5. fejezet

Caspar nem is olyan kegyetlen

Nem tudtam róla, hogy a hajónkon vannak fogdák, de most közelről megfigyelhettem a négy rácsokkal elválasztott kis cellát, ahova a hajó utasait – mármint azokat, akik nem álltak kalóznak – mind bezsúfolták ide.

Bár a szüleimmel sose volt kifejezetten szeretetteljes a viszonyom, most ha tehettem volna, a kezük után nyúltam volna, de csak a szemben lévő cellákból nézhettük egymásra. A három őr nem engedte, hogy hangosan megszólaljunk, minden mozdulatunkra agresszívan reagáltak. Rezzenéstelen arccal bámultak maguk elé, szigorúan kihúzták magukat, és úgy éreztem, elszívják előlem az összes levegőt.

Adrian órák óta eszméletlenül feküdt. A hátam a hajó oldalfalának támasztottam, Adrian fejét pedig az ölembe húztam, próbáltam minél kényelmesebb helyzetbe igazítani a testét. Az apám mogorván nézte ezt, mellette az anyám összekuporodva aludt.

Azon töprengtem, vajon ki árulhatott el bennünket – az apám hétpecsétes titokként őrizte a kincskereső expedíciót, és csak néhányan tudtunk róla. Hogy pontosan kik, azt nekem nem mondta el senki.

Gyötrelmes órák következtek – alig kaptunk enni-inni, akinek szükséglete volt, így járt. Nem lehetett tudni, hány órája vagyunk lent, eltelt-e már egy nap vagy sem, a sötétség és az áporodott levegő mindenkit olyan savanyúvá tett, hogy senkinek nem is volt kedve beszélni. Amikor Adrian magához tért, sutyorogva váltottunk pár szót, de nem volt valami beszédes hangulatban, én pedig nem akartam erőltetni.

Mintha egy évszázadba telt volna, de végre az egyik őr kinyitotta az Adriannel közös cellánk ajtaját. Hátrakötötték a kezünket, és elkezdtek fellökdösni a lépcsőkön. A lábunk remegett, az elmúlt órákban nem használtuk őket túl sokat.

A fedélzetre vittek minket, de nem tudtam élvezni a látványt, mert a hirtelen rám támadó fény miatt muszáj volt becsuknom a szemem. Ilyen gyorsan ennyire elszoktam a napfénytől? Amikor végre megszoktam világosággot, körbenéztem, és egy vitorlás hajót láttam közeledni, fenyegető kalózzászló lobogott a legmagasabb árbócon.

– Tetszik a kislány? – csendült fel Caspar hangja. Mögöttem állt, egy köldökéig kigombolt inget viselt, az oldalát tetoválások fekete kavalkádja fedte. A kalózhajó felé intett.

– Szét fogják lőni a hajónkat? – kérdeztem, a kelleténél gyengébb hangon.

– Ugyan, dehogy – legyintett, és a vállamat átkarolva a hajókorláthoz vezetett, Adriant teljesen figyelmen kívül hagyta. – Tetszik a hajócskád, egész ügyesen mozog.

– Hát... köszönöm – nyögtem, mert úgy éreztem, mondanom kell valamit.

– Szóval megtartom – mosolygott Caspar nyugodtan.

– Á – bólintottam. – És mi lesz az emberekkel? Őket is megtartod?

– Nem. Csak téged tartalak meg – simogatta meg a hajam. – No meg persze az ájuldozós kisbarátodat. Ő is kell.

Hirtelen nagyon elkezdtem sajnálni magamat. A vállam fölött hátranézve láttam, hogy Adrian letelepszik a földre és élvezi, hogy friss levegőt szívhat. Nem festett valami jól, még mindig nagyon sápadt volt az arca, mint aki nem csak, hogy szellemet látott, de még ő maga is azzá vált.

– Ha már témánál tartunk – folytatta Caspar –, beszélnünk kell. Gyere a kabinomba!

A barátságos invitálást természetesen ő hajtotta végre, finoman lökdösött vissza a lépcső felé. Nem engedetlenkedtem, csak bánatosan néztem Adrian után, akitől megint el akartak választani.

– Nem lett volna egyszerűbb eleve oda menni? – kérdeztem, amikor harmadjára botlottam meg a rövid lépcsősoron.

– Akkor nem láttad volna a közeledő kalózhajót – mondta derűsen Caspar. Sokkal felszabadultabban viselkedett, mint a hajó átvételekor. Mintha azóta kicsit megnyugodott volna: most már az ő kezében feszül a gyeplő, amit úgy tűnt, szeret meglehetősen szorosan tartani.

– Ez jogos – értettem vele egyet. Bementünk a kabinomba, amit Caspar ezek szerint kinevezett magáénak. Fel volt bolygatva az egész, a könyveim szanaszét hevertek padlón, a jegyzeteimet szintén szétszórták. A fal mellett „díszőrség" állt, Caspar kalózai selymet, bársonyt és ékszereket viseltek. Csalódottan ismertem fel egyik-másik ingemet, amiket nem kis pénzért vettem a sziget piacán.

Caspar egy a szoba közepén álló székhez vezetett, leültetett, aztán nyugodt léptekkel az ablakhoz sétált, amiből remek kilátás nyílt a közeledő csatahajóra. Előhúzta a pisztolyát, a nappali fényben láthattam, mennyire szép fegyver: elefántcsontból faragták egy részét, és az egész úgy csillogott, mintha az imént fényesítették volna ki.

– Elmondom, mi lesz, kedves Amadeus. Tudom, hogy egy kincs után indultatok. Nos, ez a kincs történetesen nekem is kell. És azt szeretném, ha te elvezetnél hozzá. Ha nemet mondasz, elérem, hogy meggondold magad. Érthető? – fejezte be a beszédét, és közben úgy simogatta a pisztolyát, hogy tudjam, ha ellenkezek, felhasználja bizony az érveléshez.

– Nézd, kedves Caspar, én nagyon szívesen elvezetlek a kincshez – mondtam, mert bár szépnek találtam azt a pisztolyt, nem akartam közelebbről szemügyre venni.

Ez láthatóan meglepte a nagy kapitányt, elkerekedett a szeme, az ajka o betűt formázott. Ha nem tudtam volna, hogy kegyetlen kalóz, egy gerinctelen, hazug áruló, talán még bájosnak is találtam volna az arcát.

Aztán összehúzta a szemöldökét.

– Hiába akarsz trükközni, az első rossz lépésed a halálodhoz fog vezetni.

– Tényleg segítek neked – bizonygattam. – Nekem nincs szükségem arra a kincsre.

– Nincs? – Caspar láthatóan nem hitt nekem. A jelenlévők is sutyorogni kezdtek, mintha olyan őrült dolog lenne nem feláldozni mindent egy barlangnyi kincs miatt.

– Nincs – ingattam a fejem.

– Akkor mégis miért vagy itt ezen a hajón?

– Az apám miatt. Neki kell. Nekem pedig nem. Egyszerűen nem vágyom rá.

– Hát mire vágysz? – lépett közelebb Caspar. Még mindig a pisztolyával játszott, ami egy kicsit zavart ugyan, de azért reméltem, hogy hisz nekem.

– Arra, hogy szerethessek valakit és hogy valaki viszont szeressen. Arra, hogy verseket írhassak. És arra, hogy minél több tudást szívhassak magamba.

– Az utóbbi kettőt meg tudom neked adni, ha jól viselkedsz – mondta végül Caspar, miközben gyanakodva méregetett. – Ha a lehető leggyorsabb módon eljuttatsz a szigetre.

– Köszönöm – mosolyogtam ártatlanul. – És lenne még valami...

Caspar intett a pisztolyával, én pedig a legvisszafogottabb és legelbűvölőbb hangomon azt mondtam:

– Szeretném, ha élve hagynád a családom és a megmaradt legénységet.

– Ezt így terveztem – bólintott Caspar, és mintha megnyugodott volna attól, hogy csak ennyit kértem.

– De hát kegyetlen kalóz vagy – meredtem rá, és próbáltam felfedni, Caspar hazudik-e. Nem úgy tűnt.

Szánakozó pillantást kaptam tőle.

– Ártatlanokat nem ölünk mi, kegyetlen kalózok. – Lágyan végigsimított az arcomon, márványhideg volt az érintése, lesajnáló mosolya hamis aranyként fénylett. – Legalábbis az esetek nagyrészében.

Nem feleltem, csak összeszorítottam az ajkam. Caspar is hallgatott, a fagyos csönd bekúszott a bőröm alá, és végül rávett, hogy válaszoljak:

– Köszönöm – préseltem ki magamból. – Ez igazán nagylelkű tőled.

– Én köszönöm, felség – hajolt meg lazán Caspar. Mosolyra görbült az ajka, a szemében veszélyes csillanást véltem felfedezni. – Holnap átviszünk a hajómra téged és a segédedet. A legénységem jelenlétében összekészíthetsz egy ládányi holmit: mindent, amire a kincs eléréséhez szükséged lehet, és némi személyes tárgyat is hozhatsz magaddal, nem bánom. Utána itt maradsz bezárva. Ha szökésen vagy bármi hasonló kópéságon törnéd a fejed, ne tedd, mert nem örülnél a válasznak.

Nagy kegyesen bólintottam felé.

Utasításokat osztogatott az embereinek, aztán hátra sem nézve kisétált. Magabiztos lépteiből, egyenes hátából, felemelt állából csak úgy sugárzott a győzelem édes dicsősége.