melyben jinhwan megpillantja a tavasz első virágait, a nárciszokat.

—

⋆.:｡ ISKOLÁT váltani a fiúnak akkor sokkal rémisztőbbnek tűnt.
tizenegyedikben az osztályok nagyrésze már réges-rég össze van szokva és elválaszthatatlan csoportok tagjai, egy új diákról pedig tudomást sem vesznek, ezt pedig ő igazán nem szerette volna.

mert szerette a társaságot.

szerette a lelkeket, azt pedig méginkább, ha megnyíltak neki, s talán túl komolyan vette a dolgot, de úgy tervezte, hogy ő bizony első napján feltérképezi az egész osztály viselkedését, megfigyelve mindenkit.

imádta a pszichológiát.

régóta odavolt érte, egészen kicsi kora óta édesanyja által, s értett is hozzá, kedves természete, bája és esze miatt az emberek nagyrésze pedig fogadta is segítségét bármivel kapcsolatban.
emiatt viszonylag magabiztos volt és aznap is ártalmatlan kisérőnek tartotta az izgalmat hevesen dobogó szívében.

korán kibújtak a sötét felhők közül a nap finoman melengető sugarai, az iskola előtti apró ágyásokban pedig rendezett sorokban nárciszok ringadoztak a hűvös szellőtől.
ezek a virágok igen megtetszettek a fiúnak, s mert akkor még csak 7:36-ot mutatott karórája, törökülésben letelepedett a közeli padra és elvarázsolva nézte őket.
milyen büszke növény ez a nárcisz, még kinyílni is elsőként akar gondolta elmosolyodva, figyelmét azonban hamar elterelte egy hangos társaság.
nevetve és kiabálva közeledtek az épület felé, nem különösebben foglalkozva azzal, hogy nem csak jinhwan, de mindenki őket nézi.
elindult hát a kisebb tömeggel befelé és miután a portán megérdeklődte a 11.B hollétét, felszaladt a lépcsőn és egy nagy sóhaj kieresztése után óvatosan benyitott a terembe.

"sziasztok!"  intett hatalmas pulóverbe bújtatott kezével egy aprót, s észrevette, az udvaron látott banda pár tagja nagy szemekkel pislog rá többi újdonsült osztálytársával együtt.

"szia!" kiáltották kórusban.

"kim jinhwan vagyok" hajolt meg, s abban a pillanatban két alak is elsietett mellette, egyik éppen osztályfőnöke volt.

"elnézést gyerekek, azt sem tudom hol áll a fejem.." prüszkölte összekócolódott haját megigazgatva a fiatal nő. "igen-igen, az új diák!
egyelőre..
sajnálom, most ülj junhoe mellé, később kitalálok neked valamit!"

jinhwan mellékesen hallotta csak a hurrogást maga mögül, mert ahogy odanézett az osztályban az egyetlen félig üres padban ülőre, egyszerre minden levegő kiszorult a tüdejéből.
az ismeretlen fiú végigmérte őt, majd az ablak felé fordította hibátlan arcát.
nem nézte meg magának, nem mutatkozott be, s még csak nem is köszönt.
furcsa és elsőre meglehetősen riasztó személy volt, mindezek ellenére jinhwan képtelen volt nem rá nézni, nem rá figyelni.

mert gyönyörű volt.

nem kicsit, nem eléggé, hanem egyszerűen minden látható porcikája tökéletesnek és csodálatosnak mutatkozott.
a bőre, az ajkai, a pillái, orra, mindene.
sárga selyem inget viselt és pont úgy ragyogott benne, mint egy napsütötte, szél ringatta nárcisz.

azonban modora nem volt.

"neked is szia" motyogta végül jinhwan és tolltartója cipzárját kezdte birizgálni.

a fiú a fejét rázva alig hallhatóan elnevette magát.
gúnyosság, megvetés, vagy mindkettő volt benne bőven?
"szia.."

"lehet nem hallottad, kim jinhwan a nevem" nyelt egyet és úgy döntött, hogy nem veszi figyelembe a másik stílusát, inkább derült és kedves hangon szól hozzá.

"lehet nem feltűnő, nem érdekel."

a fiún pont olyan érzés lett úrrá, mintha erősen gyomorszájon rúgták volna, hiába akart megszólalni, visszavágni, ajkai kiszáradtak, hangszálai felmondták a szolgálatot.
ritkán találkozott ilyen durva és oktalan visszautasítással.

amint megszólalt a csengő, felpattant székéből és kérte volna a tanárt, hogy ültesse el onnan, de nem az a fajta fiú volt, akin egy ilyesfajta semmiség kifog, így úgy döntött nem szól.

"szorítunk neked helyet, ha gondolod" bökte meg a vállát egy fiú, miközben kedvesen elmosolyodott, leginkább egy nyuszira hasonlítva.
hosszú haja volt, ami egészen szemeibe lógott és igazán édesen ferde fogai, ez az arc pedig furcsa kontrasztot alkotott fekete öltözékével, gyűrűs ujjaival és fülbevalókkal teli füleivel.

"szeretem a kihívásokat" viszonozta a gesztust jinhwan és vállat vont.

"ő nem kihívás, hanem egy nárcisztikus seggfej" nevette el magát a fiú. "sértegetheted, lehetsz vele kedves, ő ugyanolyan arrogáns és lenéző marad."

bobby - mint később kiderült szokatlan beceneve - tovább beszélt hozzá és habár igazán próbált, de miután ránézett erre a junhoera, nem igazán tudott figyelni mondanivalójára.

ő belemerült könyvébe, állát kézfején pihentette, bakancsba bújtatott lábait keresztbe tette.
és jinhwannak akkor csak egy dolog jutott eszébe: nárcisztikus személyiségzavar.

ebédelni is a kedves társasággal ment, mert valamilyen oknál fogva bobby igen szimpatikusnak találta őt.
folyton hadarva, édesen magyarázott valamiről, ami jinhwant a legkevésbé sem zavarta, mert kissé riasztó külseje ellenére angyalinak tartotta, ahogy a többi fiút is.

junhoe túl közel ült hozzájuk, vonzotta tekintetét, miközben a többiek pont azon szórakoztak, milyen vicces, hogy benne van nevében a "hoe" angol szó.
sértőek voltak szavaik, a fiú mégis egy szánalommal teli mosollyal reagált minderre és láthatóan a legkevésbé sem izgatta a dolog.
jinhwan alig értette, hogyan tudja mindezt így ignorálni, az összes bántást, aztán egy pillanat alatt eszébejutott:
a büszkesége miatt.
a hatalmas egója az, ami páncélként védi lelkét – már ha van neki –, így ha meg is hallja ezeket, semmivé váltak egy pillanat alatt.

"mit nézel ennyire jinhwanie?" rázta meg bobby arca előtt kézfejét.

a fiú sűrűn pislogva elnevette magát. "semmiség, csak elbambultam."

bobby azonban nem hallotta válaszát és jinhwan már csak azt látta, ahogy társaságuk egyik tagja után rohan és amint mellé ér, megragadja karját.

"valami rosszat mondtam?" halkult el és őzike szemeivel nézett a többiekre, akik zavartalanul ebédeltek tovább.

"mostanság ez mindennapos" magyarázta yunhyeong, miután lenyelte a szájában lévő falatot. "veszekednek, kibékülnek, újra veszekednek..
kezd olyan sehogy sem jóba átmenni a kapcsolatuk, csak ők leges-legjobb barátok, nem valami rossz házaspár. nem rajtad múlott az újabb drámázás, ne aggódj."

a többiek úgy tűnt itt lezárták a beszélgetést, jinhwan mégsem tudott nem odafigyelni a hevesen veszekedőkre.
nem volt még igazán ideje megnéznie hanbint, azonban akkor még olyan zaklatott állapotában is gyönyörű volt, kiemelkedett a körülötte állók közül.
telt ajkai sírásra konyultak és a fiú nem tudott megálljt parancsolni lábainak és lelkiismeretének, felállt, s odasietett a fiúkhoz, akik észre sem véve jelenlétét elmélyültek a vitában.

"..komolyan egyszerűen nem értelek, veled ne legyek, de mással sem? a legjobb barátom vagy, miért akarsz nekem rosszat?"

"nem akarom a rosszat, én csak nem akarom, hogy ilyen kedves legyél vele
és..
és már azt sem akarom, hogy mielőtt átmegyek hozzád, attól kelljen tartanom, milyen lányt találok az ágyadban."

"hagyj engem békén hanbin, nem vagyok a tulajdonod! majd meglátod milyen az, ha "nőcsábászként" viselkedem" fordult meg feldúltan a fiú, miközben eleresztette a másikat és pont beleütközött jinhwanba, aki szemeit összeszorítva várta, hogy idegességét rajta vezesse le valamilyen módon, vagy ráfogja a történteket. "nem fogok dühöngeni.
gyere, menjünk vissza."

"de egy pillanat..
hanbin!" szólt a fiú után, aki megtorpant, ránézett, s jinhwan próbálta nem magára venni gyilkoló pillantását. "mi történt?"

"semmi közöd hozzá" mosolyodott el és kínosan elnevetve magát gyorsan távozott.

miután jinhwan visszaballagott az asztalhoz, agyának sokat megélt fogaskerekei rögtön forogni kezdtek, próbálta megfejteni a helyzetet, a két fiú viselkedését és egészen becsöngetésig rajtuk gondolkozott, mialatt kipakolta biológia tankönyvét és füzetét.

többször nyitotta volna száját, meggondolatlanul szeretett volna hozzászólni padtársához, aztán csak ült ott és figyelt a tanárra, ami igen nehezen ment neki.
junhoe különös illata újra meg újra belekúszott orrába és simogatta érzékszervét, mint egy tavaszi, virágillatot hordozó szellő.

mert egy fiúnak is tetszhet az illata, nem igaz?

három tanórával később elbúcsúzott bobbytól, yunhyeongtól, donghyuktól és chanwootól, akik hívták, hogy töltse velük a délutánt, azonban ő sok házifeladata és rengeteg gondolkoznivalója miatt nem fogadhatta el meghívásukat, na meg, egy kicsit tartott attól, hogy nekik mi számít délutáni szórakozásnak.

így hát hazaindult egyedül, de nem sietett, a park felé tért, s ott letelepedett a fűbe.
boldog volt a fiúk miatt, hiszen igazán nyitottak és barátságosak voltak vele, úgy érezte, hogy nem lesz magányos, s nagyon érdekelte padtársa is.
érdekelték a miértek.
miért ilyen rideg, ilyen goromba?

sokáig élvezte, hogy az idő ilyen csodálatos, a nap melengeti ég felé fordított arcát, a szellő pedig kecses táncba hívja sötét tincseit.
egy személy arca uralkodott elméjében, s két szó villant agyába aznap másodjára: nárcisztikus személyiségzavar.