagyok te kis paranoiás."

"ez nem paranoia, csupán elővigyázatosság" kuncogott jinhwan. "tíz perc és ott is vagyok!"

"király!" nevetett jiwon, majd bontotta a hívást.

azon gondolkozva mi lehet ilyen sürgős a fiúnak, aki megismerkedésük óta nem is kereste a társaságát, felvett egy meleg pulóvert és leszaladt az előszobába, ahol sietve felhúzta converse cipőit, majd szemeivel megkereste anyukáját, aki a nappali egyik foteljében ült egy könyvel a kezében és őt vizslatta kiváncsi tekintettel.

"hív a kötelesség?" mosolyodott el végignézve a sietségtől kicsit zihált gyermekén.

"valami olyasmi! nagyjából fél óra és otthon is vagyok. elérhető leszek!" hadarta jinhwan és miután anyja beleegyezően bólintott, már úton is volt a kivilágított utcákon afelé a bizonyos park felé. nem aggódott, hiszen jiwon hangja nem utalt semmiféle rosszkedvre vagy kétségbeesésre, mégis borzasztóan kiváncsi volt arra, mi lehet olyan fontos, hogy nem várhatott volna másnapig. a park kapujához érve egy kapucnis alakot látott ücsörögni az egyik közeli padon és szakadt farmeréből, foszladozó sportcipőiből és a közlámpák által megvilágított, a kapucni alól kikandikáló fekete és platinaszőke tincsekből megbizonyosodhatott arról, hogy jó helyen jár.
és nem is lett emberrablók áldozata.

"hát szia!" köszönt derűsen, mire a másik felkapta a fejét és megvillantotta semmihez sem hasonlítható mosolyát.

"hello jinhwanie" állt fel és húzta egy gyors ölelésbe osztálytársát a magasabb, majd ismét leült és megpaskolta maga mellett a padon hagyott helyet.

jinhwan lehuppant és érdeklődő szemekkel vizslatta jiwont. a mellette ülő szemöldökén még mindig ott volt a seb, ami a verekedésre utalt és szemei karikásabbak voltak a megszokottnál. hiába mosolygott, valami mégsem volt az igazi. gondterhelt volt.

"történt valami?" kérdezte, miközben nem szakította el tekintetét a mellette ülő fiúról.

"nem igazán tudtam kit hívjak. a társaságomból nem ismeri senki igazán, közületek pedig hát...nem akartam a többieket csak úgy a semmiből zargatni, főleg, hogy olyan rossz barátjuk voltam az utóbbi időben" kezdte jiwon és a gyűrűivel babrált, elkerülve a szemkontaktust.

"kire gondolsz jiwon?" kérdezett rá jinhwan, habár pontosan tudta kiről is van szó.

"tudod, hogy kire" motyogta a fiú és segélykérően rápillantott.

"én aztán nem" fonta össze a karjait jinhwan és arra várt, hogy a másik kimondja azt a bizonyos nevet.

"hát tudod...hanbinra" súgta jiwon nagyon halkan, de amikor az idősebb úgy tett, mintha nem hallotta volna, elnevette magát és hangosabban szólalt meg. "hanbinra. hanbinról van szó."

"oh szóval hanbin" mosolygott jinhwan és színpadiasan a homlokára csapott. "történt valami?"

"hát mondjuk."

"ez mit jelent?"

"hát a buli estéjén tudod...a fürdőben megbeszéltük a dolgokat és hát aztán nálam aludt..." itt tartott egy kis szünetet. "de nem emlékszem semmire és ő is azt mondta és aztán elmentem tusolni és mire kijöttem hazament és azóta megint nem beszéltünk...vagyis hát de, mert felhívtam aznap este és kérdezgettem, hogy mi baja van és azt hittem már minden rendben, de ő csak annyit mondott, hogy semmi sincs rendben és kinyomta, azóta meg nem érem el és amikor meg ma elmentem hozzá, az anyukája azt mondta, hogy nincs otthon, amit kétlek, mert hát hétfőnként mindig tanul és...nem mesélt neked valamit? nem mondták a fiúk, hogy mi volt?"

jinhwan erre nem is tudott hirtelen mit mondani, csak nagyot sóhajtott. eszébejutott hanbin délutáni kirohanása és borzalmas kedve, amit úgytűnt jiwon sztorija megmagyaráz.

"hm?" kézdezte türelmetlenül a mellette ülő és olyan segélykérően nézett rá, mintha legalább ő tartogatná a választ a világ összes kérdésére.

"hát az biztos, hogy nem tűnt jókedvűnek. de nem mondott nekem semmit, mert hogy engem is kinyomott amikor ma beszéltünk. nagyon szomorúnak tűnt."

"emlékszik ugye? baszki ha azt a kurva vodkát nem ittam volna meg, annyira ostoba voltam. most meg megint elcsesztem mindent."

"hát abból, ahogy van én is arra tudnék következtetni, hogy pontosan tudja mi történt akkor este" húzta el a száját jinhwan és kezét osztálytársa vállára tette. "beszélned kell vele. tudod hogy milyen. ilyenkor kinöveszti a tüskéit, de csakis arra vár, hogy valaki kicsit kitartóbban próbálja beszédre bírni. ez esetben ez az ember mindenképp te vagy. tényleg nem emlékszel semmire?"

"semmire" rázta meg a fejét szomorúan a fiú, de aztán elmosolyodott. "holnap mindenképp beszélek vele a suliban. hátha."

"jiwon. mit érzel iránta?" kérdezett rá egyszerűen jinhwan.

"fogalmam sincs jinhwan...
vagyis tudom...ő az, aki mindig mellettem volt, aki a legfontosabb nekem. vele kelek és fekszem és annyira hiányzik a mindennapjaimból, hogy néha úgyérzem belehalok" nézett rá jiwon és mint aki beletörődött már a helyzetbe vállat vont.

"és szerinted ez mit jelent?"

"nem tudom...nem tudom. soha életemben nem gondoltam még Úgy fiúra. de soha nem is gondoltam egyetlen lányra sem, ahogyan őrá. minden felett áll. de össze vagyok zavarodva és úgy érzem kifutok az időből...hogy mire rájönnék elveszítem. baszki hát már el is veszítettem!" túrt durván kócos tincsei közé jiwon és arcát a kezeibe temette. valóban össze volt zavarodva, a vak is láthatta.

"dehogy veszítetted el. de tényleg nem érdemes addig semmibe belemennetek, amíg ennyire bizonytalan vagy saját magadban. ezt kell átgondolnod. aztán pedig beszélj vele és szabadítsd fel végre az igazsággal" mosolygott rá jinhwan bíztatóan és felállt.

"szerinted működne? nekünk, együtt..." nézett fel rá az esti árnyékoktól csodálatosan körberajzolva jiwon.

"ezt előre nem tudhatom. és ti sem. de azt tudom, hogyha két ember annyira szereti egymást, mint ti, azoknak együtt kell lennie. és nem szabad feladni. soha" zárta le a mondandóját az idősebb és lehajolva megölelte osztálytársát. "vigyázz magadra jiwon! és ha bármi van, tudod hogy hívhatsz. anyukám vár rám."

"tudom. és köszönöm.
nagyon jó barát vagy,
remélem tudod" köszönt el jiwon is és elengedte az ölelésében szinte eltűnő jinhwant. "jövök neked egyel!"

"dehogy jössz" mosolyodott el szeretetteljesen jinhwan és elindult hazafelé.

ha lehetséges, még több gondolat kavargott a fejében, mint azelőtt.
szokatlan volt számára az a végtelen szeretet, amivel jiwon beszélt hanbinról és amivel hanbin beszélt jiwonról.
habár nem akart...megesküdött volna, hogy nem akart...
de junhoera gondolt.
mennyire egyszerű lenne minden, ha nem lenne olyan, amilyen!
sosem akart senkit megváltoztatni, akkor mégis teljes szívéből kívánta, hogy az álomkép, amit róla olyan sokszor elképzelt, valósággá váljon.
de junhoe nem volt tökéletes. messze sem. és akárhányszor közel került hozzá, az igazság olyan durván vágta mellkason, hogy az fizikailag fájt.

tehát nem akarta megváltoztatni.
de mi van akkor, ha nem tudta  olyannak szeretni, amilyen?

—

hogy tetszett?
remélem sikerült ennek a résznek elnyernie a tetszéseteket és azt is, hogy a mostani helyzetre tekintettel azért kitartotok és jól vagytok 🥺
én már szinte megszoktam.