3. fejezet

Első árulás

A köd selymes lepelként simult a tenger sötét vizére. Adrian eltűnődött, Amadeus vajon miként vetné papírra ezt a látványt, és bár tudta, hogy ura most pihen, nem bírta ki, hogy ne menjen le a kabinba szólni neki.

Sajnos nem járt sikerrel.

Elindult a tatról, de nem jutott sokáig. Sötét árnyékok suhantak a fedélzeten, sorra fájdalmas nyögések hangzottak fel. Adrian szíve rémültében majd' megállt.

Nem értette, mi történik. Nem értette, miért. Most szellemek támadtak rájuk? A Jóisten bünteti őket valamiért? Ó, ugye nem Amadeus tett valami ostobaságot?

Anélkül is majdnem elájult, hogy a múltja egyik legnagyobb kísértete rá nem támadt volna.

– Üdv, Adrian! De jó téged látni! – Egy feledhetetlen mosoly, göndör fürtök, vércseppek az arcon.

– William? – szusszant Adrian, mielőtt elsötétült előtte a világ.

/*/

Minden szépérzékem felhasználtam a készülődéshez.

Rózsaparfümmel fújtam be magam és az egész kabint, hogy jó illat legyen. A legszebb ruháimat vettem fel, és tíz percig fésülgettem a hajam, nehogy egy szál is rossz felé álljon.

Vártam, hogy Caspar megérkezzen. Egy üveg bort vettem elő, s nagyokat kortyoltam belőle, hogy megízleljem, jó lesz-e. Feltúrtam a ládámat az ónkupáim után, de végül arra jutottam, hogy nem lesz időnk iszogatás közbeni csevegésre, mint néhány hete a kocsmában – ó, nem. Itt most csak annyi fog történni, hogy elfújjuk a gyertyát és letépjük a ruhákat. Vagy hát az én ingemet remélhetőleg gomboljuk. Szeretem ezt az inget.

Már egy órával elmúlt éjfél, ami kezdett egyre csalódottabbá tenni, ez a csalódottság pedig egyre többször emeltette meg velem a borosüveget.

Vajon miért nem jelenik meg Caspar? Szerettem volna jót feltételezni róla: biztos valami halaszthatatlan dolga akadt, ezért nem látogat meg. Vagy elfelejtette az időpontot. Vagy valaki tartózkodik a környéken, aki észrevenné, ha Caspar besurranna a kabinomba...

Amikor hajnal egy körül eldöntöttem, hogy most már elteszem magam holnapra, kopogtak az ajtómon.

– Szabad! – kiáltottam ki, és izgatottan beletúrtam a hajamba. Hirtelen úgy éreztem, egy csapásra elmúlt az alkohol okozta tompaságom, és nyomban készen álltam bármire. Nagy levegőt vettem, hogy csillapítsam magam, és ne tűnjön úgy, mintha hetek óta arra várnék, hogy valakit az ágyamba rángassak.

Az ajtó lassan, nyikorogva nyílt ki. Felálltam, hogy üdvözölhessem Caspart és hogy minél előbb átkarolhassam a nyakát.

Csakhogy erre nem került sor.

Caspar belépett, azt a nagykabátot viselte, amit aznap este a kocsmában is. Egy adag kötelet dobott a lábam elé, egyik kezében kést, a másikban pisztolyt tartott. Az arcát árnyék fedte, és bár roppantmód kíváncsi voltam a vonásaira, nem mertem előrébb lépni, hogy lássam őket.

Megköszörültem a torkom.

– Khm... legutóbb nem említetted, hogy te az ilyen kínzós dolgokat kedveled – böktem ki végül. Flörtölni akartam, de elfogott valamiféle rossz érzés.

– Emeld fel a kezed, és ne tégy semmilyen hirtelen mozdulatot! – utasított hűvös hangon. Végre tett felém egy lépést, és a rávetülő holdfénycsíkban felfedte magát egy egészen másik Caspar, mint akit én megismertem.

– Szóval akkor nem lesz semmilyen hancúrozás – próbáltam tisztázni a helyzetet. Éreztem, hogy az alkohol mozgatja a nyelvem, de a gyenge viccelődés hallatán Caspar szája nem bájos mosolyra, hanem farkasvigyorra rándult:

– Ó, szerintem ez nagyon is jó móka.

A kését az övébe dugta, de a pisztolyt továbbra is rám szegezte, aminek nem örültem.

– Most meg fogsz ölni? – suttogtam, mert nem tudtam hirtelen ennél hangosabban megszólalni.

– Ugyan, dehogy! Ne légy idióta. Miért ölnélek meg? – Úgy forgatta a szemét, mintha a világ legostobább embere lennék, amivel eléggé felbosszantott. Ahogy a következő pillanatban elhangzottak is: – Szükségem van rád.

– Ez annyira romantikus! – szaladt ki a számon. – Reméltem, hogy ez a mondat más körülmények között hangzik majd el.

Nem gondoltam, hogy ennyire hatott rám az a „pár korty" bor.

Caspar felhúzta a szemöldökét, és kicsit összepréselte a száját. Azt az átkozottul puha, forró, édes száját.

– Te komolyan érzelmekre vágytál tőlem?

– Nem – nyugtattam meg. Az agyam túlhevült. Ki akartam törni a rossz helyzetből, de az elfogyasztott alkohol nem engedett értelmes gondolatokhoz jutni, csak egy őrült rendszer szerint dobálta az ötleket jobbra-balra.

– Na, gyere, hadd kötözzelek meg – intett Caspar a pisztolyával, hogy forduljak meg. Esetlenül engedelmeskedtem, és úgy tartottam a kezem, ahogy gondoltam, hogy kell tartanom ahhoz, hogy megkötözzenek.

– Milyen jófiú vagy – dorombolt Caspar rémisztően, és a csuklóm köré tekerte a kötelet.

– Ez fáj – szóltam. – Nem lehetne kicsit óvatosabban?

Kétségbeesetten találgattam, hogy mit kéne tennem – meneküljek? Verekedjek? Hagyjam magam? Mi történik a fedélzeten? Hol van Adrian? A szüleim?

– Hát, ha ilyen szépen kéred. – Caspar kicsit lazított a kötelen, de persze még így se tudtam kényelmesen mozogni. A kezdeti sokk után tényleg kezdett tisztázódni előttem a helyzet, és a félelem a szívembe mélyesztette hegyes fogait. Mit fognak velem tenni?

– Miért csinálod ezt, Caspar? – kérdeztem halkan.

– Nem Casparnak hívnak.

Tudtam, hogy csak azért tartott hatásszünetet, hogy rákérdezhessek:

– Hát hogy hívnak?

Nem akartam feldühíteni, és szófogadón lépkedtem mellette a kabinajtó felé.

– Kapitánynak – hangzott a gőgös felelet.

Villámcsapásként ért a felismerés:

– Te kalóz vagy! Te vagy Fekete Szakáll kapitány!

Caspar megtorpant, és úgy nézett rám, mint aki nem tudja eldönteni, hogy viccelek-e.

– Nem tudom, feltűnt-e, de nincs szakállam – közölte színtelen hangon.

– Ó, tényleg. De akkor mi a neved? – tudakolództam ártatlanul.

– Fekete Halálnak szólítanak a tengeren – sóhajtott fellengzősen Caspar. Felmerült bennem az alkoholgőzös gondolat, hogy ha nem Caspar rabja lennék, talán tényleg meglehetett volna köztünk az összhang.

– Ugye tudod, hogy a fekete halálnak a pestist szokták „becézni"? – Csak nem sikerült a nyelvemre harapni.

Megint hitetlenkedő hallgatás volt a válasz.

– Ó, mármint, te is milliókat ölsz meg, mint a pestis? – kérdeztem kapkodva. – Ez egy költői kép? Nem akartalak megbántani, én csak...

– Indíts! – förmedt rám Caspar, vagyis Fekete Halál kapitány, és nagyot taszított a hátamon.

– Nem így képzeltem ezt az éjszakát – morogtam.

Caspar átkarolt. Az iménti mérge mintha elpárolgott volna, már-már barátságosan rám kacsintott:

– Hát, kedvesem, én pontosan így képzeltem el.