4. fejezet

Értékes emberek

A fedélzeten rengetegen összegyűltek – a legénység tagjait és a szüleimet megkötözték, néhányan ernyedten feküdtek a hajópadlón. A kapitányunknak és a kormányosnak a száját felpeckelték, a kezüket a hátuk mögé csavarták. Az anyám zokogott. Az apám feje vöröslött, de ő se tudott megszólalni, betömték a száját. Valaki azt kiabálta, hiba volt egy nőt a hajóra engedni – pedig igazából néhány férfit nem kellett volna felhozni, kezdve Casparral.

Hiába próbáltam nézelődni, amennyire Caspar erős marka engedte, nem láttam sehol Adrian szőke üstökét. Most először száguldott rajtam végig teljesen letaglózó módon a félelem – ha megölték Adriant, én azt nem élem túl.

– Gond van? – lökdösött Caspar.

– Ugyan, semmi – sziszegtem. Nem mertem elárulni, hogy nem találok valakit, hátha azzal többet ártanék Adriannek.

Caspar vidámnak tűnt, ahogy a szüleimhez taszigált és a lábuk elé lökött. Körbenézett a legénységén, akik közül sokan korábban mintha a mi legénységünkhöz tartoztak volna. Vajon lefizette őket, vagy eleve vele voltak?

– Jól van, fiúk! – fordult körbe Caspar. – Miután minden fegyvert elvetettek tőlük, vigyétek le őket a fogdákba, hárman álljatok őrt – adta ki az utasításait. Nem kellett különösebben felemelnie a hangját, mindenki ráfigyelt, még a rabok is.

Most lepillantott rám, sötét tekintetéből valami bizsergő fenyegetés áradt, ahogy azt mondta:

– A hercegnek ne essen bántódása. A többiek nem érdekelnek.

Bár másfél hete boldog voltam, amiért megakadt rajtam a szeme, most már nagyon nem akartam őt érdekelni.

– Nincs nálam fegyver – próbáltam bizonygatni, de Caspar nem figyelt rám. Dobogó léptekkel vonult fel a kormányhoz, és ott hagyott a vadállat, áruló legénységével.

Egy nagyjából velem egyidős fiatalember guggolt le mellém, amivel elterelte a figyelmem a többi kalóz kaján tekintetéről.

– Üdv! – vigyorgott rám. – Tetszik az inged.

– Ööö...

– Will vagyok, a kapitány jobb és bal keze. Bár inkább két jobb kéz vagyok – mesélt derűsen, mintha nem most vertek volna félholtra egy tucat embert a társai. Göndör szőke haja úgy táncolt a feje körül, mint valami angyali glória. Talán még tetszett is volna, ha nem dug kést az állam alá.

– Ez csak a szabály miatt kell – fecsegett tovább. – De ne aggódj, senki nem fog meghalni. Leszámítva azt a fickót, aki megpróbálta leszúrni Tommyt. Na, őt valaki lelőtte. De ne félj, te nem most fogod feldobni a talpad! Kár is lenne a csinos pofidért. Na meg az ingedért. Túl szép ahhoz, hogy véres legyen.

– Neked elment az eszed – csúszott ki a számon, miközben Will végigtapogatta minden porcikámat fegyver után kutatva.

– Szerintem nem is volt – kuncogott, és megpaskolta a fejem. – Na, te még egy kicsit itt maradsz, amíg a többieket elrendezzük. Addig nem szeretnél nekem valamit mesélni? Például elmondhatod, miért ájult el az a szőke fiúcska a karjaim közt. Mármint tudom, tudom, álomszép az arcom, de úgy tűnt, mint aki halálra rémül tőlem.

– Jól van? – kérdeztem, és hirtelen minden nehézségről megfeledkeztem.

– Hát olyan, mint aki szellemet látott. Puff, kidőlt, aztán amikor félig felébredt, akkor is csak nyöszörgött. De ő a kis pajtásod, ugye? Beraktuk egy fogdába.

– Csodás – sóhajtottam. – Mit akartok tőlünk? Nincs a hajón semmiféle kincs.

– Te vagy a kincs – hallottam meg Caspar hangját a fejem fölül. – Nem érzed magad értékesnek?

– Hát... lehet önértékelési problémákkal küzdök, de most, ebben a szent pillanatban, hát... nem éppen.

– Na, majd akkor dolgozunk ezen – nevetett Will. Zavartan pislogtam, és udvarias mosolyt erőltettem az arcomra, mintha nem összekötözött kezekkel akarna velem valaki bájcsevegni.

Kezdett nagyon hányingerem lenni a hajó ringatózásától, az alkohol nyomásától és az imént lezajlott eseményektől, de igyekeztem nem gondolni rá, nehogy tényleg leokádjam a kapitány csizmáját.

– Sok mindenen dolgozunk majd – mondta Caspar, és leguggolt elém. Az egyik kezében távcsövet tartott, valami szórakozott ritmust kopogott rajta. A tekintete még mindig kifürkészhetetlen volt, és ahogy engem nézett, nyitott könyvnek éreztem magam előtte, mintha minden titkomról tudna.

– Ezek szerint nem fogtok kivégezni? – kérdeztem émelyegve. Caspar felemelte a másik kezét, és ujjaival óvatosan végigsimított az arcomon, mintha egy törékeny porcelánvázát érintett volna.

– Eszembe se jutna – felelte barátságosan, de ettől valahogy csak még jegesebbé vált bennem a félelem. – Mint mondtam, értékes vagy a számomra. Legfőképpen pedig ez értékes – simogatta meg a homlokom.

– Az arcom? – nyögtem. Jobban viseltem volna, ha megüt. Így teljesen összezavart, úgy viselkedett, mint valami elmeháborodott: egyik pillanatban negédes, másik pillanatban kegyetlen.

– Az eszed, te nagyon okos – kopogtatta meg a halántékomat, és feszülten összepréselte az ajkát. Örültem volna, ha végre lezárjuk ezt a beszélgetést, úgy éreztem, soha nem fogok tudni jót mondani, és nem akartam ennél is jobban felidegesíteni őt.

– Látom, most nem vagy formádban – paskolta meg az arcom, mintha valami bugyuta kisgyermek lennék. – Pedig a múltkor olyan kellemesen elbeszélgettünk! – mosolygott kedveskedőn.

Láthatóan szórakoztatta a helyzet, hogy meg se tudok mukkanni.

– Vidd le a többiekhez! – utasította Willt Caspar. – A fogdában majd hátha rájön, hogy jobban teszi, ha nemcsak magát, de engem is értékel.

Képtelenség volt eldönteni, hogy viccel, vagy csak egyszerűen őrült és nem beszámítható.

Inkább nem válaszoltam, csak nyeltem egyet és hagytam, hogy Will lerángasson a fogdába, ahol talán majd „elkezdem értékelni magam" és talán Caspart is.