6. fejezet

Újoncok

Nem sokkal azelőtt, hogy mellénk ért volna a másik hajó, Caspar a kabinomba vitetett. Magára kellett hagynom a szédelgő Adriant – szegényt igen megviselte a kalóztámadás és az azt követő fogság. Próbáltam tartani benne a lelket, de mintha egyre csak gyengült volna. Kelletlenül követtem Caspart; ezúttal nem volt más jelen, csak ő, a nagy kapitány, fényes pisztolya, na meg az ellentmondást nem tűrő utasításai, ami elől képtelen lettem volna kibújni.

Hiába tudtam előre, mit kell majd tennem, ha a lábam a Cassandra fedélzetére teszem, így is aggasztott a túl közeli jövő.

A kalózhajó hatalmas volt, nagyobb, mint a miénk. Ránézésre is több ágyúval, erősebb árbocokkal rendelkezett – a festése is szebb, frissebb volt, tényleg törődhetett vele a legénysége meg a kapitánya.

Figyeltem Caspar arcát, büszkeség rajzolódott ki rajta, amikor mellénk ért a hajója.

Will ment át először a pallón, társai üdvrivalgással fogadták, ahogy az őt követő férfiakat is. Még azokat az újoncokat is örömmel veregették hátba, akik az apám hajójának legénységéből léptek ki Caspar csábító szavára.

Lassan rám kerül a sor.

Összerezzentem, amikor valaki a hátamhoz ért. Caspar volt az, közel hajolt hozzám, és halkan figyelmeztetett:

– Csak viselkedj természetesen! – Titokban a kezembe nyomott egy flaskát. – Ezt húzd meg! De bele ne ess az óceánba, onnan nehéz lesz kimenteni...

– Mily kedves, hogy gondolsz a kimentésemre – dünnyögtem, és engedelmeskedtem. Caspar elmosolyodott.

– Tudod, most rajtad kívül alig tudok másra gondolni – kacsintott rám, és elvette a flaskát. Ahogy az ujjai az ujjaimhoz értek kellemetlenül élesen eszembe jutott a hajóút előtti éjszaka, amikor órákon át beszélgettünk, amikor az ajka nyoma a bőrömbe égett, amikor meg se fordult a fejemben, hogy az az elbűvölő fiatalember veszélyes lehet rám.

– Meg persze a kincsre – egészítettem ki elfordítva a fejem. Caspar csak nevetett, de nem válaszolt. Megveregette a vállam, és a palló felé lökdösött.

– Menj, és vidd a gyengélkedő barátod is. Kérlek, őt se ejtsd a vízbe!

– Igyekszem – motyogtam. Tényleg nagyon figyeltem, hogy a lázas, bizonytalan léptű Adrian biztonságban átszelje a tátongó mélységet, s végül sikeresen meg is érkeztünk a kalózhajóra.

Amikor látták, hogy Adrian nincs jól, megfogták, engem pedig barbár kalózokhoz képest melegen üdvözöltek. Nagyot nyeltem, és próbáltam viszonozni a köszönéseket. Caspar tervei szerint Will már elmondta a legénységnek a nagy hírt, miszerint Adrian és én beállunk közéjük – úgy tűnt, valóban megkapták az információt, barátságosan fogadott be minket a hét tenger egyik leghírhedtebb kalóz csapata.

/*/

Csillagfényes ég alatt ünnepelték a sikert – a legénység örült a zsákmánynak, amit a herceg hajójáról hoztak, de talán még lelkesebbek voltak az inka kincsek miatt, hisz már a markukban érezték a sok-sok, évek óta kutatott aranyat. Ezzel Caspar sem volt másként.

Emellett pedig meglehetősen büszke volt magára a zseniális ötlet miatt, Amadeusra pedig az ügyes megvalósítás miatt.

A kényes herceg most is ott ült az őrjöngő kalózok között, és bár Caspar eleinte látta rajta a feszültséget, a rum mintha feloldotta volna a gátlásait. Röhögve mesélte vadabbnál vadabb történeteit, amiknek a felét egészen máshogy adta elő, amikor abban a kocsmában le akarta nyűgözni Caspart. Kicsit máshogy ugyan, de a jelenlegi közönségét is szépen megnyerte magának.

Caspar ritkán hagyta ilyen későig mulatozni a legénységét, szerette, ha mindenki a lehető legtöbbet pihen, arra az esetre, ha netalán hirtelen kellene harcba szállniuk. De most kivételes alkalom volt: a győzelem már félig a zsebünkben volt Amadeusnak és beteges segédjének hála.

Amadeus meglehetősen gyorsan beleegyezett Caspar alkujába: hűséget fogad neki kalózként, ő pedig cserébe meggyógyítatja hajóorvosával szerencsétlen inasát. A tengeren a láz akár végzetes is lehet, az ember legyengül, elkap valami trópusi vírust, vérhast, esetleg skorbutot és már le is hunyja örökre a szemét, dobhatják a tengerbe a hulláját.

Természetesen Caspar nem hagyta volna meghalni a fiatalembert, de ezt Amadeusnak nem kellett tudnia. Szegény lelkét úgy felsértette Caspar hazugsághálója, hogy egyértelműen a világ egyik leggonoszabb emberének hitte. Caspar ezt a titulust tisztelettel visszautasította volna, bár elképzelhetőnek tartotta, hogy messze ő az egyik legonoszabb ember, akivel a herceg valaha találkozhatott a saját békés kis világában.

Mit fog szólni Tortuga szigetéhez! Néhány nap múlva tervezett ott kikötni Caspar, ahol Amadeus utasításai alapján felszerelnek egy kisebb flottát a kincskereséshez. Sammyvel évek óta tervezték az akciót, és most végre eljött az ő idejük!

Éjfél körül Caspar felbontotta a gyülekezőt, az összes üveget egy hordóba dobatta bele, hogy senki ne folytathassa lent az ivászatot, és minden emberét a hajóközbe parancsolta. Amadeus is követte volna őket, dülöngélve eredt újdonsült, részegen szerzett pajtásai nyomába.

– Neked kicsit máshol lesz a helyed – kapta el Caspar, amikor a herceg megbotlott a saját lábában.

– Nem akartam ennyit inni – kesergett Amadeus. Belekapaszkodott Caspar ingébe, alkoholtól ragacsos ujjai futón a mellkasához értek.

– Nincs sok önerőd, felség – állapította meg Caspar, és eltolta magától a fiatal férfit.

– Szerinted, ha lenne, most ebben a helyzetben botladoznék?! – sóhajtott a herceg színpadiasan. Caspar nem először gondolt arra, hogy színházban jobban megállná a helyét, mint egy kalózhajó fedélzetén. Csak hát sajnos ezt hozta az élet.

– Gyűlölöm, hogy mozog ez az izé.

– Cassandrára gondolsz? Ne mondj rá csúfságokat! – szólt rá Caspar. – A legkellemesebb nő az életemben.

– Nem tudom, hogy szerencsésnek vagy szerencsétlennek tartsalak-e emiatt – felelte Amadeus. Caspar nem válaszolt. Tudta, hogy a herceg részeg és olyanokat enged meg magának, amiket fényes nappal, színjózanon nem merne. Ezért se szerette, ha az emberei alkoholt fogyasztottak a hajón: könnyen elszabadulhatnak az indulatok.

– Tudod, téged is gyűlöllek – folytatta Amadeus, néhány szóba belebicsaklott a nyelve. – Mindenért.

– És még csak most kezdődik az utunk! – ingatta a fejét Caspar. A herceg teljesen ránehezedett, az alkoholtól és a hajó mozgásától alig bírt talpon maradni, nemhogy egyenesen menni, esetleg saját erőből lépcsőzni.

Leértek a hajóközbe, jobbra Caspar kabinja nyílt, balra pedig Amadeusé. Caspar az egyik magas beosztású emberét költöztette át, hogy közel tudhassa magához a herceget, mindig rajta tudja tartani a szemét. Bár az ígéretet tett neki, hogy nem szervezkedik, Caspar tudta, hogy soha senkiben nem szabad megbíznia – már ha nincs mivel zsarolnia.

– Szomszédok leszünk? – döbbent meg Amadeus. – Ezt mondhattad volna korábban is, akkor visszaszívom az előbbieket, nem akarom, hogy meggyilkolj álmomban. Igazából az egyik legkedvesebb ember vagy, akivel valaha találkoztam!

– Hányszor mondtam már, hogy erre nem fog sor kerülni? – nyitotta ki a faajtót Caspar, egyértelművé téve, hogy ideje lenne befáradnia az úrfinak az ágyába.

– Hát ezt igazából még egyszer sem.

– Ne jogászkodj itt nekem! – fújt egyet Caspar. – Menj be és pihend ki magad, mert holnap egész nap stratégiai megbeszéléseket tartunk!

– De jó lesz – sóhajtott a herceg. – Azt hittem, apám fárasztó körei után többet már nem kell, de úgy látszik...

Caspar megunta Amadeus handabandázását, és egy gyors, de határozott mozdulattal betaszította a herceget a szobába, majd rácsukta az ajtót. Remélte, hogy reggel az ágyában fog ébredni és nem a padlón – de ez már nem az ő gondja lesz.